- Mama, odakozmál a tojás.
Hatásszünet.
- Hogymondod?
- Mondom ODAKOZMÁL a TOJÁS.
Félig benne vagyok a ceruzaszoknyámban, úgy lesek ki a konyha felé. Olyan kicsi a ház, ha a pillantás tudna kanyarodni, három után beérné az egészet. Özönvíz előtti, vidéki bútorok, minden leginkább egy hangulatos délnémet hüttébe illene valahol a hegyekbe, nem a Balaton csücskébe. A legtöbb felület persze tele az én kis antik kacatjaimmal, amiket összevadásztam a számomra kincsesbarlangként funkcionáló garázskiárusításokon... És persze ide érzem, hogy nem lesz jó dolga a szalonnának se a sparhelton, a drága jó Eli mama meg leragadt az Animal Planet előtt... Nem mintha nem lenne elég neki kipillantania az ablakon, hogy vizsgálgathassa a nagy vadont. Gyanítom, ha még kijjebb laknánk, akkor már a medvékkel meg a farkasokkal is meg kellene küzdenem a verandán, hogy munkába jussak.
- Én nem tudom lekapni, mert elkések.
És valóban, mint mindig, amikor elfelejtem, hogy szoknyás napom van. Egyszerűen a harisnya átka, vagy azé, hogy a cipzár egyre nehezebben jön fel... Azt hiszem majd ma is inkább egy kis saláta a hotelben, a tartalmas reggeli helyett, vagy nem is tudom.
Amint felrántom a blúzomat is, már hallom, ahogy a gázláng gyérebbre van fogva, és a jellegzetes motozás a pult körül is a helyére kerül az általános zajok között. Az édes tanti évek óta ugyanolyan főzős motozása.
Mert az az igazság, amint belenőttem a mogyorókorba, a szüleim rájöttek, hogy ez így mégsem buli, így az egyik jobbra, a másik meg balra ment. A második fiatalságuk és a párkeresés engem úgy ért, mint naposcsibét a jégeső: összezuhant, sárga kis izé lettem. Még szerencse, hogy volt egy nagymamám, akihez beköltözhettem. Úgyis mindig ide tettek le, ha dolog akadt, nem kellett túlcifrázni. Mint egy selejtes áru vonultam el az útból, vissza a vevőszolgálatra.
Sóhajtok, majd egy pillantás vetek a tükörképemre, ahogy eligazgatom a blézer gallérját, és megvillantom az Üdvözlöm/Willkommen/Bienvenue mosolyomat. Igazán csodás, hogy három nyelven tudok mosolyogni is, nem volt kár belém az a két nyelvvizsga és a vendéglátós képzés... Mama szerint persze nyelvésznek kellett volna mennem, mert két epizód norvég rajzfilmnézés után már körülbelül meglett volna az alapfokúm belőle, olyan szinten fogékony vagyok az ilyesmire... de szerintem halálra untam volna magam a kilométernyi fordítások láttán. Arról nem is beszélve, hogy ki a fene él meg manapság bölcsészként?
- Apa küldött csekket, beváltom hazafelé.
Egyébként a kapcsolatom a biológiai szüleimmel körülbelül ennyiben ki is merült a kamaszkor viszontagságai alatt is - ők voltak a biológiai szüleim, én meg a terméke egy kellemetlenül értelmetlen párkapcsolatnak. Fizettek is érte. Szó szerint. Azóta persze lett két mostoha családom, de ők is körülbelül annyira akarnak bevonni az életükbe, mint amennyire én eljátszani azt, hogy marha sok értelme van az egész elcseszett időszakra a jelenlétemmel emlékeztetni őket.
- Mondd csak meg neki, hogy nem kell a mocskos pénze.
Hangzik a rutinos, fahangon ejtett válasz a morcos exanyós szájából, és én már ki is lépek mellé. Töpörödött pár centit az évek alatt, a tekintete nem olyan ravasz már, inkább tompa, az arcán is több pókhálószerű ránc fut szét, ahogy mosolyogva rám pillant. De a szarkazmusa, az ugyanolyan, mint régen. Meg is erősítem abban, hogy ez mennyire menő: egy futó csókkal a halántékára.
