A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Péterfy Dániel

 
Beosztása: ELTE EMK tanulója




Nem: Férfi
Életkor: 23 (születésnap: január 10.)
Testalkat: Szerencsére régen megjárta a maga poklát a hirtelen növéssel (190cm), mára biztosan mozog a hosszú végtagokkal. Az utóbbi időben megszedte magát némi izommal is, úgyhogy nem lehet többé kákabélűnek nevezni.
Vonások: Széles arccsont, vastag ajkak. Határozott és durva vonalak szemből, profilból pedig a szimmetrikusan és arányosan szép ívek összessége az arca és a nyaka is.
Szem: Amolyan kékes-zöldes, bár az utóbbi hatása csak félhomályban tűnhet fel.
Haj: Határozottan barna, ami legtöbbször határozottan feketének tűnik. A látszat viszont csal, ez csak a zselé és a rossz vetülések játéka. Korán reggeltől délig biztos, hogy nem látod holló színűnek a haját.
Általános öltözet
Pólók és farmerek teszik ki az öltözetének nagy részét. Otthon persze inkább macinaciban vagy alsónadrágban lézeng. Ha megköveteli az esemény, akkor előkerülnek az ingek és sportzakók is. Férfihoz mérten a föld színek meg a pasztell árnyalatok állnak hozzá a legközelebb. Nem jellemző rá a mai divatos neonirányzat.
Első benyomás, kisugárzás
Nem csápol a figyelemért, nem hord kirívó ruhákat és úgy en bloc nem egy jelenség az utcán. Magasnak magas, de ez elég kevés. Mégis magára vonja a figyelmet. Mellette minden élő kétszer olyan jól érzi magát.
Általában teljes érzelemmentességgel figyel és analizál. Ha szóba elegyedik vele az ember, azonnal kiderül, hogy intelligens, őszinte és e mellé érdektelen a róla alkotott véleményekkel szemben. Aki antipatikus neki elsőre, az taposhat egy életen át, akkor se kerül a kegyeibe. Ettől függetlenül nem tartja magát antiszociálisnak. Állítása szerint kijutott annyi dráma az életébe, hogy megérdemel ennyi magányt.

Leírás


„Egy ilyen pillanatban persze olyan dolgokon kezdünk tűnődni, amelyeket megbántunk vagy amelyeket nem tettünk meg. Szeretnék az emberekkel általában is sokkal több figyelemmel és tisztelettel bánni. Szeretnék megmászni egy magas dombot. Nem túl magasat. Leülni a hűvös fűbe, nem túl hűvösbe. Az arcomon érezni a nap melegét. Nagyon szeretnék szerelmeskedni egy gyönyörű nővel, akihez igaz és őszinte szenvedély fűzne. És persze mondanom sem kell, hogy szeretnék elmenni Tibetbe. Szeretném, ha visszakaphatnák az országukat és a Dalai Láma visszatérhetne.
Ó, ezt valóban nagyon szeretném.”





Leírás


Amikor először eszembe jutott az egyedüllét kérdése, éppen a konyha kövön hasaltam egy rettenetesen csúnya zsírkréta-rajz felett, a bébiszitterem pedig spenótot fonnyasztott az egyik értelmetlenül drága lábasunkban. Nem értettem még, de úgy érezhettem magam, mint a kis zöld levelek a tűzhelyen. Kifolyt belőlem valami az elefántcsontfehér kőre és ott is maradt, keményre száradva, fuga helyett.
A Martionba kerülve megkeseredett a gyerekkorom emléke, mert csak azt láttam, hogy mi nem volt benne: esti mese, hallgató közönség, szavalás felett síró arc, lázas homlokomra simító anyai kéz, barkácsolásra buzdító apai szó. Minden hiány értelmet nyert a szobatársaim történeteiben, a tanulmányi versenyeken büszkén megjelenő szülők arcában és az apró törődés morzsákban, amik felett tehetetlen haraggal őrködtem.

