Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Lesták Annaliza

 
Beosztása: ELTE EMK
Nem:
Életkor: 21 (születésnap: február 14.)
Testalkat: Magassága valahol a százhatvan és a százhatvanöt centi között datálható, alkata leginkább az átlagos szóval írható le, vagyis nem is kövér, de nem is mehet anorexiás modellnek.
Vonások: Nem mondanám jellegtelennek, de nem az a tömegből kitűnő jelenség. Nem feltétlen ragad meg az emberekben, nem azért mert csúnya lenne, talán inkább mert… túl átlagos. Sminkkel szereti feldobni, kérdéses, hogy sikerül –e neki.
Szem: Sötétkék
Haj: Hosszú, "fa" barna.
Általános öltözet
Mivel önmagát jellegtelen jelenségnek tartja, így szeret „jól” öltözködni. Itt nem feltétlen a feltűnőre kell gondolni, de esetenként az is benne lehet a pakliban. Szereti a sötét színeket, de nem egy fehér holmit is meglelni a ruhás kofferjében. Szereti a napszemüvegeket, a jó nagyokat, amik eltakarják az arca nagy részét. Leginkább nőies holmikat rángat magára, többször szoknyát, mint nadrágot, de nem esik túlzásba ezzel a dologgal, annyira azért nem kívánja felhívni magára a figyelmet, hogy kikiáltsák az iskola éjszakai pillangójának… már ha egyáltalán észreveszik.
Első benyomás, kisugárzás
Nos, első körben az is jó, ha a hirtelen összefutás után megragad az arca az emlékeidben. Megtörtént? Remek. Ha a Martion falain belül történt az ominózus találkozás, akkor biztosan nem egy jókedvtől duzzadó leánykával hozott össze a sors. Ha még beszélgetsz is vele, akkor bizony azt a gyors következtetést is levonhatod, hogy nem igazán boldog jelenleg, megjegyzéseiből szinte sugárzik a pesszimizmus, a rosszkedv, és az egyéb dolgok. Persze, ha az kerül terítékre, hogy mit tervez a szünetben/nyáron/egyéb iskolán kívüli program kapcsán, máris felderül, esetleg még egy mosoly is végigfut az arcán. Akkor talán már nem is az a szürke kisegér, mint ahogy először gondolná az ember…

Leírás

„Én csak egy átlagos lány akartam lenni, átlagos jövővel. Tudjátok, hogy van ez… megismerkedsz egy fiúval a suliban, beleszeretsz, évek múlva kiderül, hogy a dolog viszonzott, és aztán minden halad a saját medrében. Itt nem feltétlen a fehér kerítésre, a nagy házra, és a három gyerekre gondolok, de azért valami hasonlóra. Sose csigáztak fel a boszorkányos, űrlényes, és egyéb túlságosan is fantasztikus történetek, a sárkányos-királylányos mesék is kábé addig fogtak meg, amíg az óvó néni felolvasta őket, és nem kellett aludni. Persze, nekem is volt kishercegnő korszakom, de ez nagyjából minden lánynak van egy rövid ideig, nem? Hát, nekem is, majd véget is ért.
Mindent összefoglalva… nem, nem akartam ezt. Egy normális életre vágytam, normális családdal, és normális jövőképpel. Lehet unalmasnak hangzik, meg földhözragadtnak… de én nem szerettem soha nagyot álmodni, elégedett voltam azzal, amit elértem. Jellememből adódóan elég pesszimista vagyok, így aztán iszonyatosan tudtam örülni annak, ha valami sikerült; mint mondjuk az, hogy az általános iskolai énekversenyen helyezést értem el. Oké, csak a negyediket, de már az is több mint a semmi.”


„Csak aztán ugye, borult a rendszer. Már az is elve fura volt, hogy kicsi koromtól kezdve furcsa színeket, fénypászmákat láttam az emberek körül. Nekem ez mindig is teljesen természetes volt, szinte kezdtem magamtól rájönni, hogy melyik árnyalat mit jelenthet… bevallom, egyik kedvenc játékom volt, bár mikor anyunak meséltem róla, akkor még csak a gyermeki fantázia egy érdekes megnyilvánulásának tudta be. Elvan a gyerek ha játszik alapon nem kötött belém, de amint egyre nagyobb lettem, felhívta rá a figyelmemet, hogy erről a „tehetségemről” nem igazán kellene nagy közönség előtt beszélnem, mert elég rossz fényt vetne rám. Idővel inkább előlük is elhallgattam a dolgokat, mivel féltem a következményektől. Olyan furcsán néztek rám, mikor szóba jött…
Ó igen, ha eddig nem volt világos: a szüleim talanok. Halvány fogalmuk se volt a varázsvilág létezéséről egészen addig a bizonyos napig, mikor is varázserőm felfedte magát, de nem a legjobb módon. Hogy is mondjam… nem volt elég annyi, hogy iszonyatosan fájt, de közben mintha valaki épp próbált volna hegedűn játszani, a lehető legrosszabb módon. Megrémültem –e? Persze hogy! Azt még valahogy túléltem, hogy mindent túl színesen látok, na de ez… túl sok volt.”

