Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Lévai Adél

 
Beosztása: Magántanuló
Nem:
Életkor: 17 (születésnap: december 13.)
Testalkat: Vékony, átlagos magasságú lány, a korabelieknél talán kicsit kevésbé nőies, de nincs jelentősen elmaradva a kortársaitól.
Vonások: Finom, szép vonásai kislányos bájt adnak arcának.
Szem: Ibolyaszínű, a bátyjáéhoz végtelenségig hasonlít, feltűnően szép, de ritkán néz bárkinek a szemébe, általában kerüli mások tekintetét.
Haj: Hosszú, tejföl-szőke, vékony szálú de dús.
Általános öltözet
Csinos, színes ruhácskákat hord, de öltözete nem kihívó és semmiképp nem feltűnő.
Első benyomás, kisugárzás
Törékeny, zárkózott kislánynak tűnik, és bár ha kérdezik válaszol, az idegenekkel szemben bizalmatlan, kerüli a nagyobb tömeget. Ha teheti inkább félrevonul és könyveivel, vagy szeretett zongorájánál tölti az időt.

Leírás


A jeges novemberi szél bele-belemart a sűrűn nőtt kopott kérgű fák csupasz ágaiba. Ős törzsük szinte megnyikordult az elemi erővel sújtó viharos lökésekben, miközben az alatta korhadó levelek a rothadás édeskés szagát árasztották magukból áthatva az erdő sűrűjét. A lány lélekszakadva rohant, fehér hálóingét megtépték a tüskés bokrok gallyai, szőke hajába vörös csíkot festett a vér, ami felhorzsolt homlokáról ráragadt. Arcán színtiszta félelem tükröződött, ajkát néma sikolyra nyitotta, de hang nem hagyta el a torkát. Már látta a tisztást, ami az rengeteg végét jelentette, tudta, hogy ha odaér megmenekül. Utoljára hátra pillantott a mögötte sűrűsödő sötétbe, mikor megbotlott és arcra esett a fagyos földre. A kiálló gyökerek mintha rátekeredtek volna csupasz bokájára, és visszahúzták volna. Kétségbeesetten kapálózott és próbált megkapaszkodni a talaj rögeibe. Szabályosra vágott körmei alá nyirkos föld szorult, és kínzó lassúsággal nyolc apró véres csík maradt nyomán, ahol mélyen belevájt...

A szoba börtönként magasodott fölé, a makulátlan fehér falak szinte összenyomták őt. Apróra összehúzva magát kucorgott a sarokban, a fehér köntös béklyóként szorult tagjaira. Mereven előre bámult, de nem látta sem a szoba falait, sem a kamerát, ami egész nap minden mozdulatát követte. Hirtelen tekintete vadul cikázni kezdett, testén átfutott a remegés, a szája sarkából vér csorgott, kiáltani akart, de nem tudott. Hívni akarta Őt, de csak néma csend volt, és az a szorítás... Vergődve dőlt el a padlón, nem látva, mikor kinyílt az addig rejtett ajtó és emberek siettek oda hozzá. Aztán csak a tű marása a hófehér bőrön, és lassan a sötétség újra átvett mindent...

A tenger vad hullámai hatalmas robajjal csapódtak a meredeken emelkedő sziklafalnak, hogy megtörten nyalják végig a köveket ahogy aláhulltak újra a mélybe. A hatalmas víztömegben szinte fel sem tűnt az apró fehér tarajos hab, amit a lány vad kapálózásával szított a sziklák közt vergődve. Nedves, fehérszőke haja az arcára tapadt, elzárva előle az oxigén utolsó cseppjeit, a mélység úgy húzta lefelé, mintha derekára ólomsúlyokat kötöttek volna. Gyenge, vékony karjaival hiába kereste a kapaszkodót, egyedül volt. Zihálva próbált levegő után kapkodni, mikor egy újabb hullám maga alá gyűrte, és többé nem került a felszínre. Az azúrkék tengerből nézett fel a szikrázó napra, aminek fénye egyre homályosabbá vált, ajka egy szót formázott, de hangját elnyelte a víz, ami égető nyomással töltötte fel tüdejét, miközben az utolsó légvételének buborékai szinte gúnyolódó-könnyedén lebegtek a felszínre. Vágyakozón kapott utánuk, utolsó erejével próbálta magát arra felé húzni, de karja megremegett, tagjait gúzsba kötötte a nyomás, az agya fájón sikított az éltető légvételért, majd teste elernyedt és nyitott szemmel nézte, hogyan tűnik el a nap gyengülő fénye a fölé tornyosuló víztömeg mögött...

A vöröslő lángok már harsogva ropogtatták az apró gallyakat, mikor az addig félig eszméletlen lány nyakába sikamlós, csúszós folyadékot zúdítottak egy vödörből. Ahogy az olaj átitatta ruháját, végigcsorgott a lábán és elérte az alatta álló farakást, az addig huncut táncot járó lángok fellobbantak és narancsvörös nyelvükkel belemartak a vaskos hasábokba. A lány száját ronggyal tömték ki, de ahogy a tűz elérte meztelen lábát velőtrázó sikolya áthatolt a gyolcson... az emberek fejében visszhangzott újra és újra. A bámészkodó tömeg dermedten bámulta a kislányt ahogy holdfényű hajába belekapott a tűz és feketére pörkölte a bőrt a karjain. Szemei előtt a lángok tarka kavalkádját látta már, és minden porcikája égett, mire a kezét tartó kötelek megadták magukat és ő az arcát védve dőlt bele a lángtengerbe.

Még mindig az arcát takarta és magzatpózba zsugorodva kiáltozott, mikor hűsítő, balzsamozó érintést érzett a karján, valaki az ölébe húzta. A lány egész testében remegett, a fájdalmat még érezte, minden tagján, minden sejtjében égett, mégis... már minden más volt. Finom, hosszú ujjak túrtak szőke hajába és az a mindent kizáró védőburok vette már körül, ami csak Vele volt... -Valen..tin.. - lehelte rekedten, és néma zokogását a férfi ölelésébe fojtotta.
Némán, mosolyogva állt húga ágy amellett és nézte a vergődését, egy idő után azonban, mikor unalmassá vált, odahajolt hozzá és gyengéden megpuszilta az arcát. - Csssh. Csitulj, Adél. Itt vagyok. - suttogta a fülébe, és leülve mellé ölébe húzta testvérét, hogy ringató karjai közt találjon nyugalmat.

Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2014.02.01. 22:27:44

Üzenet küldése