Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Radnóti Neszrin

 
Beosztása: jazzénekesnő
Nem:
Életkor: 31 (születésnap: április 13.)
Testalkat: Százhatvankilenc centiméter átlagosság. Nőiesek kerek, kissé széles csípő, se nem formás, se nem lapos fenék, a szüléstől alig láthatóan megereszkedett bőr a hason, mely az egészséges, vékony hájpárnáját fedi, kissé vaskos combok, hosszú karok.
Vonások: Kissé hangsúlyos arccsont, amit sminkelnie sem kell ahhoz, hogy a mosolya még feltűnőbb és élettelibb legyen. Leheletnyit véknyabb felsőajak, teltebb alsó, ami felett egy piciny, ívelt orr helyezkedik el. Főleg nyáron szeplők borítják hold alakban mindkét orcáját.
Szem: Ívelt, mélyzöld macskaszemek. Néha feldob egy kis szempillaspirált szőkés-vörös színbe hajló szempilláira, hogy kihangsúlyozza szeme színét és formáját – főként a koncerteken és egyéb fellépések alkalmával.
Haj: Rézvörös, folyton kócos, rendezetlen, makacs hajtincsek. Néha sikerül valami formát alkotnia, ilyenkor tömény hajlakkal próbálja fixálni, de gyakoribb, hogy szinte már bohókás, félrecsapott frizurával merészkedik ki a négy fal közül.
Általános öltözet

Ingek és blúzok, nem túl szűk farmerok és jeggingek a játszótérre, szűkebb farmerok és fekete nadrágok az esti fellépésekre. Ami éppen kiesik. Ami éppen kéznél van. Amit sikerült kimosnia, kivasalnia. Szereti a rendhagyó öltözködést, szereti megmutatni, milyen is belülről. Stílusos minták, letisztult színek, bármi megtalálható a ruhatárában, mert Ő sem egyféleképpen, egyféle alkotóelemből van összerakva. Fő a változatosság. Meg egyébként is, egyszer mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy rájöjjön, illik-e hozzá vagy sem. Szívesen vásárol igényesebb turkálókból, a pénz nagy része úgyis a háztartásra és a gyerek öltözködésére megy el, de hisz abban, hogy egy anyának nem kell mindenről lemondania a gyerek érdekében. Gyakran hord kerek lencsés napszemüveget, és valószínűleg beletartozik abba a tíz főből álló csoportba, akiknek ez jól is áll.
Első benyomás, kisugárzás
Nincs benne semmi csábosság, semmi kacérság, semmi pajkosság, sebezhetőség, elesettség, magabiztosság, sőt, semmilyen női álca. Ő nő. Anya. Vonzó, mert nem keresi Önmagát, már rég tisztában van azzal, kicsoda-micsoda, nem mások által definiálja magát – természetesen a gyermek az örök kivétel. Mivel nincsenek konkrét elképzelései, sem kategóriái, ahová az embereket besorolja, mindenki azonos ismerkedési felületet kap belőle: kedvességet, bohóságot, talpraesettséget, érdeklődést. Ha valaki késik, megvárja, elővesz addig egy könyvet, esetleg belehallgat a Kossuth rádióba, nem idegeskedik, nem bőszíti fel magát, nyugodt és higgadt marad, aztán úgy tesz, mintha a találkozó másik résztvevője nem is késett volna. Az emberik szeretik. Azért, mert nem felejti el a születésnapokat, megjegyez apróságokat, mindig van egy-két jó szava, és képes ezt a férfiaknak is úgy tálalni, hogy ne forduljon át félreértett flörtölésbe. Ízig-vérig nő és anya, már kinőtt abból, hogy ezt bárkinek be akarja bizonyítani.

