„Bágyadtan húzom fel magam a konyhapultra. Nem figyelnek most rám - én sem magamra. A láztól nem csak a gondolataim és az érzéseim tompulnak le, a látásom is fura foltokba olvad néha. Kilenc évesen egy életnek tűnik, mire hatni kezdenek a bájitalok. Dani fel alá járkál, háttal nekem. Anya a homlokának szorítja öklét, valamit maga elé motyog, de nem tudom leolvasni az ajkairól. Éppen akkor pattannak el a színek a szemem előtt, amikor erőltetni próbálom őket. Apa türelmetlenül széttárja a karjait, felhúzza a vállait. Dühösek? Szomorúak? Olyan nehéz kiolvasnom. Vattán át szűrődnek a hangok is. Hűvös tenyér simul az arcomra, bánatos szürkeszemek néznek rám. Szeretem Nolát, olyan figyelmes. Kézen fog, lehúz a pultról és felvisz a szobámba. Párás a tekintete, de egyikünk sem mondd rá semmit. Érzem, hogy mondana nekem valamit, de nem találja a szavakat pontosan. Nehezen kezd bele. Terhes - visszhangzik a koponyámban. Mielőtt elalszok azt mondom: nincsen semmi baj. Én el is hiszem. Tudok bízni a jóban.”

„Támla nélküli széken ülök anya műtermében. Egy ukulelét pengetek hamisan, szigorúan a húrokat figyelve. Utálom itt a fényeket, amik a természetes világítást hivatottak szimulálni, és pont ettől válik minden olyan hamiskássá alattuk.
- Nagyon aranyos ez a Dávid fiú – mosolyog rám sejtetősen anya. Megakadnak az ujjaim, habozok. Egy felfuvalkodott pöcs. Mátéval rácsaptak a mellkasomra, amikor az alagsori terembe igyekeztem az egyik bájitaltan óránkra alig tizenkétévesen. Aztán meg azon élcelődtek, hogy a dráma klubba jelentkeztem. Azóta eltelt három év, most már gusztustalan mód mutogatják a csöcsörészés egyetemes egyezmény alatt elfogadott markolászós mozdulatát az udvaron. Ott sertepeltélnek a padok körül mindig. Hülye karpenások. Hülye szépfiúk.
- Igen – válaszolom szendén mosolyogva. – Elhívott a karácsonyi bálba. De akkor biztos láttad a csokrot is. Na nem mintha mindig olyan kedves lett volna – toldom meg a mondandóm, titkon valami magyarázatot várva a nagybetűs Nőtől.
Anya elmeséli sokadjára is, hogy milyen viharos volt apával a megismerkedésük. Milyen undok volt vele. De megszelídítettem! - nevet rám. Belém ég. Szeretnék egy fiút, aki miattam mindent hátrahagy. Akinek egyetlen vagyok. Valakit, akit fel kell törni a hatalmas ajándékért.
A bál után fájdalommal a combjaim között fekszem le aludni. Nem beszélek róla soha és Dávid sem. Bűntudatos szegény. Biztos a puncs volt az oka, valamelyik gyagya neredines felturbózta alkohollal. Az egész évfolyam spiccesre röhögte magát. Aztán hamar felejt mindenki, az élet megy tovább, egymás után sorakoznak a hónapok, néha a lelógunk a belsőkertbe találkozni. A tanév utolsó heteiben aztán egyszerűen csak felszívódik, tőlem nem búcsúzkodik. Kiköltöztek a szüleivel Bécsbe – ez a hír járja. Egy évvel később a ballagásunkkor már az arcára se emlékszem. De az ötödik év előtti nyáron még anya vigasztal, amikor elsiratom Dáviddal együtt a lánykorom a konyhapultra borulva.”

„Balról Luca, jobbról Dóri karol belém. Helló szeptember! Vihogunk, tele vagyunk álmokkal. Dóri állandóan a szüzességről papol, pedig még végzősek sem vagyunk. Nekem nem annyira fűlne a fogam a fiúkhoz. Nem is tetszik senki – ezt mondogatom mindig. Luca kapja elő a telefont, már pörgeti is a social media felületét. Rábök egy fiúra:
- Na, nézd! Ő jól néz ki! – közel hajolok, ahogy megvizsgálom. Ismerős, talán Maróton láttuk Szandival? Elfelejtem feltenni a kérdést az ábrándos csodálatban. Beszélgetnek a fejem felett, amíg én már ki is építem a fantáziát, amiben ez a jóképű fiú szorosan magához ölel. Biztos nagyon kedves, látom a szemében. Annyira kedves lehet, hogy még a kamera is meg tudta örökíteni.
