(1)
Az ültetvényekre vezető úton állunk mind, szabályos körben, mintha idézni próbálnánk valamit. Lukács a fehér és a zöld közötti színskálán váltogatja aktívan arcszínét, amit őszintén nagyon impresszívnek tartok, mert azt hittem ezeket a fokokat csak a kaméleonok tudják bejárni. Ember ilyenre képes, nahát!
- Fogd meg! – buzdítom szerencsétlent szemtelen hangsúllyal. Az egyik posta-holló eshetett áldozatul valamelyik értelmetlenül agresszív halálnemnek. Elfolyt szemzseléjébe már beleszáradt a sár. Vagy hogy hívják azt a részt. A fehéret, ami nekik nem is olyan nagyon fehér.
- Fogd meg te! – sivítja vissza vörösen (ez új szín), amire elszáll minden eddigi tiszteletem felé.
- Oké.
Nyúlok előre, de még mielőtt a fekete tollakhoz érnék, sikítani kezd a többi gyerek és szétszaladnak, akár a kutyatej virága a tavaszi szél noszogatására. Fújtatok, magamra maradtam. Leguggolok a halott állat felé és agnoszticizmusom ellenére halkan imát mormolok. Déditől hallottam, sok-sok estén át. Akaratlanul is megtanultam a szakaszokat. Ennyi végtisztességet hagyok, mielőtt feltápászkodom, hogy megkeressem a többi Tehetséggondozóst és azt hazudom nekik, hogy nem csak a tollához, hanem minden részéhez hozzáértem a tetemnek. Émelyegnek tőlem, mire a leírás végére érek, de én akkor már kívülről nézem önmagam, mint egy filmjelenetet.

(2)
Mutogatom a verseim anyámnak, hogy… na, ez van.
- Ezzel kellene csinálni valamit - mondom türelmetlen lábrángásom nehezen fedve.
- Mmm… Nem tudom, kicsim. Ezek elég borzasztóak.
- Mármint? Hogy sötétek?
- Olyan… rosszul megírtak. Miből is emelteztél?
- Mindenből.
- Az nem is igaz - nevet fel könnyedén, mintha nem lenne kibaszott szánalmas, hogy ennyit sem tud megjegyezni rólam. Komponenstan, BIT, kémia és biológia, sorolom. Felvirágzik anyám arca, hát persze! Most már emlékszik. Csodagyerek, az vagyok. Olyan okos, mint a tavalyi kos.
- Legyél gyógyszerész! Vagy valami bájitalkeverő. Az biztos könnyebb, mint a szerpentáriusi.
- Ó, milyen igazad van, édesanya.
Így befizettek a Kormon hallgatói közé. Dicstelenül, harc nélkül engedtem ennek. Azt hitték most ezzel úgy megfogtak, soha többé nem kell tartaniuk tőle, hogy elkallódom. Naiv optimizmus ez, amit eszemben sincs tovább táplálni, csak amíg fizetik a féléveim. Szerintem az én abeoalakom angolna lenne, mert sikamlósan kicsúszom a szakavatott kezek közül is, meg amúgyis azok olyan szörnyen randa jószágok és szerintem az ilyenek ölnének, ha leszaroznák a verseiket.

(3)
Alacsonyan fut a szerotonin szintem. A tegnap estétől esett be, ez biztos. A hideg logika sajnos nem írja felül a kémiai balansz felbomlását az agyalapi mirigyem háttértárában. Összekeverem a dolgokat, súlytalan érzések kezdenek kibontakozni bennem. Mélyre ások, de nincs hová elrejtőzni. Megijeszt, ami odabent szunnyad. Gyökértelen gondolatok kezdik ostromolni a frontális lebenyem. Délután szendvicskészítés közben letesztelem, hogy meddig kell a vajazókéssel nyiszálni a testet, hogy vér serkenjen. A saját húsomon tesztelem. Persze nem olyan picsa módon, mint ahogy a tumblr-tinédzserek tették előttem egy tíz éve. Csak az ujjbegyem – semmi más, nem vagyok idióta. Öngyilkoshajlamú meg aztán pláne nem. Nyom, szúr, hasít, vág. Ezek a szavak lüktetnek a halántékomra kúszva, amíg végre választ találok. Megerősít a karmazsin csöpögés bumszlira dagadó ujjvégemből. Vagyok! Milyen szép is a lét. Kár lenne mondjuk busz elé ugrani. Azért egy órával később felégetem az akkoriban még hátközépig érő hajam egy tincsét, egészen a bal fülem hegyéig. Csak hogy csináljak valamit. Émelyítő az égett szőr szaga, de besorolom ezt is a valóság és a létezés bizonyítékára szolgáló kis kartotékos dobozomba és a fintorból mosolyt varázsolok. Az esti bál előtt anyám valami neves mágus-fodrászért rohan, hogy csináljanak velem valamit. Hahó, varázsló vagy te is, az isten szerelmére! - gondolom epésen, de hagyom, hogy egy csomó pénzért növesztesse újra a leégetett tincset. Amúgy nekem sem tetszett az úgy, de gondoltam megvárom, hogy inkább a pedáns kis családom lépjen közbe. Bográcsozhatnánk is a feleslegesen elköltött bankók felett, vagy csepegtethetnénk kenyérre, de az ilyen úri házakban szívesebben égetik a pénzt felesleges státuszszimbólumaik fenntartására. Lenézem őket, hogy aztán a japán selyemhernyók fonalából készült estélyimben úgy tipegjek korosztályom gazdag ficsúrjaihoz, mintha még lenne, aki szóba áll velem.