Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Fábián Donát

 
Beosztása: Kormon Lehel Tehetséggondozó tanulója
Nem: Férfi
Életkor: 21 (születésnap: április 09.)
Testalkat: Nem a kedvence a sportolás, néhány durvább sérülés után már nem igazán vonzza ez a terület. A génjeinek köszönheti, hogy nincs ezek ellenére elhízva. Nem túl magas, az európai viszonylatban teljesen normális 173cm-rel nő ki a földből.
Vonások: El se hiszed, hogy ötödikes. Biztos fiatalabbnak saccolod, úgy tűnik képtelen kinőni a kisfiús vonásokat.
Szem: Mélykék szemek, amik ritkán tükröznek heves érzelmeket. Arra van, amire Isten teremtette: néz vele a nagyvilágba.
Haj: Sötét barna, aztán nem igazán piszkálja. Éppen annyira foglalkozik vele, hogy ne nőjön le nagyon. Általában úgy van vele, hogy reggel két gyors mozdulattal átrendezi és már szalonképes is.
Általános öltözet
Nem tölt órákat a tükör előtt és máson se a márkát nézni –nem csoda hát, ha saját magán se ez érdekli. Nyilvánvaló tehát, hogy egyszerűségre törekszik, mind színben, mind fazonban. Kényelmes legyen és megfelelő az alkalomnak, ezen kívül nincs sok kívánsága. Elfeszeng az ünnepi viseletben is, ha az kell.
Első benyomás, kisugárzás
Csendes politikát folytat, emellett igyekszik kedves lenni a környezetével szemben. Próbál feltűnésmentes lenni, ellötyögni naphosszat, lógni ezzel-azzal. Az egyetlen, amiről igazán megjegyezték őt, a tesi órákon produkált hajmeresztő történetei, hogy miért is nem jelent meg.

