A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Keizer Ilona

 
Beosztása: ELTE-PPK emberi erőforrások szakos hallgató
Nem:
Életkor: 21 (születésnap: január 13.)
Testalkat: Alacsony és sovány lány, nem sok nőies idommal büszkélkedhet.
Vonások: Világos bőrszín, nagy szemek és hegyes áll - ha rászánja az időt, sminkkel csinos és finom arca lesz.
Szem: Világoskék, csodálkozó szempár.
Haj: Középbarna, vállig érő, néha hosszabb. Ha nem foglalkozik vele, sprőd és mindenfelé száll - ezért az átlagnál többet tollászkodik a tükör előtt.
Általános öltözet
Kedveli az egyszerűséget, de közel sem a minimalizmusra törekszik. Kezdi megtanulni, hogy fontosabb a divatos helyett azokat a darabokat választani, amik előnyösek számára. Jól kombinálható ruhákat választ, egyszerű és finom ékszerekkel, így nem kell a kiegészítőit minden egyes szett esetén cserélgetnie. Próbál elegáns benyomást kelteni, szívesen visel szoknyát vagy ruhát is: hátha ez felnőttesebbé varázsolja a kislányos alkatot.
Első benyomás, kisugárzás
Óvatos finomság - ez jut eszébe róla mindenkinek, aki napközben találkozik vele. Minden mozdulatában van valami csendes visszafogottság, amitől összeszedettnek és megbízhatónak tűnik. Aki még nem látta az igazolványát, valószínűleg azt gondolja, hogy Lonának hívják, tekintve, hogy nem kedveli a nevét és csak így hajlandó bemutatkozni. Sok időt fordít a külsejére, így az átlagos adottságait sikerül vonzó köntösbe csomagolnia, bár sokszor gondolják betegesen vékonynak, ha nem választ megfelelő ruhát. Ha beszédbe elegyedik valakivel, hamar kiderül, hogy szorult belé némi cinizmus. Feltűnhet a koravén tekintet vagy az auráját körüllengő szomorúság - de mivel nem próbál megközelíthetőnek tűnni mások számára, senki sem kezdi el vigasztalni vagy kipiszkálni a titkait. Jobb őt az életed perifériáján tudni.
2013 (10 évesen):
A félelem is csak rendszeresség kérdése, bármi is volt az, ami nem hagyott aludni, megszelídítettem és ideszoktattam magamhoz. Most már ismerősen, szelíden dörgölőzik a koponyámhoz, és én tágra nyitott szemekkel várom minden este. A plafonon kutatom az élet szabályait és a válaszokat a kérdésekre. Nemrég jöttem rá, hogy folyamatosan olyat várok, ami nincs, és remélni ebben a játszmában szabálytalanság. A szüleimtől elcsent fókuszeszközök nekem sosem fognak működni: micsoda arculcsapása ez a Keizer család sikereinek. Igyekszem bűntudatosnak és szomorúnak tűnni, mert ezt várják el tőlem, és mélyre temetem magamban a megkönnyebbülést. Ez a bukás olyan csúfos volt, hogy a szüleim elvárásaival együtt vége lett a különóráknak, az aprólékosan kidolgozott terveknek, és annak, hogy bármi is érdekelje őket velem kapcsolatban. Ez pedig lehetővé tette a menekülést - amit önámító módon szabadságnak hívok.
Hallom, ahogy a konyhában anyám felbont egy üveg chardonnayt, és a rúzsfoltos poharat bámulva halkan sír. Siratja a férjét, aki több időt tölt más nők ágyában, mint a sajátjukban. Siratja a lányát, aki suttának született és annyi reményt hagyott beteljesítetlenül. És legfőképpen önmagát, mert az élete nem így kellett volna, hogy alakuljon - gazdag férj, szép gyerek, hatalom. De mégis ott ül, túl sokat iszik, és a könnycseppek fekete árkokat festenek az arcára. Én leginkább csak boldog vagyok, mert a sírást könnyebb kizárni, mint a kiabálást, vagy azt a hangot, amikor valami összetörik, mint például a szívem, vagy a boldog tudatlanságom. A válás már nem is tűnik olyan távoli dolognak, pedig annyiféle bizonytalanságot és komplikációt hordoz. A darabokra hullás megtestesülése. Az apám többé már nem tud ellenállni a pusztulás sötét varázsának, ami a módszeres szétszedésemet jelenti a folyamatos becsmérléssel és a büntetéssel. Az anyámból hiányzik ez a fajta kegyetlenség, de ő is megadja neki a szükséges hatalmat a hallgatással és a félrenézéssel. Érdekes, hogy a szülők nem számít, mennyire használhatatlanok néha, mégis meghatároznak téged.