Kedvenc elsőosztályú léglabdacsapat:

Kedvenc alsóbb osztályú léglabdacsapat:

Leírás

(12)

Ha őszinte akarok lenni, és miért ne akarnék az lenni, el kell mondanom, hogy hatalmas szomorúságba születtem bele. Szomorú volt minden egyes bútor a nagyszüleim házában, bánatosan nézett le rám a falra akasztott esküvői kép, amin a nagyapámnak olyan széles, melengető mosolya volt, a nagymama pedig boldogan, könnyektől csillogó szemmel kapaszkodott férje karjába. Szomorú volt a nappaliban álló zongora is, keserűen ütődtek le a billentyűk, és komor hangok itatták át a levegőt. Akkor még nem tudtam, nem értettem, gyermeki boldogságom védőburkában fel nem foghattam, hogy az a bácsi a képekről, akit a nagyapámnak mondanak, akinek a tekintete mesél, és aki minden fotón fess, fiatalos és mosolyogós, elment valahová, elvitték valahová, és többé nem jött vissza.
Akkoriban még nem érdekelt más, mint a ruhámat szegélyező csipkék és a papírból hajtogatott pillangók, fagylaltkelyhek és pöttyös labdák, kifestős könyvek és kréták, amikkel hatalmas virágokat rajzoltunk a ház előtti járdára. Gyerekként annyi mindent szerettem, hogy sosem kérdeztem semmit arról, miért nem jött vissza a nagyapám, és miért volt emiatt mindig olyan mélabús a nagymama, és egyáltalán miért tekergette a rádiót esténként, miért hallgatott színházi előadásokat, és miért sírt olyan nagyon, ha a Diótörő egyik dalát játszották. De hát...! Ott voltak az olvadós rágók, a pezsgőcukorkák, minden hónapban megkaptam a Dörmögő Dömötört, és ha jó voltam, valami különleges adagolójú PEZ cukorka is az asztalomon várt. Arra emlékszem, hogy utáltam az Erőltetett menetet szavalni, és utáltam azt is, hogy mindig fejünket lehajtva kellett megemlékezni emberekről, akiket sosem ismertem. Meg azt is, hogy karácsonykor nem állítottunk fát, nem kaptunk ajándékokat, és mindig perzselő szégyennel próbáltam elbújni a padban, amikor a tanár néni megkérdezte, ki mit kapott a szüleitől. És gyűlöltem azt is, hogy koplalni kellett Jóm Kippur ünnepén, és ízetlen pászkát rágcsáltunk tavasszal egy héten keresztül. De imádtam az anyámat, és beteges rajongással öveztem az apámat is, sőt, még a szótlan, búskomor nagymamámat is szívből szerettem.
Tinédzserként belehabarodtam a kazettákba, mindent meg akartam szerezni, amit elsőként másoltak le eredeti példányokról a barátaim, mégis időről-időre visszatérten a szekrényben tárolt bakelitlemezekhez. Volt abban valami bizsergető, ahogyan az ember finoman ráengedte a tűt a lemezre, és felcsendült kissé recsegve a kiválasztott dal. Koptatott farmerben és Nirvanás pólóban léptem bele a kétezres évekbe, addigra már annyira megdöbbentettem, sőt rendítettem a családomat, hogy jószerével alig álltunk szóba egymással. Nem így illett viselkednem, nem ilyen ruhákat illett viselnem, úgy néztem ki, mint egy csavargó, a hajamat két oldalt benyírattam, hideg bőrkabátot hordtam szakadt bakancsokkal, mintha nem a világ legszolidabb és legszebb házából szabadultam volna, hanem valamelyik kukából másztam volna ki.
Nem tudom, ki voltam akkoriban. Minden, amit a kor nyújtott, és semmi ahhoz képest, amit megfoghattam volna belőle igazán. Kész csoda volt, hogy nem rúgattak ki a gimnáziumból. Hallatlannak nevezték a viselkedésemet; az órák nagy részén aludtam, visszafeleseltem minden tanárnak, összegyűrtem a témazárókhoz adott papírokat, majd egymás után, gyönyörű ívben a kukába röpítettem őket. Életem egyik legkényelmetlenebb fél órája volt, az édesanyám kikönyörögte, hogy ne tanácsoljanak el szakközépiskolába, mert az igazgató előre biztosított minket arról, hogyha a viselkedésemben nem áll be gyökeres változás, minden követ megmozgat, nehogy gimnáziumi tanuló lehessen belőlem. Mindennek elhordott a maga felnőttes módján – és bűntudatot ébresztett bennem, amiért vidékről kollégiumba jelentkező, okos, tehetséges fiataloktól veszem el a helyet, miközben nem értékelem az értem fáradozó tanárok munkáját.
