Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Louis Grassi

 
Beosztása:
Nem: Férfi
Életkor: 42 (születésnap: december 17.)
Testalkat: A magassága elmarad az átlag alatt, alkata alapvetően vékonyabb volna, de egy deka fölösleg sincs a tökéletesen látható, tapadó izomcsoportok és a bőre között. Ruha alatt mégsem sejthető.
Vonások: Valamiféle feszült koncentráltság húzódik a mimikai ráncokban, és mérgezi meg az összképet. Talán emiatt az intenzitás miatt megkapó... és egyben taszító.
Szem: Két barna bogár, de leginkább kiüresedetten mély kút benyomását kelti.
Haj: Barna, vékony szálú, a homloka két oldalánál visszakopott. Rendezésnek talán azt lehet nevezni, amikor hátrasimítja.

Általános öltözet
Változó, akár a hangulata, de sosem lesz túl rendezett. Általános a borosta vagy valamiféle napszemüveg, ami takarja a tekintetét. Az igényessége épp olyan skálán mozog, ahogy a kedélyállapota, és a világlátása.

Első benyomás, kisugárzás
Valami nincs rendben vele, körbeveszi valami egészségtelen kipárolgás, aminek a forrása semmiképpen nem fizikai síkon keresendő. Megbomlóban lévő cérnaszálak, szociális kívülállóság, a tökéletesen rakott járólapon az az egyetlen darab, ami nem illeszkedik, zavaró bizsergetés a tarkódon.

Leírás

Csak a közvilágítás fénye szökik be a szobába, azt is az ablakra túl gondosan felragasztott újságpapír lapjai szűrik meg. A pévécéburkolatra csupán két tatamiszőnyeg fért el, a rövidebb falnál kilátszik mellette a kopott, kádárkori márványminta-utánzat. Ajtó és falak, semmi bútor. Egy vakolás ráférne, a sarokban apró penészpöttyök, a plafonon sárgás foltok a cigarettafüsttől. Pókok nincsenek, ahhoz túl nedves.
Vörös fonal fut el faltól-falig, szögre kötve itt meg ott a vége. Facsipesszel egy-egy fénykép, nekrológ, újságkivágás, ismétlődőn újrajátszódó mentális képsor aggatva fel a lineáris folytonosságára. Néhol rájuk hurkolva más színű szalag vezet a falra terpesztett világtérkép rajzszöges pontjai felé.
Mégiscsak mintha egy pók lakna itt, és évszámok, fémes-kénes szagú beszámolók ragadtak volna a hálójába.
A férfi középen ül, szinte békésen maga alá húzott lábakkal. Tekintete újra és újra bejárja a színes szálakat, megunhatatlan közélpálya. Mellette egy kiürült konzervdobozban a csikkek hada, mint a süldisznótüskék. Nemsokára a kezében lévő is leég, és ebbe a temetőbe kerül.
Evidens. Mégsem mondja rá senki, hogy megszállott, mert nincs senki, aki ezt látná. Nincs senki, aki elgondolkodhatna, mennyire vékony a határ a megszállottság, az alaposság, a géniusz, és az őrület között. Pont olyan vörös fonálnyian vékony, mint amit ez a pók ideszőtt. Ott ül a közepén. Digitális óra pittyen három, rövid kis hangon, de nem emeli fel a csukóját, hogy a számlapra nézzen. Elmosolyodik és mielőtt a hamu lehullana a csikkről, már újabbra gyújt. Mintha nem most szólalna meg tegnap óta először, folytatja az üres szobában:
- Szerintem is.
Csak a néma csend ásít hosszan vissza rá, de valamiért mosolyognia kell. Mert a gyufáról gyújtás közben is látja, hogy a szoba sarkában a fehér kimonó alól kilógó még fehérebb csukló ernyedten rándul.
Lustán kinyújtja a tagjait és elfekszik a padlón, csupasz mellkasára téve mart heges karjait. Valamiért elégedetten. Mert becsukott szemmel is hallja, ahogy léptek nélkül csúszik a szövet a rizsszéna szálak fölött.
- Én is érzem a szagát.
Erősíti meg a semmit, valamiért egészen halkan. Tudja, hogy nem kell hangosabban, mert érzi, ahogy a fölé hajló, halottfehér arcból aláhulló hínárszerű tincsek az arcát simítják.

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2015.03.23. 19:49:07

Üzenet küldése