- Ő lesz – felelem aztán hirtelen, összeborulunk, mintha ezzel el is döntetett volna a sorsunk. Megnézzük a barátait: mindenkinek jut az ízlésére. Dóri azonnal akcióba lendül, már pötyög is valami üzenetet a gemmárius jelöltjének, Luca próbál a józanság hangja lenni: rábeszélné Dórit, hogy ne ugorjon rögtön fejest; én pedig szó nélkül Domján Levinek írok, hogy hogy vannak Szandival. Számítónak érzem, de nem érdekel.”

„A pirulával együtt stikában az orromhoz nyomom a pulóver ujját. Öblítő, fűszeres parfüm, a szárító gép fémessége, mentol és valami megfogalmazhatatlan. A tarkóját figyelem, a teremben felgyűlő energia légmozgást generál és szerető szellőként megmozgatja a szőke tincseket – ezt hazudja az elmém a befolyás alatt. Elfelejtek a lányok után gondolni, mert a zsigereim egyöntetűen skandálják: Most állítsd meg és csókold meg! Gyerünk! Nem bízom az intuícióimban sem akkor, sem a Balatonnál, sem a hátsó kertjük medencéjében lubickolva, az első együtt alvásunknál, a másodiknál, a ki tudja hányadiknál és akkor sem, amikor összetörik a szívem. Ostobának érzem magam, fizikailag rosszul leszek. Mintha folyton lázas lennék.
Nehezen dolgozzuk ki Lucával a bizalomvesztést. A saját védelmemre nem akarok mindent tudni, hiába kezd bele. Miért számszerűsítenénk? A sok ismeretlenes egyenlet végén az egyenlőségjel után egyetlen tény áll: a saját delíriumom. Az egyik hétvégén végül anya lehoz a tetőről, onnantól pedig apa minden este bekopog néhányszor a fürdőszobaajtón, amíg zuhanyzok. Felváltva érkeznek a lányok is, kifestjük a lábujjkörmünk és szitkozódunk. Ígérgetés is van persze meg nagy összekapaszkodás. Telik a nyár, nem emlékszem a ballagásra, az érettségire, a felvételire. Elrejti előlem valamiféle köd, amiben a funkcionalitás monotonitása összeolvasztja a végzős évemet egyetlen pokoli hosszú nappá. Így is bekerülök a Csontváryra valahogyan.”

„Kikönyörgök egy albérletet is Pesten. Hogy majd a gyakorlathoz úgyis kell… Miért nem maradok otthon? Az egyetem is ott van. Amilyen egyértelműen ez egy nagy hülyeség, olyan könnyen felépítem az elképzelést és ragaszkodom hozzá. Talán sajnálnak, úgyhogy sóhajtva rábólintanak apáék. A lakásavatóra a lányok érkeznek először és ők is távoznak utoljára. Végig fogják a kezem, talán attól félnek, hogy a nyúlüregből már lehetetlen kihúzni engem, ha egyszer csak az aljára érek. Egyedül akkor tévesztenek szem elől, amikor Bálinttal lesétálunk a ház elé. Én cigizek, ő nem. Megjegyzés nélkül hagyja, amikor a telefonom pittyegni kezd a tinder értesítésektől. Anélkül halkítom le, hogy megnyitnám az üzeneteket. Telihold van. Szó nélkül ráfüggesztjük a tekintetünk és biztos vagyok benne, hogy teljesen más dolgokra gondolunk. Halkan beszélgetni kezdünk, semmi súlyosról szerencsére. Ő tereli el először a gondolataim az önsajnálatról. Ijesztő felismerés. Nagyon el tud az ember kényelmesedni a folyamatos szorongásban. Elmosolyodok, csak a csikket tartogatom kuka hiányában. Olyan sokáig maradunk kint, hogy fájni kezd a talpam. A tudtán kívül, észrevétlenül a bizalmasommá válik a következő hónapok alatt.”