2020 (17 évesen):
Néha azt gondolom, örökké 17 évesek leszünk. Szép októberi délután volt, a nap felé fordítottuk az arcunkat, és nevettél, mikor egy aranysárga falevél a földre esése közben végigsimította a homlokod. Ellógtunk az utolsó óránkról, lesétáltunk a lakótelepi bárba, a bakancsunkkal kerülgetve a szivárványos olajfoltokat az aszfalton. A sörreklámok neonfényében figyeltem az arcod, ahogy a zöld filc fölé hajolsz, és a biliárdgolyók koccanására elégedetten elmosolyodsz. Három játékot játszottunk, és te mindet megnyerted. Végül a játszótéren, a nyikorgó öreg hintában ringatózva a gomolygó cigarettafüstben nevetve bevallottad, hogy ma semmiképpen sem akartál veszíteni. Egyáltalán nem úgy néztél ki, mint aki meg akar halni. Aznap éjjel a szüleid találtak rád a fürdőkádban, a bíbor vízben fekve. Sosem akartál megijeszteni, de most mégis én fuldoklom, és te tényleg örökre 17 éves leszel.

2021 (18 évesen):
Rezignált arcom mögött folytonos a szélvihar. A csillagsávos éjszaka alatt fekszünk a garázstetőn, körülöttünk üres bájitalos fiolák hevernek, színes álmok elevenednek meg a szemhéjam mögött. Bármit elrejthetünk a ködben, hogy aztán szellemnek hívjuk, de az én kísérteteim itt lihegnek a fülemben, kezük a vállamon. Kérlek, hadd ne legyek ma este egy újabb tragédia, hiszen már majdnem minden várost láttam egy háztetőről, és mégsem ugrottam le. Már nincs szükségem arra, hogy olyan keményen szorítsd a csuklóm, mint ahogy én utálom magam. Szeretkezz velem, úgy, mintha jobb lennék a legrosszabb hibámnál. Lassan, elvégre ez új nekem. Kábító a zsibbadás, érzem a kezed a bőrömön, ahogy simít és elvesz, lassan belefulladok az illatodba. Nem számít az érzékkavalkád, az érkező pirkadat ugyanolyan üresen és éhesen talál majd, mint mindig.
Pedig nem akarok az lenni, ami történt velem. De csak arra tudok gondolni, hogy vajon a kísérteted (hiszen az életnél is nagyobb jelenléted még a halál sem redukálhatja semmissé, azt képtelen vagyok elfogadni) szomorú volt, mikor anyádék elosztogatták a ruháidat? Vajon hiányzik neked, hogy a kedvenc színed viselhesd? Minden szó, amit valaha kimondunk, érzékelhető súllyal zuhan a földre, befolyásolva életünk röppályáját. Mondatról mondatra hatunk egymásra. Vajon milyen érzés, hogy most már csak én beszélek hozzád? Nem akarok túllépni rajtad, mert attól félek, a kísérteted apró darabokként tűnik el, ahogy egyre többet felejtek. Először a nevetésed pontos hangját volt nehéz felidézni, most már a vonásaid is vagy a hajad árnyalata is kezd ködössé válni. Remélem, hogy lehetséges egy embert egy ideává változtatni, mert akkor örökre meg tudlak őrizni a barátság fogalmában. Nem tudom eldönteni, hogy a halottak minket kísértenek, vagy mi nem hagyjuk őket nyugodni. Remélem nem kell végig nézned, ahogy a világ szép lassan hátrahagy téged, mintha soha nem is léteztél volna. Érdekel még egyáltalán bármi? Tudom, hogy már képtelen vagy beszélni hozzám, de lenne egyáltalán mit mondanod? Tudom, hogy lekéstem róla, de attól még tartozol nekem egy búcsúval, nem? Néhány nem fogadott hívás nem lehet a pont a mondatunk végén. Az utolsó szóhoz ilyen esetben is jogom van, ugye?
Végignézed, ahogy a tükör előtt gyakorlok és a mosolyom idegen vonásait próbálom az arcomra húzni? Még mindig nem megy tökéletesen. Végignézed majd, ahogy egyre idősebb leszek? Elemzed majd a kezem remegését és a szív vergődését a bordák csapdájában, mikor szerelmes leszek? Látod a rémálmoktól fülledt, nyári éjszakákat – pedig azt hittem, a szúnyogháló majd kint tartja a látomásokat az ablakpárkányon. Fogod majd a kezem, ha szükségem lesz rá? Vagy ezeket csak azért találja ki az agyam, hátha tompít kicsit a fájdalmon? Bár inkább üresség ez, a hiány vákuumszerű semmije. Régen, amikor a szobám sötétje túl nehéz lett, azzal vigasztaltak, hogy bíznom kell a lámpafényben. Most már inkább csak arra vágyom, hogy bámuljam az arcod a sötétben. Persze sosem hittem, hogy a szemedet már csak hályogosan, a halál tejszerű ködével terhelve látom viszont minden este egy lidércnyomásban. Most vacogó fogakkal ébredek, a paplan pókhálóként tekeredik a lábamra miközben a fémes víz ízét próbálom beleüvölteni a nyelvemről az éjszakába. Ez lenne az epilógus a történetedben?
Ezekben a napokban már nem találok megfelelő metaforát a lelkemre. Bár ne lenne enyém a létezés rezilienciája. Szeretném végre megtudni a választ, van-e élet a túlélés után? Idővel majd abbahagyhatom a jelenléteddel tönkretett helyek kerülését? Néha kifekszem a tetőre, a sötét agyagcserepekből sugárzó hőre, várva, hátha a csillagok majd belém látnak valamit. Akkor kevésbé lennék ilyen üres. Most már csak lélegzek. Néha összetörök. Idővel majd engem is lecserélnek, ha megunják a vissza-visszatérő üzemzavart. Nincs már mit mondanom. Marokba gyűjtöm a darabjaim, néha kicsit vágják a tenyerem, de a gyakorlott mosolyra húzom a szám, hátha még elhiszik.