„Ezért nem lepett meg annyira, mikor meglátogatott minket két furcsa idegen a "nagy" bejelentéssel. Ó igen, ekkor még nagy reményekkel mentem abba a Martionba, mivel azt reméltem, hogy majd képesek csökkenteni a fájdalmaimat, vagy ha azt nem, akkor nem leszek egy két lábon járó zeneház mikor pálcát veszek a kezembe. Igen, megkaptam az ígéretet, hogy segítenek, de mégse állt be változás. A fájdalom maradt, mint ahogy a csodálatos kísérőjelenség is. És ami talán még szebb… környezetem egyik céltáblájává váltam, elvégre nem mindig sikerültek a varázslataim, és mikor igen, akkor se úszhattam meg valami jellegzetes zaj nélkül. Való igaz, az első évem után fel akartam adni, nem akartam többet Martionos lenni. Utáltam, hogy az a paranoiás képzet kerget, hogy a hátam mögött kinevetnek, elvégre alig volt valami fogalmam arról a világról amibe belecsöppentem, egyértelmű, hogy első időben folyamatosan bénáztam. Dühös voltam, és mindenkire haragudtam… a szüleimre, a diáktársaimra, a tanárokra… de egyúttal feléledt bennem valamiféle bizonyítási vágy. Meg akartam nekik mutatni, hogy egyszer majd többre viszem mint ők. Jobb leszek, és mire erre rájönnek, már túl késő lesz. Majd úgy is eldől, hogy ki nevet a végén…
De hogy most miképp is állnak a dolgok? Tanulok, próbálom a tőlem telhető legtöbbet kihozni magamból. Van egy terület a mágiában, ami egész jól megy, ha ne adj isten engednék annak az idióta ötletnek, hogy az iskola elvégzése után továbbra is foglalkozom ezekkel a boszorkányos dolgokkal, akkor… akkor talán valahogy kapcsolódni fog az idézésekhez, azt hiszem. Bár amilyen béna és szerencsétlen vagyok, nagy eséllyel inkább visszatérek majd a talanok közé.
Hogy lettek –e azóta barátaim? Nos… miután lecsengett a dolog, és lekopott rólam a „Zenedoboz” és a „Gramofon” becenév, azóta próbálok jóba lenni a környezetemben lévőkkel… de csak módjával. Az igazi barátaim otthon, a talanok között várnak… de nekik (is) kénytelen vagyok hazudni, hiszen nem tudhatnak róla, hogy suli időben, amíg ők mondjuk biokémiát tanulnak, én egy pálcával hadonászok. Addig minden tiszta, hogy egy bentlakásos suliban tengetem napjaim, de ezen felül… jótékony homály fedi a dolgot, vagy hogy mondjam.
Jövőbeli tervek? Haza akarok menni. Már nem sok idő van hátra, és a hátam mögött hagyhatom ezt az egészet. Nem azt mondom, hogy gyűlölök varázsolni, de… nem megy, és ez dühít. Néha napján annyi mindent megadnék azért, hogy jobban menjen, hogy végre elismerjenek és legyek valaki, máskor csak azt szeretném, hogy szűnjön meg ez az egész. Az auralátás, a pálcasuhogtatás, a bájitalfőzés, a rúnaolvasás… legyen vége. Csak egy átlagos lány akarok lenni, egy a sok közül, akik tudatlanul sétálgatnak, és a legnagyobb problémájuk az, hogy a szerelmi bánatukon siránkozzanak, és nem pedig… áhh, mindegy. Siránkozom itt össze-vissza. A lényeg az, hogy egyszer túljutok ezen is… és talán le is teszek valamit az asztalra… majd egy napon…”


Aktuális állapot:


Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2012.12.03. 17:26:05

Üzenet küldése