Elég egy pillantást vetnem az ölemben heverő zacskó tartalmára, hogy frusztráltan felsóhajtsak, de azért dögöljek meg, ha nem veszem elő és eszem meg. Duplasajtosat kértem és simát kaptam. Megint. Vajon az ezernyelv varázstárgyam selejtes, hogy rosszul fordítja? Lényegtelen. Éjszaka van és túl késő ahhoz, hogy normális ember egy bérelt autóban ücsörögve figyeljen egy külvárosi lakóházat, főleg nem többedmagával. Rágyújtanék, konstans viszketnek érte az ujjaim a legutóbbi „szünet” óta, helyette kénytelen vagyok mással szennyezni magam. Nem mintha sok esély lenne arra, hogy betegség visz el. Előbb képzelnék el a tüdőmben egy golyót, mint egy rákot: a büdös életben nem voltam beteg és már nem is valószínű, hogy leszek. Jobb híján elnyúlok a hátsó ülésen, lábamat felrakom a vezetőülés támlájára, meztelen talpam (merthogy korábban levettem a cipőt a kényelem végett) Red feje mellé kerül, biztos nagyon örül neki, nyilván. Kiemelem a gyorskajáldás kávét, ócska és jellegtelen, de elég koffein van benne, vagyis, fogjuk rá. Próbálok a munkára koncentrálni, ki az emberünk; csak egy paraszt a szó pejoratív és metaforikus értelmében is. Nem a nagy fogás, csak elvezet ahhoz, ha szerencsénk van. Elkapom a jelenlétét a házban, megtalálom, érzem, ahogy átfordul az ágyban az egyik oldaláról a másikra. Nyugodtan alszik, nem is tudja, hogy szél ellen pisál, aztán majd úgyis ő marad majd szarban. Persze ez már nem a mi dolgunk, nem gondolok arra, hogy van egy kislánya, nem gondolok arra, hogy ha itt végzünk, ez a fószer a sitten köt ki és nem gondolok arra sem, honnan ismerős ez a történet annyira, hogy félretoljam az elízetlenedő műanyagszemetet. Nem, Bob, nincs itt semmilyen légy, kuss már, faszom, csak úgy kicsúszik a számon, oda se figyelek, cigizni akarok és visszamászni a szállásra. Botrányosan hevenyészett társaság vagyunk itt, hátul, elöl meg a jól megszokott fegyelem és lélekjelenlét, azért tartjuk őket, ők meg nem tudom, miért tartanak minket, csak úgy jól vagyunk így. Négyen. A katona, a kölyök, a kurafi és a kislány, jól vagyunk így, mondom magamnak, magamban, és beleharapok a hamburgerbe.