2022 (19 évesen):
Luca hangja átúszik az albérlet légköbméterein, ahogy énekel, és még a szobám csukott ajtaján keresztül is hallom őt. Eddig amint hazaértem, már kapkodva indítottam is valami zenét, mert a némasággal nehezen birkóztam meg. Ha esetleg elkopott a bájital hatása, és hajnalban felébredtem a rám zuhanó csöndben, félálomban is elbotorkáltam a komódhoz, hogy pánikban rányomjak a lejátszás gombra. Most már nem olyan elviselhetetlen a csend, könnyebb azt képzelni, hogy nem vagyok egyedül, mikor Luca neszezése vagy léptei behallatszanak. A doboz ott hever a padlón, ebben a lakásban is az íróasztal alatt. Az ágyon ülve szemezek vele, az államat a tenyerembe hajtva a szívemmel a torkomban.
Fázósan húzom össze magamon a szürke plédet – mióta hazajöttünk, sosem lehet elég meleg. Mintha a bőröm alatt elhoztam volna a másik világ hidegét magammal. Egy elcseszett szuvenír. Az árulás sajgását sem tudom lerázni, éppúgy, mint a hideget. A legrosszabb ebben az egész, teljesen elbaszott helyzetben? Hogy azt kívánom, bár elmondhatnám, hogy számítottam rá. Cinikus vagyok. A legrosszabb pesszimista. Ennek az az előnye, hogy általában igazam van a rossz dolgokkal kapcsolatban, szinte várom őket. És most azt kívánom, bár láttam volna ezt is előre. Attól talán kevésbé fájna. De minden harag és bizalmatlanság alatt csak szomorú vagyok. Gyászolom azt, ami volt, és vágyakozom arra, ami lehetett volna.
Próbálom megérteni, amit tettél, hiszen az egyik túlélő felismeri a másikat, és tagadhatatlan, hogy hasonszőrűek vagyunk. Sok mindenen osztozunk: a budai kerület utcáin, a gyerekkori szobák falainak színein, a diszfunkcionalitáson, amire annyira igyekszünk rácsapni az ajtót, de mindig átkúszik a réseken. Azt hiszem, túl sok minden rakott fészket bennünk a politikus szülők manipulációiból ahhoz, hogy mi ne marjunk bele másokba. Néha utálom, hogy én vagyok az, aki lerombol más embereket. Leginkább azért, mert rettenetes vagyok abban, hogy összerakjam őket. Gyűlölöm, mikor ott állok, szilánkokkal a kezemben, amik még mindig hasonlítanak rájuk. Ha túl erősen szorítom, csak tovább töröm a darabokat. Ha túl hamar eleresztem, a földre hullanak. Ebben is hasonlítunk – mindketten tökéletesen semmisítünk meg másokat. És a legrosszabb, hogy saját magamat sem tudom összerakni, amíg az utóhatásaiddal küszködöm.
Nem volt idő feldolgozni semmit. Felgyülemlett bennem minden, hogy aztán a hazatérés után egy szobába zárkózva próbáljam kiírni magamból az érzéseimet. Szépen, sorban, minden sötét és önző gondolatot, minden fájdalmat és csalódást. A lélek precíz boncolása. Még most sem értem a végére, és nem is lett könnyebb semmi attól, hogy tintával formát adtam neki egy fehér papíron. De legalább Réka már nem egy szellem a szobában – ő maga a szoba, és a minden. És rendben van, ha ezt kimondom. Mi volt az élete értelme, az a rengeteg hangos és vibrálóan boldog emlék, ha nem beszélek róla? Utálta volna, ha az utolsó pillanatai határozzák meg őt. Úgyhogy mostanában azon kapom magam, hogy mesélek róla – nem a haláláról, hanem azelőttről, amikor még annyira élő volt, és nevetett, és engem is folyamatosan magával húzott a fénybe. A rituálék segítenek, amik előre gördítik a napom: minden reggel megsimogatom a tetoválást a karomon, mint egy szerencsehozó talizmánt. Esténként, ha hazaérek, illatgyertyát gyújtok – a hajának mindig narancs és a fahéj illata volt, és még mindig azt várom, hátha a levegőből beleivódik az én bőrömbe is. Aztán ülök az ágyon, nézem a dobozt, miközben egy szőke tincset csavargatok (az ő árnyalata), és megpróbálom rávenni magam, hogy belenézzek.