„Eltelik az első félév. Kialakul az élet új ritmusa. Feljönnek a lányok, vagy én látogatom meg őket. Vasárnaponként Dani kiül valami kávézóba tanulni, én pedig eltöltök pár órát Zsófival, amíg Nola nem végez az ügyfelekkel. Főzünk, titokban egy fél pohár bort töltünk magunknak. Összekacsintunk, megérkezik a bátyám. Kínos még köztük néha az interakció – nem rovom fel egyiküknek sem. Én sok mindenkivel nem értek szót, a legminimálisabb közös múlt után sem. Másnap távoljárok Egerbe. Olyan gyönyörű a kampusz, csak ne lenne az a rengeteg, pergamen száraz tananyag. Több akcióra vágyom! Luca is így volt vele. Nem engednek még minket a féléves fellépésre jelentkezni se, csak a háttérben dolgozhatunk. Lótifuti munka, sok kiabálással. Este az ágyamon hasalva talál a chat üzenet attól, akire legvadabb álmaimban sem számítottam. Egy hétig tudom figyelmen kívül hagyni, pedig ír vagy még kétszer ezek után. A lányok egyöntetűen negatívak, de én megsajnálom. Rajtam kívül mindenkinek egyértelmű, hogy áltatom magam és már megint a saját elmém csapdájában vergődök. Senki se tudja, hogy mikor unom meg az orromra csapott ajtók sorát.
Az újra első találkozásunk után megint gyakorivá válnak a sírógörcsök. Zűrzavarba torkollok. Ő csak ezt ismeri belőlem. Engem az nyugtat, hogy ilyenkor legalább érzek. Futok hozzá és menekülök tőle, csak éppen futóhomokra tévedek. Széles vállú fiúkat választok, akik eltakarnak saját magam elől egy órácskára. Luca rajongó leveleket kap, az egyik évfolyamtársam dalban vall neki szerelmet, pedig csak egyszer találkoztak. Dórival csendben megfigyelünk. Ez rá annyira nem jellemző. Azt hiszem boldogtalan ő is. Ezt legalább mind a hárman jól ismerjük, csak már megbeszélni nem tudjuk egymással.”

„Mire hazaérek, anya már elültette a rózsákat. Az ablakom alatt, egy borús délután lehetett. Talán akkor derült ki az is, mennyire messze vagyok. Lehet kiesett a kezéből a kisásó. Az erkélyemről lefelé bámulva próbálom elképzelni a jelenetet. Áttetsző szellemképeket hívok elő, amiben anya boldog tudatlanságban guggol a frissen túrt földkupacok felett. Bárcsak így lenne. Az első napokban tanácstalanul lézengek. Ellátom a testem, de az érzéseim megcincált szalagokon lebegnek a hatalmas semmi felett. Az irodában tett látogatásom, a sötétség, a testszakadás hangjai állandóan a háttérben futnak. A folytatás ígéretéből fakadó félelmem nem tompítja semmi sem, kivéve amikor leülök és az ajtófélfa aljából kifeszegetem a nevem betűit. Olyan fiatal voltam, amikor belekarcoltam, de nem vették észre. Vagy ha mégis, nem számított. Most végig futnak ujjaim rajta: G, R – bőröm ellen lüktet a fa. É, T, A – éles vonalak, kérdés nélkül. Így hívnak. Azt jelenti gyöngy. Azt is jelenti, hogy a tenger leánya meg a nap szeme. Ártatlanság, hű szeretet, tisztaság, hódítás, nehezen megfogalmazható dolgok. Lehet hinni a név hatalmában? Talán nálam elrontottak valamit.
Magas, fehér ház az otthonom. A komfortot még keresem benne. Túl nagynak érzem, azt képzelem, hogy visszhangzik benne még a lélegzetem is. Éjszaka rettegve, de már némán ébredek olykor. Forrón és élőn érkezik az érintés a vállamra, de már nem olyan hatása, mint korábban. Egy valami nem változott: futok hozzá és menekülök előle. Az ambivalens álmatlanságban kibújok a karja alól és a konyhába vonszolom a lelkem. A vázlatfüzetembe újabb rémálom-emléket préselek szénceruzával. Amikor a nap lustán előkúszik a világ másik oldaláról, visszamászok a hatalmas franciaágyba. Csukott szemekkel, a morajlótenger elfojtott erejével hozzápréselem magam. Megpróbálom a testmelegéből újraindítani a sajátom. És amíg az utazás után létezésembe akadt jéghideget nem tudom kivájni a mellkasomból, imádkozom, meg ne ébresszem őt gyönge kiszolgáltatottságomban. Hátha elrejthetem a kétségeim. Hátha a szívemből induló hullámok elég halkan suttognak zavartalan álmához.”

