Budapesten láttam napvilágot, 1958 májusában, máguscsaládban. Édesapám Draginiv Edgár régész, édesanyám, Hamvas Júlia pedig ápolónő volt. Édesanyám jó kapcsolatainak köszönhetően a családom még e zord korszakban is jómódúnak tekinthette magát, mi több, a szovjet-magyar kutatási szerződésnek hála rengeteget is utazhattunk, míg iskoláskorú nem lettem. Azután, bánatomra, édesanyámmal maradtam itthon (lakásunk a XI. kerületben Budafoktól nem messze volt), míg apám továbbra is járta a világot, s egyre-másra gyűjtötte, hordta haza az érdekesnek titulált „játékszereit”.

Az iskolát, amennyire ellenszenvesnek találtam először, annyira megszerettem később, aminek mindenkori kiváló teljesítményem is a tanúja. Benne voltam a biatlon-csapatban, az irodalmi körben, hogy az úttörőkről ne is beszéljünk – mégis, egyre jobban vágyakoztam én magam is el, hogy édesapám nyomdokaiba léphessek – még ha inkább csak az egyiptomi kultúra is nyűgözött le.

Minden második hétvégét apai nagyszüleimnél töltöttem a külvárosban (a nagypapa veterán katonatiszt volt), még ha itthon is volt édesapám. Tizenöt esztendős voltam, mikor egyik alkalommal, mikor hazahoztak a nagyszüleim, borzalmas kép fogadott minket: Mintha valaki vagy valami elevenen tépte volna szét a két felnőttet, a szüleim vérétől volt nedves minden.

A szakértők farkastámadást állapítottak meg – még ha a Kamaraerdőben akkor már történetesen húsz éve nem is láttak farkast. A mágikus hatóságok démonlenyomatokat találtak, de mivel a sérülések állatszerűek voltak, inkább vérfarkastámadásként zárták le az ügyet. Én magam állami gondozásba kerültem, habár a nagyszüleim mindent megtettetek (főleg a hagymázas rettenet után), hogy örökbefogadhassanak, és nagykorúságomig ott is maradtam. Az iskolai teljesítményem ugyan nem romlott, de régi barátaim szép lassan eltűntek mellőlem, én pedig nem törtem kezem-lábam az újakért. Helyette egyre jobban elmélyültem a démonológia tudományában, hogy megleljem a válaszokat, soha fel nem tett kérdéseimre. Az egyetemi felvételikor, még ha láttam is azt a szörnyű X-et a nevem mellett, azt a pár soros, kézzel írt megjegyzést is kiszúrtam, mely szerint csak jó származhat abból, ha mégis értelmiségi pályára engednek. Az addigra megözvegyült nagyapám mindenben támogatott, így külföldre is eljutottam, sok idegen nyelvet tanulhattam. Huszonöt éves koromra lediplomáztam, ám tanulmányaim mellett sem felejtettem el egyetlen jótevőmet.

Azt hiszem, nagyapámnak köszönhetem azt is, hogy megismerkedtem a hihetetlenül pénzes Barkóczy Milánnal, s ők egyből alkalmaztak is, mint közvetlen műkincsbeszerző. Több expedíciónak is tagja voltam, melyek többnyire Egyiptomban tárták fel az óbirodalmi sírokat, nekropoliszokat, illetve ha nem is én vezettem azokat, a család szempontjából akkor is fontos szerepem volt. (Gyakran jártunk a közel-keleten is, így van szerencsém ismerni az asszír, babiloni, sumer kultúrákat is.) Kereskedőkkel, orgazdákkal épp úgy üzleteltem, ahogy tolmácsokkal és tevehajcsárokkal is megismerkedtem – nem csoda, ha gyakorlatilag az arabot már második anyanyelvemnek tekintem. Később szintén az ELTE-n doktoráltam, mint kultur antropológus-démonológus. Több könyvem is megjelent, és a kiadó szerint olyan érzékletesen írom le benne a helysíneket, az eseményeket, hogy akár kalandregényeket is lehetne belőlük írni. Ajánlatát akkor visszautasítottam, kevés időmre hivatkozva.

Be kell vallani, sosem volt veszélytelen ez a munka, de fiatalon nem is hittem volna, hogy ennyire meg lehet szokni a folyamatos vészhelyzeteket, bizarr eltűnéseket, betegségeket és haláleseteket, a sorozatos balszerencsét és támadásokat, mégis, mindig sikerült valahogy megúszni komolyabb sérülés nélkül a dolgokat.

Ebben az időben többször is találkoztam a leírhatatlan borzalommal, mely mind jobban rávezetett, hogy a babonák és a legendák nagyon is igazak, az istenekként tisztelt démonok valósak, az áldozatok nem kitaláltak, a védelmek pedig épp úgy igyekeznek keresztbe tenni nekünk, ahogy a tolvajok és a besúgók.

1991-ben aztán Barkóczy Milán lánya úgy döntött, másmerre küld (Ő küld?! De hisz a minap még négy éves sem volt. Hol az a szöszi-vörös kislány, akit jó, ha félévente egyszer láttam?!). Lédát ugyanis dél-amerikai (közülük is kiemelkedően az azték) kultúra jobban foglalkoztatta, mint az egyiptomi, így onnantól kezdve a francia, arab nyelv és a száraz forróság helyett a spanyol és a náhuatl nyelvvel, valamint a páradús meleggel kellett közelebbről is megismerkednem. Be kell látnom, a két civilizáció nagyon is hasonló. Mi több, gyanúsan megegyező elemeket tartalmaz. Főként Mexikóban tartózkodtam, s utólag már látom, milyen egyszerű is volt az élet Észak-Afrikában -és Irakban. Többször is megsérültem, ám a valódi veszélyt továbbra is a jelenkori és nem a múltbéli emberek jelentették: Egy nagyobb összetűzés folyamán ugyanis (természetesen a baráti fegyverlengetés közepette) előkerültek a veszélyesebb játékszerek is, melyek egyike majdnem lesodorta a bal lábamat.