Nem: Nő
Életkor: 32 (születésnap: július 07.)
Testalkat: Alacsony és vékony, de semmiképpen sem nyúlánk. Kötöttek az izmai és a mozgáskoordinációja is pocsék.
Vonások: Lágy, nőies vonások, irigylésre méltóan pisze orr. Ha felszalad rá pár kiló akkor biztosan az arcán veszed észre először, mert kikerekedik mint a hold.
Szem: Egyszerű csokoládébarna, ami kerek formájának köszönhetően mindig némi meglepettséget varázsol az arcára.
Haj: Erős, vastag szálú, sötétbarna hajzuhatag. Szerencséjére még mágikus rásegítés nélkül is gyorsan nő, mert folyton levágatja, aztán megbánja.
Általános öltözet
Ruháit általában hangulat szerint kapkodja magára. Van, hogy szoknyát visel, van, hogy farmert. Amit éppen kényelmesebbnek gondol.
Télen nem válogat: aláöltözők, vastag zoknik és meleg kötött pulóverek alkotják a repertoárt. Sapka, sál és ki sem látszik a rétegek alól.
A nyári ruhatára, már sokkal kiegyensúlyozottabb. Rengeteg szoknya, ruha, rövidnadrág, trikó és póló lapul a szekrényében. Igazi nyári lány.

Első benyomás, kisugárzás
Csendes típus, kicsit talán visszahúzódó, első látásra a "jámbor" jelző juthat az ember eszébe.
Szívesen meghallgat bárkit, nyújt vállat ha sírnál, viszont saját magáról nem szívesen vallogat. Ami azért sem meglepő, mert valami hihetetlen mártír, már-már betegesen; ezen mondjuk az sem segít, hogy követik azok az események, amiknek végfordulatán aztán napokig, hetekig, ne adja ég évekig vekenghet még magában, anélkül, hogy bárkihez segítségért fordulna. Mert Isten ments, hogy bárkit terheljen, ugyebár.



Sok ideig kerestem az utam, millió és egy buktatóval, elvégre legtöbbször kisült, hogy kevés vagyok. Mágus, de nem elég jó. Színész, de túl félénk. Pincérnő, de ügyetlen. Rengeteg szerepet magamra húztam már.
Voltam kirekesztett kisgyerek, zárkózott kamasz és elveszett felnőtt. Voltam szerelmes, csalódott, bizakodó majd megint szerelmes. Rontotta el más és rontottam el én. Volt, hogy sírtam, volt, hogy csak magam elé bámultam. Hol nem számított, hogy nincs senkim, hol belesüllyedtem a magány okozta depresszióba.
Idő volt, mindenen túllépni és mindent elengedni.
Beépíteni a jellemembe, az erősödésre koncentrálni és nem arra, hogy vesztes vagyok. VESZTESVESZTESVESZTES.
Minden kis hiba és csalódás az arcomba üvöltötte ezt a tényt.
Aztán megváltozott ez is, mint eddig is minden.
Eltávolodtam magamtól, az addigi álmaimtól és céljaimtól. Nem vágyom már kertes házra és nagy családra. Nem akarok mintaanya lenni; olyan amilyen nekem nem volt. Elengedtem, mert muszáj volt. Más életet kaptam, más testben kell megtanulnom élni.
Onnan kapom a támogatást, ahonnan nem várom és azok fordulnak el tőlem, akikre szükségem lenne. Már tudom, hogy ez az élet. Hogy nem mindig jó vagy inkább legtöbbször fullasztóan pocsék. Nem lehet jól csinálni vagy rosszul, nem lehet készülni rá, egyszerűen csak remélni kell, hogy lesz majd jobb ennél, sokkal vagy csak egy kicsit legalább.
Kapaszkodni a boldog pillanatokba, a szabadság erdő illatába és nem elfelejteni a legnagyobb hazugságainkat. Hogy nem vágyunk kertesházra. Hogy nem kell a nagy család.

Mérhetetlenül negatívnak tűnik mindez, nem? Szóval az igazság ennél azért jóval több gallyat és levelet jelent az életfámon. Nem hazudok ha azt mondom, hogy millió és egy pozitív emléket őrzök a szívemben még a legrosszabb időszakok alattról is.
Mozgolódó gumicukor kukacok a mosolygó ajkak mögött a léglabda meccs hangos morajlásának aláfestésével. Csendes vallomások a cseresznyésben, kockás piknik lepedőn ücsörögve. Rózsaszín képzelgések a zöld-kék szemekbe pillantva. Csendes egyetértés a a csillagok és lombok alatt, hideg falevelek a forró bundám körül. Nem sorolnám mert ezek az enyémek; a mieink. Olyan mély szeretet, amit kár lenne szavakkal kevesebbé tenni. Nem tudnám hitelesen elmesélni, elvégre klisés vagyok és teljesen hiányzik belőlem az írói véna, de szeretnék olyan ember lenni, aki mindenről képes nyíltan vallani. Aki nem szégyelli magát azért, aki.

Kapcsolatok