„Korábban úgy éreztem a bizonytalanságnak megvan a szépsége. Ködben a tárgyak élesebben csendültek, a kérdések intimebbek voltak, a válaszok szabadértelmezése pedig édes delíriummal töltötte meg az érzékeim. Ám amikor a Balaton partján egy váratlan, bimbózó barátság szélén egyensúlyozva töltöttem az éjjelt, minden mágneses vonzását elvesztette a balladai félhomály. Keserű érzéseimbe úgy mártogattam a jelent, mint a ropogósra sült pitát a tzatzikis dobozkába. Hűtlenül arra gondoltam, hogy szívesen lennék Kornél húga, pedig pár órával korábban Dani rántott vissza abból a birtokló lázálomból, ami féléven át a véremmel együtt keringett bennem. De nem maradt megnyugtatni, ahogy Ő sem tette végül. Másnap aztán én is útra keltem. Ilyen távolról már nehéz megmondanom, hogy mi elől menekültem pontosan. Megrémisztett a lezárás lehetősége - pedig álruhában már régen megérkezett a végzett. Az utolsó összeboruló ölelés a barátnőimmel az államalapítás színes tűzijáték előadása alatt, Dominik végső gyengédsége a pirkadat meghitt díszlete előtt, a szomorú másnap, amikor magára hagytam az egri házat. Pillanatok, amik úgy zártak le fontos dolgokat, hogy nem kérkedtek a jelentőségükkel.
Talán ezért engedtem végül, hogy utánam jöjjön Berlinbe - hogy ne legyen minden lerázás végleges és feloldhatatlan. A találkozás súlyos jelentése mindkettőnk vállán károgó madárként trónolt, éles hangjával elnyomva minden racionális gondolatunk. Arra egyikünk sem számított, hogy a sorsunk ismét veszélyes fordulatot vesz. Korábban azt gondoltam, hogy úttalan utak vezettek minket egymásfelé – most pedig azt a kérdést teszem fel magamban, hogy meddig dacolhatok az egyértelmű iránnyal szemben? Ha kettőnkre gondolok, az orromban földrögök és kókadt virágok összefonódását érzem, a levegő horpadó mellkasok reszkető nyöszörgésétől nehezedik el és a tarkómon vigyázzba vágják magukat a pihék a csoszogó léptek közeledésétől. Megtelik nyállal a szám, a gyomrom ellenkezve egy pontba zsugorítja önmagát, az izmaim rettegve feszülnek a libabőr alatt. Ezerszer álmodom meg a menekülést. És azt is, hogy hányféleképpen nem érem őt el. Elsodornak a testek, amik panaszosan, sírdogálva menetelnek. Csúsznak-másznak felé – ők holtukban, én pedig egyedül, éltemben.
De sosem haragszom. Ezért nem. Dühös vagyok rá, ha gyáva, ha eláraszt, vagy ha igazságtalanul viselkedik velem, magamra hagy. Ezt tudja. Tudnia kell, hiszen milliószor sírtam, amikor a szavaival belém mart – de akkor soha, amikor a sírkertek válaszoltak a fájdalmára. Próbálom ezt kamaszkorom óta elmagyarázni a környezetemnek, de képtelen vagyok rá. És amikor a februári hidegben hozzám láncolt teremtés kérdez rá, már fáradt elégedetlenséggel veszem tudomásul, hogy hiába bomlanak ki nehéz fejű virágok március idusán, még nem ismerjük egymást annyira, hogy megértse: ez kötődés. Úgy próbálom megmagyarázni, hogy a kapcsolatok amplitúdója dinamikusan változik. Ismeretlenek szeretnek egymásba, majd zuhannak az idegenség neve alá, akár az egynyári növények. De a kötődés olyasmi, amin nem fog az időutazás, a veszteség, az elzárás, de még a halál sem. És ha többet a nevét se mondanám ki az életemben, ő akkor is ott élne mindenemben: a tüdőmben, ahová belélegeztem őt, az erek mélyén, ahová a bőrömre érkező érintésekből ivódott át, a hajszálaimban és az ajkaim idegvégződéseiben.
