- Üdvözlöm uram.
- Helló – kényelmes helyezkedés, magabiztos mosoly. Nincs is szükség másra. Nyugodt, kék szemét az interjúztatóra függeszti. Nem teszi keresztbe a kezeit maga előtt, azzal elárulná, hogy ideges… de ehhez minden akaraterejére szükség van. Majdnem biztos, hogy a végére gyöngyözni fog a homloka, de hát nem azért van itt, hogy majd önuralmat tanuljon? Dehogynem.
- Kérem, mutatkozzon be, és mondjon néhány szót magáról.
- Háttt… a nevem Dabasi Tamás, 1987 április tizedikén születtem Tatabányán. Pesten voltam általános suliban, aztán a Martionba jártam. A faterék talanok, úgyhogy úgy kellett elráncigálni hazulról. Komoly, tökre emlékszem, hogy eljött a diri, és elkezdett beszélni az öreggel, aki addigra már tajrészeg volt, pedig még alig volt három óra és...
- Kérem, szorítkozzon a lényegre.
- Khm. Igenisssurr-am! – szalutál, szemtelen mosolyt vet a másikra, magában szemforgat. Most akkor miért kell ezt ennyire komolyra venni..? – Khm. Sz’all… A Martionban Karpenás voltam, nem töltöttem be semmilyen flancos tisztséget. Sose szerettem összedolgozni senkivel, mer’ szerintem jó munkát csak egyedül lehet végezni. Kömben is, tök para volt, mindenki pálcával rohangászott. Sohase szerettem, mindig csak hátráltat, eltörik, elhagyom, nem lehet gyorsan előkapni… Jó, jó. – Elhúzza a száját, aztán csak lehadarja – Sz’all leérettségiztem, az érettségim száma 8693682. Nézzék meg, de elmondom, ha lusták, hogy közepes. De aztán felvételiztem a Königre, és fel is vettek gemmáriusnak. Ott diplomáztam.
- Milyen jellegű munkára jelentkezik hozzánk?
- Hát. Gyapósra. Tökjól tudok hátvédkedni, és ha megmondják, hogy hova ne álljak, istenúccse nem fogok.
- Mi a véleménye az Éjszaka Lényeiről?
- Ezt most kell? Ha nem mondom, hogy utálom őket, nem vesztek fel?
- Kérem, válaszoljon a kérdésre.
Megrágja a szája belsejét. Akarja ezt az állást, és ha akarja, meg kell emberelnie magát. Nagyon sürgősen. Így aztán csak megropogtatja az ujjait.
- A vámpíroknak koporsóban, a likantrópoknak kórházi ágyon a helyük. Na? Megkapom az állást?