Mire megszületett a húgom és elkezdtek a szüleim felnőttként viselkedni, már nem kértem belőlük. Eger éppen eléggé nagy volt ahhoz, hogy a város másik felében már csak hamis személyin át, egy kapucni mögül ismerjenek meg. Szerettem a titkaim. Megtanultam mellettük, hogy néha ha hagyom, hogy kihasználjanak, azzal valójában én használom ki a őket. Érdekes mit el nem néznek az embernek, ha egy kicsit lejjebb hajtja a fejét. Így hát elmaradtak a nagy ráeszmélések, hiszen a magántanáraim a szorgalmamat látták, a szüleim azt, hogy rend volt a szobámban, az unokatestvéreim meg azt, hogy vasárnaponként templomba jártam.
Senkit se érdekelt, hogy kik a barátaim, és még ha rá is jöttek, hogy azért csak a por gyűlik a szobámban, mert szinte soha nem voltam benne – egyszerűen csak nem szóltak. Teljhatalmúlag rendelkeztem a szabadidőmmel, miközben mindenki más azt hitte, hogy ők írják a szabályokat.

Visszatérve a Martionba már profi módon kezeltem mind a két életem. Szabadidőmben vagy az állatmenhelyen vállaltam önkéntesmunkát, vagy az egri haverokkal merültem el a tiltott bájitalokkal oltott álmokban. Ha úgy esett kiélveztem a naivabbak odaadását. Mindegy volt, hogy mi tereli el a figyelmem – zsibbadjak le, kapcsoljon ki az agyam. Erre használtam mindent és mindenkit. Eszköz volt minden szó, ami végül úgyis az én malmomra hajtotta a vizet.
De hát előbb-utóbb megérkezik a vihar a legverőfényesebb nyári napokon is. Elég volt egy kicsit kötődni néhány emberhez, hogy ne legyen olyan egyszerű önzőnek lenni. Megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy milyen különös érzés, ha törődnek velem és hogy ezeken az embereken átgázolni, már nem is esik jól. Tulajdonképpen meg kellett tanulnom, hogy nincs olyan cél, ami szentesíthetné az eszközeim.

Végül volt, aki elmaradt, és van, aki máig átkísér az árnyékos napokon. Megint másokat pedig én hagytam hátra, de már óvatosan, mint a faág az elhaló leveleit. Még mindig túlságosan szét vagyok esve, ha a körülöttem lévőkről, vagy éppen a hiányukról van szó. Talán megkérgesedtem, vagy pont, hogy túlságosan elgyengültem – magam sem tudom. A minden napokat a lányom tartja mozgásban. Reggel miatta kelek fel, este pedig érte fekszem le. A kettő között pedig igyekszem megadni neki azt, ami nekem nem volt. Így néha nem érzem olyan bűnösen magam, ha véletlenül elfelejtem azt, aki már régóta nincs.




Leírás


Leírás
Húszféle arcfestéke közt
végre talált egy telit:
kővé keményedett.


„Olyan sok minden voltál nekem. Soha nem bántad egyik szerepet sem, pedig biztosan fárasztó volt végig támogatni az utat, ami alatt felelőtlen, kajla kamaszból férfivé értem. Mert ezt neked köszönhetem. Az eltelt napok visszatükröződő emlékei mind a te arcodat viselik. Ahány helyen jártam, megpróbáltalak kisikálni a szőnyegből, a szavakból, de még új szokásokat is magamra vettem, csak hogy annyival is kevesebb legyen, ami rád emlékeztet. Azt gondoltam, jól csinálom. Úgy sejtettem, hogy ez lehet az a valóság, amiben mindenkinek könnyebb. Erőszakkal lecibáltam a gyászruhám és életet engedtem be azokon az ajtókon, amikben eddig csak téged vártalak. Sejtette volna ezt valaha bármelyikünk is?

Te lehet, hogy igen. Talán a rengeteg beszélgetés, amik mindig odafutottak, hogy nem tudtad elhinni az őszinte és tiszta szerelmem irántad, ezt jelezte előre? Te ezt akkor tudtad, amikor én még kettőnél se láttam tovább… Hát, kettőnk közül te vagy a jós. Csak annyira igazságtalan most ez az egész, hogy nem tudom, hogyan békélhetnék meg vele. Két év csend – ez képes lenne a tőled harsogó előző négy évet eltörölni? Állítólag, miután az ember elveszti a szerelmet, az együtt töltött idő felét szabad maximum gyászolással tölteni. Ez is egy, azon dolgok közül, amik sosem fognak megnyugtatni ezzel kapcsolatban.

