Anna 1993. március 13.-án született Veronában. Apja halála után költöztek Magyarországra, a családi birtokra. 11 évesen lett a Martion diákja a Neredin ösvény tanulója. Később Bűbájtan tanársegéd 17 évesen kezdte meg tanulmányait a Königen, Nemzetvédelmi karon, mint nyomozó tanonc. 22 évesen végezte el a Königet, egyből utána Skóciában kezdett dolgozni, mint kezdő nyomozó.



Mit is mondhatnék el magamról? Csupa érdektelen dolog jut eszembe, de ide talán nem az önéletrajzom kéne, lehet valami motivációs levél féle, vagy éppen amit magamról tartok a legfontosabbnak? Mégis azt gondolom, hogy vagyok, akivé mindig is lenni vágytam. Talán mesélhetnék a családomról, annak is igen nagy múltjáról, ha ez jelentene bármit.
Mi formálja az emberi jellemet? Honnan származunk, kik a szüleink, milyen géneket örökítenek? Mit kapunk, mit tanítanak? Apám már jószerivel semmit, de mivel ereiben olasz vér vágtatott, tőle talán temperamentumot kaptam ajándékul. Anyám pedig igazi tiszta vérű leszármazott, igazi kékvér. Mondjuk az utóbbi időben sokat változott, lehet tényleg öregszik. Ám a nő csak kevéssel jobb, mint a Cosa Nostra kereszt faterja, lévén ő nem olasz és nem maffia, de azt hiszem, itt ki is merül az eltérések sora. Bőszen örökítette génjeit. Én sem ismerem a nemet, mint ő vagy maga az Univerzum. Igazán áldás volt kikerülni a karmai közül, noha elismerést nem várhatok tőle. Mi tesz minket azzá, akik vagyunk? Az iskolák, a tanárok, a mentorok, ők kik előttünk hordozzák a fényt, s kiknek nyomdokaiban járunk mi mind, akik formálódunk a kezeik között?
Martion megtanított hűségesnek lenni, odaadónak, a König pedig alázatot gyúrt a szívembe, kitartást, annak képességét, hogy a legsötétebb órában is csillog a fény az alagút végén. Csak jól kell látni. Mindannak ellenére, amit el kellett volna, hogy ültessen a lelkemben, mégis hiszem, hogy a világ nem csupán fekete és fehér, de lobbanhat a szívünkre a szivárvány minden anomáliája.

Néha, amikor tükörbe nézek, még hiányzik a lány, aki alig várta, hogy nővé érjen, aki hitt a szerelemben, aki saját gyújtózsírója volt a dinamit rúdnak, ami a testében égett. Hobbiból keveredett csatározásba, mert a nők többsége pont úgy territoriális, mint a férfiak. Talán lehiggadtam, esetleg csak idősebb lettem, de lehet, a munka teszi, mely megfelelő komolyságot követel a sikert elénk táró lépcsőfokok megmászása közben. Kinőttem már a hősi dogmák összeírására törekvő hajlamom. Azt hittem gemmáriusnak lenni jó móka lesz, hogy élni a hatalommal majd a világ csodájává emeli a képzetet, hogy majd képére formálja a bennem lobogó tüzet, jellemé tesz, egyedivé. Még az is lehet, hogy igazam lesz. De gemmáriusnak lenni szívás. Mindannak ellenére, hogy nem lennék semmi más, imádom minden ocsmány, gusztustalan velejárójával együtt.
Leszünk, akikké lenni vágytunk, vagy járjunk az ösvényeket, le-letérve róluk, hogy megtapasztaljuk milyen a helyreállító saller, ami visszabotladoztat az útra? Egy cél felé haladunk mind? Vagy lehetünk mások, mint akik, lenni szerettünk volna? Annyi biztos, hogy én afelé a cél felé settenkedem, melyet kislánykoromban kitűztem.
Néha hiányzik a lány, aki még tudott álmodni, akinek a jövő csak egy képzelgés volt és nem abban élt. Bánok-e bármit? Egyetlen percig sem.