Úgy látom, nem érti, de nem kérdőjelez meg. Sally Rooney könyve hever előtte, valahol a kötet közepe felé hagyta benne az ujját, hogy ne veszítse el az oldalszámot a válaszom közben. A hátam mögött rám is várakoznak még a rúnatankönyveim. Nem emlékszem, mikor volt utoljára üres az asztalom, ahogy arra sem, mikor beszélgettem így utoljára. Szeretném megkérdezni mit gondol a sorsról, de számításában az élet nem több, mint egy végtelen hosszúra rajzolt vonal következő cikk-cakk iránya. Így nem teszem, pedig tudnék kegyetlen lenni, gyengéd, vagy akár meg is nevettethetném. A szoba kétvégéből figyeljük egymást, porszemek táncolnak közöttünk, madárszárnyak árnyékai úsznak a levegőben. Ezen a délutánon nem, de néhány nappal később, amikor védtelenül elalszunk egy túlkésőn kiválasztott film közben, a bizalom mellett döntök. Láthatatlanul, tudat alatt, ahogy megannyiszor választott már helyettem a szívem.
A levendulák virágzásában járunk, amikor először beszélek hangosan a szövetségünkről. A neve mellé vaskos kartotékot kap a teljesített feladat hozományaként – hasonlót, mint amit a börtön fogságából küldtek a szabadságnak címezve. A kiválasztott születési dátum szerepel benne. Végig húzom ujjaim a mappa szélén, ahogy pár héttel ezelőtt a tulajdonosa állvonalán is tettem, miközben az arcomra csapódó lélegzetből számoltam vissza az éjszaka valóságtartalmát. Milyen gyerekes. Milyen bántó. Nem működött a provokációm. Vagy túl jól sikerült? Csak annyira említjük meg, hogy megbeszéljük: ennek az egésznek semmi értelme. Kettőnknek nincs értelme.
Ezután nappal Budára űz a kötődésem, éjjel pedig a szobám elszeparált valóságába, ahol egészen addig nem bűncselekmény az arcomat a markáns kulccsonthoz szorítani, amíg mások nem tudnak róla. Még egy ragaszkodás, amit kívülről nem érthetnek meg – hogy mit jelentett olyan hosszú idő után újra boldogságot érezni egy átlagos keddi napon. Visszatalálni magamhoz, mozgásba lendülni, célokat kitűzni. Átadni magam az álmoknak rémképek és bűntudat nélkül. Úgy bújni el egy széles váll mögé, hogy nem veszítek el közben semmit sem magamból.
Nem állok jól a szembesítéssel, tudom, és a fájdalomtól is úgy tartok két lépés távolságot, hogy a szívemet karanténba zárom. De azt sejtem, hogy minden kegyetlenségem ellenére, a legnagyobbat mégiscsak saját magamnak hazudom. És ezzel akkor szembesülök, amikor a Duna csillogó hullámai elől leárnyékolja vörösödő arcát a tenyerével, nekem pedig a hétköznapi grimasztól ismerős ütem szorít a keringésemre. Nem merek megszólalni, a fejemben viszont a ragaszkodás még mindig dimenziókat, idősíkokat, lehetséges és lehetetlen életeket tűz elém, amikben újra és újra egymásfelé gravitálunk - mint két, együtt sodródó kavics a tengerbe torkolló folyó mélyén. Vagy akkor, amikor az éjjel sötétségéből kiázott árnyékok óvóan csorognak a bőrömre, hogy a vízcseppek hűvösét a gondoskodás melegével itassák fel – de a forróságot mégis az a pillantás lopja a zsigereim közé, ami a nyakam ívén billeg, tisztelettudóan, mégis szomjazva rám. Az elkövetkező múltak ígéretét keresem a füstként gomolygó erőben, ami egy másik világban született, és mégis a karjaim között mondja ki először a szót: otthon.
Aztán egyedül maradok és nem számít, hogy milyen lehetne velük. Végül mindig csak futok hozzájuk és menekülök előlük.”