Soha nem fogom elfelejteni a közös életünk. Majdnem minden este beszöktél hozzám, amikor Rózi néninél nyomtam az ágyat. Utána pedig a Főnixbe is elkísértél. Életem legnehezebb volt, és mégis megszorítottad a kezem – és fogtad azt egészen az eltűnésedig. Aztán a lányunk vette át ezt a terhet, pedig nem is tudott róla. Amennyire te engem látsz benne, úgy én pedig téged. Amikor ketten maradtunk, akkor csak a rád emlékeztető dolgok tudták befoltozni bennem a kiszakadt darab ürességét. Mert fogalmam sem volt, hogy hogyan kellene összetartanom magamat. A szimpla létezés is teher volt. De hát ez nem teszi könnyebbé neked sem, ugye? Minden, amit most mondhatok csak egy otromba duzzanat az elmén. Talán igazad van, és tényleg könnyebb lesz neked, ha eltekinthetsz a létezésem felett. Csak Zsófit szeressük nagyon – mert most már csak ez számít.”

„Az egész csupán fényjáték. Vörös telefonfülkék éles sárga fénye a hajadon, a budapesti garzon karácsonyizzó árnyai a karjaidon, az Ópium fullasztó bíbor csíkjai az arcodon, a tenger-hajó szétszóródó neon pöttyei a hátadon, aztán pedig az éjszaka semmije. Az, amiben a sziluetted is alig-alig találom. Próbálok a lélegzetedre figyelni, de elrejted előlem az összes árulkodó szimptómádat. Csak akkor lépsz elő a sötétből, ha a szokásos mosolyod díszíti az arcodat. Az összes titokba bújtatott gondolatoddal világgá mész, vagy egyszerűen csak elbújsz a fejedben előlem. Előlem? Nem, nem vagyok ennyire kiváltságos. Ez saját magadnak szól, a bizonytalanságnak, amiben nem vársz vendégeket magadhoz.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor láttalak zavartnak, és ugyanitt elfér azoknak az alkalmaknak a száma is, amikor összeomlottál. Na, semmi különösre nem kell gondolni. Az embertelen széthullásban is megkeresed az önbecsülésed, és ha éppen szertemorzsolódik minden, amit eddig szerettél, akkor is megmagyarázod magadnak, hogy ezt egyenes gerinccel kell viselni. Nincs szükséged a sajnálatomra, vagy a klisés sebborogatásaimra. Ehhez viszont nem értek. Hozzászoktam, hogy az emberek a támogatásom várják. Nem tudom máshogy hogyan kellene szeretni. Hogyan mondhatnám el, hogy melletted állok, ha nem osztod meg velem a legsötétebb részeket. Persze, tudom, hogy azok annyira rémisztőek, hogy éjjeleken át ébren tartanak. Engem is.

Egyetlen dolog változott London óta. Már látom, hogy mikor pislákolnak a fények. Talán régen is észrevettem, de akkor még elfordultam és gyáván azt bizonygattam magamban, hogy ez így van rendjén. Sőt még arra is találtam bizonyítékot, hogy nem tartozok én senkinek semmivel, de főleg nem akkor, amikor valami kiég bennük. Azóta nemcsak a Temzén, hanem a Dunán is rengeteg víz folyt le. Még nézegetnem kell a tükörben a mai önmagam, de már otthonosabb vagyok benne, mint a régiben. És most azt érzem, hogy az igazán fontos dolgok nem azok, amiket szeretnél megmutatni, hanem azok, amik némán figyelnek benned. Tudom, hogy már nem rám várnak, mert elkéstem, amikor még számíthatott volna. De szeretlek annyira, hogy nem a saját részemet nézem most már. És szeretném, ha megengednéd, hogy addig is kéz a kézben várjam veled azt, aki végül megérdemel majd téged és együtt vészelitek át a legsötétebb éjjeleidet is.”



Don't worry, dear Pamela
I'll do my scientific best to command your fleet




Aktuális állapot:
Ez nála ilyen konstans állapot.


Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2012.08.27. 21:43:21


Ez a karakter rendelkezik egy Kongó nevű kissárkánnyal.

Üzenet küldése