Szorított a mellkasom hazafelé. Néhány napig még kitartottam amellett, hogy nekem kint van a helyem, kint az üveges sörök és olcsó felesek világában, engem nem érdekel a tanulás, és egyébként is kilátástalan az élet, miért küzdünk, mind meghalunk, mind elbaszottak vagyunk, az egésznek semmi értelme.Aztán felraktam az egyik régi lemezem, és megkértem anyáékat, hogy írassanak át egy másik gimnáziumba, hogy tiszta lappal indíthassak. Életem második legjobb döntése volt.
A kezdeti döcögéshez képest majdnem színötössel tettem le az érettségit, és felvételiztem három különböző egyetemre. Felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahol jazzének szakirányon végeztem. Nálam boldogabb ember nem létezett. A szüleimnél büszkébb szülőket sem láttam soha, nagymama is csak akkor egyszer mosolygott végig egy egész napot, amikor a diplomaosztómra jöttek el, majd beültünk egy étterembe, hogy megünnepeljünk engem, a sikereimet, a lehetőségeimet, az előttem álló életet.
A szak néhány diákjával jazzbandát alapítottunk, ahogyan ez várható is volt, és először feldolgozásokkal, majd saját dalokkal ostromoltuk a budapesti kocsmákba beözönlő, betámolygó, beeső embereket. Néha kettőnek játszottunk, máskor száznak, és időnként az ittas úriemberek komoly fenyegetésekkel szedtek le minket a fél centiméter magas színpadunkról. Egy ilyen kocsmában szedett fel Ő is. Nem terveztünk többre egy esténél, és azt akartam, hogy soha többé ne is fussunk egymásba – vannak olyan férfiak, akik szó szerint túl szépek ahhoz, hogy igaziak legyenek, és az emberben akarva-akaratlanul felmerül a kérdés, mi lehet velük a gikszer, ha valamiből ilyen sokat kaptak a sorstól -, de persze nem az én életem lenne, ha a történet nem úgy folytatódna, hogy egy hónappal és egy késő menstruációval később már tudtam, soha az életben nem felejtem el. Benjámin volt életem első legjobb döntése. Az apa tudta nélkül tartottam meg, dacolva a család és barátok tanácsaival. Mindenki jót akart nekem. Én viszont nem szerettem volna megölni valamit, valakit, ami/aki nem tehetett róla, hogy felelőtlenül viselkedtem. Egy életet. Mozgó, érző, élő darabot – bennem, belőlem. Nagymama értett meg egyedül, és én is akkor értettem meg, hogy a nagymama miért nem tudott soha többé sírás nélkül a nagyapámra gondolni. Az Ő sorsa felett is mások döntöttek, meggyilkolták. Hős voltam a szemében, és tudtam, ha megöltem volna a magzatot, én is örökké szomorúan bolyongva gyászoltam volna.
A szakma egyszerre hálás és hálátlan. Szerencsére a terhességem nem gátolt meg abban, hogy dohányzómentes helyeken lépjünk fel, de szülés után néhány hónapig – másfél évig pontosabban – osztoznom kellett egy másik énekesnővel. Nem borultam ki különösebben. Picit fájt, meg egyébként is, örültem, ha sikerült három órát aludnom egy nap, és a hormonok miatt a világ legostobább szerelmes filmjein is képes voltam zokogni. Utálták, de szerettek, ezért Benjáminnak rögtön négy apja is akadt, és azután a fránya másfél év után újra egybeforrtunk. Mintha semmi sem változott volna. Tudtam, ki vagyok, és tudtam, mire vágyom az élettől: remek anya szeretnék lenni, és megközelítően ugyanannyira remek énekesnő. Eddig azt hiszem, egészen jól teljesítek.


Aktuális állapot:
Fekete, csípőig érő szövetkabát, alatta könyékig feltűrt, fekete alapon fehér pöttyös zakó és fekete ing. Répanadrág, szára sötétbarna női bakancsba bújtatva.

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2013.12.26. 21:27:56

Üzenet küldése