A gangon botorkált, vékony, inas kölyök. A kockaköves, futónövényektől benőtt belső udvar három emeletes mélységétől csak a dúsan díszített kovácsoltvas korlát választotta el. Az összes ajtó nyitva volt, és nyílt tér ellenére is elárasztotta a folyosót az édes dohány és füstölők illata, mintha maga a ház lélegezné ki.
Ebben nem talált soha semmi különöset vagy kivetnivalót. Elvégre ebbe született bele és fog majd felnőni benne ő is, ahogy mindenki más a családban az elmúlt emberöltők során. Ebben a házban, a francia negyed szívében. Abban, hogy tudja a növekvő Hold nem csak óvatosságra int, bőséget is hoz, hogy a vér és a neved a legbecsesebb kincseid az életben – de csakis Isten, a loák, a felmenőid után. A jószándékod felizzítható egy színes gyertyában, és csomagolható egy kis vászontasakban, ha megvan hozzá a tehetséged és az áldásod a másik világtól.
Az áldása megvolt, szinte kivételesen korán, ám most fordult elő először, hogy a mágia finom, porként szálló szövete szorosabbra fűzte a szálait a rajza körül.
Az örömét, amivel sietett volna megosztani ezt a kivételes eseményt, azonban elnyomta az indokolatlan erősséggel ránehezedő, ólmos fáradtsága. Előbb csak a korlát támaszát kereste, aztán már leülni is kívánkozott volna a hűvös kőre... Percekkel későbbről emlékezett csak arra, hogy újra a szobájában van. Látta még a mozdulatot, amivel az anyja eligazította a párnát az ágyán, mielőtt ráhajthatta a fejét. Az a pár másodperc is élénken él még az emlékezetében, amíg a nő megállapodott a lisztporral padlóra rajzolt vevéje mellett, megütközve a szabatosságán. Aztán maga alá temette az álom.

A város sétálóutcái terhesek az emberektől, a párától, misztikus árnyaktól, illatoktól és a jazztől. Átsző mindent az a mással nem összehasonlítható íz, ami New Orleans sajátja. Míg másoknak ez egy egzotikus szeglet lehet Amerika egyik egyedi kulturális olvasztótégelyéből, ő itt élt. A múltban, a hagyományaikban, a mágiában ugyanannyira, mint az okostelefonok, a középiskolai klikkek és a tanulmányi ösztöndíjakért való hajtás modern realitásában.
Füllesztő volt a levegő, pedig még a nyár java hátra volt, de már elhatározta, hogy ezen a nyáron - és talán az elkövetkezendő párban sem fogja louisianai párát beinni a ruhája. Két hét volt hátra az évzáró diákbálig, ő pedig ma szerette volna bejelenteni, hogy nem fogadja el az állami egyetem ösztöndíját... Ahogy Celeste-et sem jegyzi el az idén.
Nem félt. Tudta, hogy a kora ellenére megbecsülik, mindig egyenes volt a családjával, és főleg sose félt arra hallgatni, amit a megérzései súgnak neki. Mégis, egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, amikor betért a vörösre mázolt kapualjukba, és a szeme sarkában meglátta fodrozódni Celeste szoknyájának szélét. De, ahogy a zöld fodor tovalibbent, és elnyelte az utca, az érzés is úgy illant el. Elvégre tökéletesen érthetőek a szándékai, az áldást pedig a felsőbb hatalmak adják majd.

Már nem tudta, a szívverését vagy a dobokat hallja ilyen erősen a fülében.
Már nem tudta, mi viszi a lábán körbe és körbe, felverve a száraz port a tűz körül.
Már nem tudta, hanyadszorra keveredik a vére – a sajátja vagy másoké? – a homokba fröccsenve.
Már nem emlékszik, hogy hasadt fel a valóság szövete, és nyílt rés egy másikra.
Már nem emlékszik hideg volt-e vagy perzselő forróság.
Tökéletesen emlékszik az ezer és egy dalra, a zenére és a mozdulatokra.
Tökéletesen emlékszik, hogy ível az a vonal, hogy dinamikusabb legyen a varázslat.
Tökéletesen tudja már a nyugaton elfeledett, névtelen rítusokat.
Tökéletesen tudja, hogyan lesz képes mindent egymásba forgatni és magába fogadni.
Tökéletesen tudja, amit itt meg akart tudni.