Eli mama mindent megadott nekem, amit meg lehetett, és a generációs szakadékot is úgy ugrálta, hogy a huszonéves tacskók megirigyelhették volna tőle. Ezer meg egy dolog ragadt rám mellette a koszon kívül, amit ugyan nem kértek számon se az elemiben, se a gimiben, de úgy érzem nagyon is sokat tettek a... úgy mondhatnám pontosan: "az erkölcsi, szellemi, lelki fejlődésemhez". Magyarán miatta nem dőltem be az első idősebb férfi ágyába, érthető és tényszerű apakomplexussal, vagy egyszerűen a legközelebbi árokba részegen per drogosan per nagyon hullaként. Mert vannak kérem sorstragédiák, amik mindig, de mindig a szülőkre vezethetők vissza...
- Megmondom.
Hazudok, és mindketten tudjuk, hogy csak a rend kedvéért. Mert kell az a pénz is, mióta a szeme miatt mást nem is tud csinálni a mama, mint itthon a ház körüli, egyszerű dolgokat.
Az ajtó mellett sorakozik a magassarkú, meg a hótaposó. Akármennyire is idiótán festhetek, az útra most ez utóbbit veszem, a másikat viszem... meg a karcsú szövetkabátot húzom, és elköszönök.
Aki vidékre született, még, ha egy nagy tó mellé is, ahová satnya német turisták járnak nyaranta leégni, az megtanulja, hogy semmi nincs helyben. A nyarat tökéletesen át lehet vészelni a gyenesdiási zimmer frei-al, de ha beköszönt a tél, csak Hévíz termálfürdőjében van a vendéglátósoknak munka... ahhoz meg ott a busz, a kapaszkodás a jégen, szóval jó a csizma. Elég lesz majd a cipősarokra a tükörjég mentes területen helyezkedni. Ma egyébként sem kockáztatok, ez a szoknyás napom... legalább annyira különleges, mint mikor úgy döntök, hogy hátrahagyva a kuckót, meg a mamát az átlagos zalai fiatalok életét élve szocializálódok.
Az ember el se hinné, hogy mennyi csoport- és osztálytárs halmozódik fel a háta mögött az évek során. Nem is beszélve azokról a munkatársakról, akikkel lehet két értelmes szót váltani. Nem mondanám, hogy magamnak való vagyok, de valahogy mindig is körbelengett valami megmagyarázhatatlan aura... olyan az egész, mint a nemespenészes sajtoknál. Finom-finom, de atyaúristen, épp penészt csócsálok..! Épp ezért én is kimérem az egy métert, meg ők is. Tökéletes állapot - nem feltűnően, de mégiscsak egy távolságot tart.
Volán, melegtől olvadó hó, fülledtség, de sikerül valahogy elevickélnem a Hotel sziluettje felé, ahogy letesz a tömegközlekedés. Megnyugtató keretet ad azért a napoknak - a reggeli házsárt, a kapaszkodás a jégen, mint egy veszett macska. Aztán a hasznos dísztökként funkcionáló 8-10-12 óra után meg hazafelé mindez, pepitában. Persze, ahogy becsekkolok a recepción, és átvedlem a lábamról a csizmát a csinos kis cipellőre, még abban a tudatban vagyok, hogy semmi más nem fogad majd hazatérve, mint a szokásos, otthonos rutin.
Nem. Előbb hívnak. Érthetetlen részletek, érthetetlen összkép. Szerencsére erős a gyomrom, csak a rendőrség-kórház-hullaház kör után szakadok össze az üres házban. Mert mostantól tényleg marhára üres lesz, hogy mama nincs többé.
Nekem ne mondja senki, hogy a változás nehéz. A változás nem könnyű, nem nehéz, sokkal inkább elkerülhetetlen. Nézzenek rám. Egy évvel ezelőtt, ha azt mondod, mostanra teljesen egyedül leszek, hogy egy olyan helyen dolgozok, amit varázstárgy nélkül nem is látok, és legfőképp, létezik a mágia, téged küldelek el ahhoz a pszichológushoz, aki nekem volna indokolt.
Ez van akkor, ha Piroska igazi neve Zoé, és a nagymamát valóban megette a nagy és gonosz farkas.