Felvillan az ágyra dobott telefonom kijelzője, újra meg újra, ahogy folyamatosan érkeznek az értesítések. Ez is valami új. Mikor voltam utoljára valakinek a barátja? Évtizedeknek érződik. De most újra vannak emberek, akik fontosak nekem, és közben rettegek, hogy mi történik majd, ha túlságosan hagyom begyűrűzni közénk azt a sok iszonyatot. Az életem, ha igazán szigorúan vesszük, két részre osztódik: amikor Réka még élt – 17 év, amikor még elhittem, hogy az élet végül olyanná válik, amilyennek elképzeltem. És ez a mostani, amikor Réka már nincs. Nem is tudom, hogy telt el az az első év nélküle – képszakadásokkal tarkított mozdulatlanság. A legtöbbször azt mondom, ha valaki erről az időszakról kérdez, hogy üres voltam. Pedig az igazság az, hogy inkább túl sok minden volt bennem: tabletták, bájitalok, véletlenszerű fiúk illata, akiknek a nevére sem emlékeztem, ahogy egyik éjszaka a másikba olvadt. Túl sok vodka, túl sok gyász. Gátlástalan voltam és elhatározások nélküli, hónapokon keresztül. Hogy voltak emberek, akik szavakkal bántottak, és voltak, akik fojtogattak, leszorítottak és kihasználtak. Én pedig mindent megengedtem nekik – és sosem gondoltam bele, hogy ez talán mégsem beleegyezés. Nem mondtam semmit. Nem mozdultam. A dolgok csak történtek velem, én pedig hagytam. Senki sem érti, hogy ez miről szólt: hogy végig azt a pillanatot vártam, amikor vége lesz. Mert akkor megkönnyebbültem, hogy ezt is túléltem, és akkor ezek szerint mégis van valami mélyre temetett, ösztönös részem, ami még mindig élni akar. A legrosszabb, hogy azt is engedtem, hogy az ágyamban aludjanak, vagy én maradtam a dohos lakásaikban egyetlen éjszakára, mert addig sem voltam egyedül. Mintha egy másik test melegével befoltozhatnám azt, hogy Réka már nincs. És ég a mellkasom arra a gondolatra, hogy mi fog történni, ha ez a fiú megtudja rólam ezeket a dolgokat. Összeszűkül a bordakosaram és fojtogatja a szívem, ha elképzelem, hogy elkezd majd máshogy nézni rám, és ez szörnyűbb lenne minden szánalomnál vagy sajnálatnál, amit érezhetne irántam. Legszívesebben kilépnék a bőrömből, hogy soha többet ne érjen hozzám senki ugyanazokon a helyeken. Visszatérnék arra az első éjszakára, amikor találkoztunk és figyelmen kívül hagynám őt. Megbénít a kockázat, és néha azt kívánom, bár semmi sem történt volna meg ebből az egészből. Bár ne lennének körülöttem olyan emberek, akik számítanak. Nem tudom, hogy éltem túl a tavalyi évet, vagy a másik dimenziót. Hát persze hogy nem. Túl sokáig éreztem úgy, hogy én is meghaltam a legjobb barátommal abban a fürdőkádban. Vagy talán inkább az az igazság, hogy voltak olyan pillanatok is, amikor meg akartam halni vele. De még mindig itt vagyok. Ledobom a vállamról a pokrócot, és nem törődve a hideg padlóval, elindulok a doboz felé, hogy végre leemeljem a fedelét. Hiszen megígértem Rékának.

Leírás


Aktuális állapot:


Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2022.02.11. 21:28:34

Üzenet küldése