Itt is, ott is... mindenhol ott vannak, a földben, a légben... a körülöttünk lebegő apró foszlányok, mind-mind egy testhez tartoztak. Valaha. Egyszer. Ha kinyújtanám a kezem... kinyújtom. Megérzem a tenyeremre szállingózó, apró hámsejtet. Ez... ez Red. Mintha ez is füstös volna. Megnézegetem, óvatosan, aztán hagyom, hadd szállingózzon lefelé.
Oldalt pillantok, majd fel, a tükörbe. A nyugtalanul fészkelő, aztán az a másik... Bob és Jackie... Jackie és Bob... olyan, mint valami dal kezdete. Bob-és-Jack-ie-ül-neka-fán... A halovány mosoly az ajkamon talán csak érzékcsalódás. Elfordítom a tekintetem, és már majdnem kívül esnek a perifériámon, talán el is feledkezem róluk, ahogy a mellettem ülő Redről is. Hiszen élnek... Felfelé pillantok a házra. Érzem minden apró helyzetét a bentieknek, de főként a holtakat. A patkányokat a falban, a döglött bogarakat a szobákban. Nem fészkelődöm, nem mozdulok másként. Csak jobban körbevenne a kosz, a tisztátalanság. A nyíló ablakkal együtt én is nyitom a számat. Nem szólok, ha csak beszívom a friss levegőt. Elképzelem, ahogy megtölti a tüdőmet... elképzelem, ahogy majd a célpont tüdeje mozdul, hogy mindent elmeséljen, amit csak hallani akar az én kis négytagú családom.