Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Gilbert Heine

 
Beosztása: Varázstárgy szakértő
Nem: Férfi
Életkor: 27 (születésnap: október 30.)
Testalkat: Alacsony, vékony testalkatú, ám inkább ruganyos, mintsem törékeny.
Vonások: Talán a vastag ajkak és a hangsúlyos szemek teszik, van a megjelenésében valami finoman hangolt androgün lágyság.
Szem: Élénk kék.
Haj: Fekete.
Általános öltözet
Amilyen kedve van éppen – polgárpukkasztóan feszes bőrnadrág épp úgy van a szekrényében, mint egyszerű, laza farmer. Ha balra nyúl, szőrmegalléros, női dresst idéző szett kerül le a vállfáról, ha jobbra, akkor szürke, kommersz póló vagy diszkrét ing.
Első benyomás, kisugárzás
Se nem titokzatos, se nem visszafogott – annál inkább közvetlen és szélsőséges. Szereti, ha rá figyelnek, de nem igényli feltétlenül. Vannak extrém, megbotránkoztató megnyilvánulásai, ha belekényelmesedik a környezetébe és hajlandó teret engedni személyiségének, természetének. Összességében azonban ez a zavarba ejtő jelleg nem megy az intelligencia rovására, kifejezetten értelmes társaság, gyakran jobban odafigyel a dolgokra, mint amennyire mutatja. A munkájában viszont professzionális és komoly.

Leírás

Manalátók számára: Mindig van rajta valamiféle mágikus kacat.
Auralátók számára: Szerviens és az átlagosnál csak egy leheletnyivel jobb mágus.

Nemrégiben érkezett Magyarországra. Azt beszélik, hogy a túlontúl érdekessé és labilissá váló osztrák helyzet elől menekült át egykori tartományura ajánlásával. A mágikus és mechanikai védelmek specialistája.



[18+]

Egykor meglehetősen rendes, de rendkívül befelé forduló ember voltam. Leginkább ez jellemezte a korai, mondjuk első harminc évemet, amely a 19. és 20 század fordulójára esett. Ez az időszak az elfojtásról, a bujkálásról szólt és arról, hogyan kényszerültem a korabeli konvenciók közé. Frusztrált kölyök, aki érzi, hogy nem való sehova, az örök különc és az örök áldozat. Tévedés azt hinni, hogy egy száz évvel ezelőtti tinédzser problémái annyira különböznének egy maitól. Elszigeteltnek lenni időtlen tapasztalat, ami sosem változik, mindig és minden korban ugyanolyan benyomás: szorongás, menekülés. Bújj el. Olvadj be, asszimilálódj, és mindeközben hidd el te magad is, hogy sikerülhet.



„A pesszimizmusom abból fakad, hogy csalódtam magamban és másokban, meg abból, hogy nem tudok önző lenni, abból, hogy a tetteimmel gyakran megbántok másokat; abból, hogy túl zavarodott vagyok, és nem mindig tudom, hogy mit is akarok mondani; meg abból, hogy szeszélyes picsa vagyok – vagyis az alapszintű önelemző szarságokból.”

Nem fog sikerülni, bármennyire próbálkozol. Végső soron mindig csak te maradsz: az alfa és az omega. Az embernek csak önmaga számít, vele van bezárva ugyanabba a bőrbe, testbe és elmébe. Ha vele nem egyezel ki, akkor kivel? Jó pár év telt el addig, míg ezt felismertem – elég ahhoz, hogy megismerjem és megéljem a szerelemnél is zsigeribb és emberibb hajlamot: az igényt arra, hogy mindig találjanak egy közös ellenséget. Lányos arcommal, vékony alkatommal katonának sem állhattam, ahogy akkoriban szokás volt, mágikus képességeim sem haladták meg sokkal az átlagosat. „Párizsban prostituáltnak lenni jövedelmezőbb lenne” – hallottam gyakran a gúnyos megjegyzést. Mindent megtettem: a hajamat rövidre vágva hordtam, az ingujjat vonalzóval mérve hajtottam fel, fiatal hölgyeknek udvaroltam. Apám hivatalnoknak szánt, anyám hithű katolikusként mindig arra vágyott, hogy a fiából egyszer pap lesz. Bár nem gyűlöltek és bántottak fizikailag sosem, a tény, hogy másmilyen lettem, mint amilyennek szántak, állandó feszültségként lógott a levegőben odahaza. Őrlődtem és utáltam magam, amiért isten ilyen elferdült, beteg gyermekének születtem, ahogy anyám dünnyögte minden éjszaka lefekvés előtt ima közben.



„Úgy gondolom, hogy az emberiség fantasztikus abban, hogy gyűlölködjön. Gyűlölik, amit nem értenek, gyűlölik egymást. Nem számít, ki mit mond, ez a világ egy szemernyit sem toleránsabb, mint annak előtte.”