Előtörténet
Nehéz lenne azt mondani, hogy nem tökéletes világba születtem bele. Két szülő, meg két báty Nagyvázsonyban, egy viszonylag normális, erősen kertvárosi beütésű placcon. Inkább tendáltunk a jólétű középosztálybeli családok felé, mint a garzonlakásba szorult, sötétben pislogó heringekhez. A körülmények adta komfortba süppedtünk nyakig, meg a vasárnapi tyúkhúsleves és csirkemell krumplipürével menüjébe. Eljártunk erre-arra, közös programokba öltük az energiát. Túrázás, megannyi nyaralás a Balatonnál, amit csukott szemmel is jobban ismerek már, mint a legtöbb ott lakó, összeülős vacsorák az ősök őseivel, és a megjegyezhetetlen nevű egy évben egyszer látott rokonokkal. És nem mondom, hogy nem voltak összezörrenések, nem tettünk rossz fát a tűzre, nem csikorogtattuk a fogunkat egymásra, de alapvetően nekem boldog gyerekkorom volt. Valószínűleg ritka nagy állat lehet az, aki emiatt neheztel a környezetére –úgyhogy kérem a marha titulust és leülök a helyemre. De én már tudom, hogy a boldog időkről nehéz bármit is mondani.
Nem tagadom, hogy mindig kicsit másra vágytam. Míg bátyáim már a milliomodik sportot próbálták, törték ki a fogukat, verték foltosra egymást és mindehhez artikulálatlanul üvöltöttek –már ha tudtak a felgyülemlett nazális váladék és vér fuldoklásában– én csak magatehetetlenül néztem őket és arra gondoltam, hogy hülyébbek, mint a sok éves átlag. Mindig is nehéz volt lekötni a figyelmem, de a sport, mint lehetőség hamar kifulladt. Nem is igazán tudtam benne érvényesülni… na jó, igazából egy kancsal, sánta oposszum is tehetségesebb lett volna magas ugrásban, mint én. Nem nehéz kitalálni tehát, hogy néhány ronda baleset után konkrétan elutasítottam annak a lehetőségét, hogy igazán mozogjak. Lefutok két kört, esetleg felülök egy párat és ott már tulajdonképpen túlteljesítem a magamnak felállított limitet, ami leginkább a semmi-felé tendál.
Tehát valami olyan kellett nekem, ami a lusta, motiválatlan embert is elszórakoztatja, levezeti az energiát, ha van ilyen, meg egy kevés értelem is szorul belé közben. Úgyhogy a külön tanár monoton magyarázása és a birkózással való balul elsült első találkozás között kezembe vettem egy gitárt és megpengettem a húrjait. Nem mondom, hogy okos gyerek lennék, inkább csak arról van szó, hogy könnyedén szívom magamba azt, ami érdekel: megtanultam gitározni, zongorázni és dobolni. Közben volt kedvem kipróbálni magam írásban, festésben és fényképezésben is és a körülöttem lévő egyedek pedig vállamat veregették és azt mondták, csak így tovább, végre valamivel elütöm az időm. Nagyjából mindenbe belekezdtem, amibe csak bele lehetett. Ekkor tájt, olyan tizenhárom éves forma koromban hagyott fel Balázs és Zsolt bátyám azzal a kísérlettel, hogy egyszer még megtanítsanak normálisan kosarazni. Apám persze jó ideig sandán méregetett, hogy miért megyek másfelé, de be kellett látnia, hogy nem fogok többé focizni velük, a tavasztól illatos kertünkben, a zöldellő, tökéletesre nyírt pázsiton. Azt hiszem még mindig bántja a gondolat, talán úgy hiszi minden remek gént a bátyáimba sikerült plántálni, belém pedig már nem jutott elég. Ez már engem vajmi kevéssé érdekel, mivel már feladta azon béli rémképeit, hogy a legkisebb fia talán nem csak érdeklődésében húz „rossz” felé. Egy későbbi esetnek hála –mit szépítsem rajta kapott aktuális barátnőmmel, amint éppen a smár okozta endorfinban fetrengtünk – ezek a fekete fellegek is tovább araszoltak kapcsolatunk kék egéről. De ennél jobb szerintem már nem lesz.
És anya? Hát ő persze oda és vissza volt. Örömmel mutattam meg neki mindent, amihez csak hozzányúltam, értékelte, hogy két vadember után van végre valaki, aki kicsit más módon közelít a világhoz. Nem mondom, hogy én érzékeny ember lennék, néha talán még durvább is, mint a testvéreim, de mivel ritkán tájékoztattam a szüleim arról, hogy például szegény, szomszéd Marcsi vízbe fojtott kiscicájának a hullamerevségében igen csak mókás pózba fagyott tetemét én pakoltam a kilenc éves lány ablakába, azt hiszem nemigen gyanakodtak semmire se. Nem mintha örömöm telne mások szenvedésében, főleg nem az állatkínzásban. De a rózsaszínbe öltözött Barbie kisasszony édes dögje nyelte le két részben az én hörcsögömet a szemem láttára. Ezek után pedig nem volt kedve bocsánatot kérni a rühes macskája miatt. Hát bevallom én se kértem elnézést Hópihe halálért.
A Martionos tanulmányaimról sem igazán sikít semmi sem. Ami érdekel, abban ellötyögök, de hogy leüljek, és önszorgalomból mindenfélét bemagoljak, az elképzelhetetlen. Érdekes mód néhány kellemetlen talan tárgyon kívül tartom a jó szintet, emellett pedig csak fél tucat rovót kaptam még éjszakai kijárás meg tiszteletlen viselkedés miatt. Igencsak fejlett az igazságérzetem, úgyhogy nehéz a bőrömben maradni, és nem visszaszólni, ha úgy érzem nem megfelelő mód beszélnek és bánnak velem. Nem is értem miért húzzák fel magukat ezen, vannak nálam rosszabb alakok is.
Ami pedig az egész máguskodást illeti… Úgy alapjáraton jó benne a család, én pedig genetikai csodának születtem. Úgyhogy azt hiszem, leköt. Igazából, gyakorlatban nincs nagyon problémám egyikkel sem, az elméleti tárgyak viszont továbbra se az én területeim. Azokból egy kis szerencsével, órán összeszedett tudással meg élelmességgel jutok át, és azon kívül… túlélek. Most már úgy sincs sok időm itt. Kettőt pislogok, a magam lassabb tempójában és már túl is leszek az egészen. Aztán már vár a nagy betűs élet, a Lilaakác közre hajazó tökéletesre nyírt bozóton meg a kastély nyirkos és hideg falain túl. És hogy mi lesz ott, még nem tudom, szerintem, ha van Isten, ő maga is csak tanácstalanul tárja szét a karjait a sorsomat illetően. A pokolban elégni nem szándékozom, de az angyalokkal való sokadik pasziánsz menet se vonzz jobban.

DW karakterlap



Leírás


Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2013.05.14. 05:23:54

Üzenet küldése