Sokáig váratott magára a nagy fordulat, a második világháború időszakában mással voltunk elfoglalva. A világ a hatalmas erőszakhullámban gyűrűző nemzetközi konfliktusokkal, az emberek a saját és családjuk védelmi vonalaival. Nem volt helye az egyénnek akkor, de így is volt rendjén, fegyverek és puskaporos hordók kereszttüzében ne akarjon senki sem kitűnni. Lefoglalta a gondolataim a vérontás, és hogy az elkerülje a tartományunkat, amennyire tudja. Salzburg bizonyos szempontból bátorságot öntött belém amellett, hogy józanságra tanított. Nem zaklatott kölyök voltam többé, hanem valaki, akinek felelősség nyomja a vállát, ezért nem hempereghet örökké önsajnálatban. Megismertem történeteket, életutakat, számtalan érdekes embert, vámpírt, szervienst, akik több száz éve járják az útjukat, és akik tisztában vannak saját magukkal. Ezzel az élénk színekkel festett közösségben végre elkezdhettem megkeresni a saját határaimat. Az ideig-óráig tartó külföldi munkák során kinyílt a világ, aztán jött a színes és szárnyaló hetvenes évek, a repülésbe beleszédült nyolcvanas, végül a deviáns kilencneves.
A hetvenes évek derekán London a deviancia fellegvára és melegágya volt. Identitásukat felvállaló fiatalok, idősek, férfiak és nők. Ez egy olyan kor, amelyre mindenki csak képek sorozataként emlékszik, kusza émelygéssel, összeragadó, kiszáradt ajkakkal, szájpadlásra tapadt nyelvvel. Szemkápráztató színek, fénylő, csillogó glitter, ragyogó lakktenger, tömegpszichózisban vonagló tömeg. Mert mi akkor mind egyéniségek voltunk, egymáshoz préselődő individuumok. A világ felzúdult, horgadó felháborodással figyelte a változást, pedig régen túl voltunk akkor már a nagy szavakon és eszméken, ebben a poszt-hippi korszakban. Ez nem célokról, elvekről szólt, csak hirtelen mindenki helyet akart, hogy megmutathassa magát a hosszú bujkálás után. Önző, exhibicionista és elképesztően őszinte. Női bunda, lakkozott körmök, műtollak, olcsó parfüm, ádámcsutka, karcos hangú énekesek a pódiumon színpadi fényekbe csomagolva. Szerelmesek voltunk, magányosak, elárvultak a hirtelen jött nagy szabadságban, jobb híján hát tabukat döntögettünk, létbizonytalanságban fetrengtünk, miközben bizonyosságról prédikáltunk. Lázas volt, vad volt… és olyan hamar elszaladt.

„Eldumálgattam egy sráccal a bárban, aztán hirtelen valami keményet éreztem a combomnál. >Na, szia!< – gondoltam, aztán lenéztem, és: >Jaj, ne!< – egy stukker volt.”

Habár a hetvenes éveknek vége lett, beittam magamba azt a néhány évet és azoknak élményeit. Nem érdekelt többé, hogy mások mit gondolnak. A szűklátókörűség olyan irritáló, ámde apró kellemetlenség lett, mint egy szúnyogcsípés, nem foglalkoztatott már, ha megnéznek. Szeretek hatással lenni az emberekre; kiváltani valamilyen reakciót. Imádom, hogy vagy eszméletlenül gyönyörűnek vagy kibaszottul ocsmánynak tartanak. Mert ez a szép nem? Hogy mindenki más. És tudod mit? Tökéletes vagyok. Nem neked, magamnak, és ha nem tetszik, menj arrébb, ne nézz ide, dobálj meg sárral vagy rohadt almával, nem fogom rosszabbul érezni magam tőle. Ez a homokos köcsög szeret homokos köcsög lenni. Buzi. Hajtűdobáló. Fartúró. Hímkurva. Repedtfarkú. Nevezz, ahogy akarsz! Ha ahhoz van kedvem, hogy kihúzzam a szemem, kihúzom. Ha női dresszt akarok ölteni, fel fogom venni. Nem illegetem magam pride-on, helyette befekszem egy nagy farok alá, és míg a szexualitás szabadságharcosai zászlókat lengetnek, én elélvezek néhányszor.

„Csak tartóztassanak le! Csináljanak, amit akarnak! Motozzanak meg, nyúljanak a seggembe, úgysem találnak nálam semmit. Aztán, amikor kijövök, majd megmondom nekik, hívjanak fel nyugodtan, ha egy fiút akarnak taperolni.”


Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2014.08.19. 19:57:57

Üzenet küldése