A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Sam H. Dines

 
Beosztása: Légiforgalom irányító
Nem: Férfi
Életkor: 27 (születésnap: február 12.)
Testalkat: Széltében általában egészséges, néha szélsőségesen ingadozó, felfelé pedig olyan 175-178cm körül lehet, nem tudja pontosan, utoljára középiskolában mérték és akkor sem figyelt. Kockahasról még álmodni se szokott, de kulcscsontja általában kilátszik
Vonások: Nincsenek túl éles vonásai, nem is igazán az a helyes típus. Szemből széles orrnyereg, vastag ajkak, oldalról viszont feltűnően csapott az orra. Keleties hatású, de egyáltalán nem egyértelmű a származása. Egészében a különös szó rá a megfelelő.
Szem: Világosbarna, majdnem mandulavágású szemei nagyok és kissé távol ülnek egymástól. Alattuk súlyos táskákat hord, nem valószínű, hogy sokat alszik. Egyébként figyelmes, kicsit kiveséző a pillantása.
Haj: Sötétbarna, rendezetlen. Látni alig két centisre nyírva és félhosszúra is hagyva. Formája a nincs és a Beatles-es bili fazon között mocorog. Nem érdekli.
Általános öltözet
Nem tudná megmondani, hogy mi alapján öltözködik. Kezébe akad, megtetszik neki, felveszi; nem kombinálja túl. Ezért lehet, hogy egy nap fehér asszonyverőbentrikóban és fekete melegítőnadrágban látni, másnap pedig mintás farmerban, kapucnis pulóverben és szívecske formájú napszemüvegben. Ha rákérdeznek, a hangulatára fogja. És nem, nem érdekli mit gondolsz arról, hogy fülbevalót hord, vagy hogy számodra értelmetlen tetoválásokat gyűjt a bőrén.
Első benyomás, kisugárzás
Általában flegmának fest, ezzel pedig a legtöbb embernél azonnal kihúzza a gyufát. Nem tehet róla, hogy van valami konstans "te hülye vagy?" a nézésében. Ha sikerül az embernek túltennie magát ezen a kellemetlen benyomáson, akkor talán a következő, amit leszűr, hogy meglepően hallgatag, kissé távolságtartóan tapintatos, talán érdektelen - vagy épp ellenkezőleg, mert éppen olyan napja van: lökött és túlságosan is egyértelműen szentimentális. Idővel meg kiderítheti az ember, hogy ezek közül mi igaz és mi nem.

Leírás

+12

„Mióta kijött rágyújtani folyton-folyvást rápillantok. Alapesetben bárkivel szóba elegyednék, ha már ugyanazt a tízszer tíz méteres betonlapot nyomjuk dohányzó címen, de valahogy ez a figura túl furának látszik. Nem tudom eldönteni, hogy dühösnek vagy egyenesen deprimáltnak fest – és ha ez nem lenne elég, valahogy en bloc az ábrázata zavarba hoz. Magamban tippelgetem, hogy honnan eredhetnek ezek a vonások az arcán, vagy hogy egyáltalán melyik részlegen dolgozhat. Tudtommal nem árt, ha az ember nem csak angolul képes megértetni magát, de talán… A másik két kollégám elköszön és besétál a súlyos, kétszárnyú ajtón, én pedig vakon nyúlok a második szál után, feltámad a szél, az arcomba sodor néhány bosszantó tincset.
Még akkor is figyelem, amikor ellöki magát a vaskorláttól és felém fordul. Nem is tudom miért gondoltam, hogy nem lesz feltűnő négy méterről bámulni valakit. Nagyot nyelek, ahogy megáll velem szemben, és csak egy pillanattal később követem a tekintetét, ami nem az arcomon, de még csak nem is a dekoltázsomon pihen. Ahogy ezt realizálom, két másodperccel később már mind a ketten a felborult kávés poharamat nézzük.
- Csak szólni akartam, mert úgy tűnt nem vetted észre, hogy kiborult – zsebkendőt nyújt, fel sem tűnik, hogy kikapom az ujjai közül, hiszen alig hallom, amit mondd, mert sűrű káromkodással próbálom az elázott, pár száz forintos, ám szentimentális értékét tekintve pótolhatatlan árú öngyújtómról felitatni a cukros löttyöt. Piszmogok valamit az orrom alatt, rápróbálok, de már nem működik. Ha lehet, még dühösebb vagyok magamra. Felnézni pedig Isten bizony nem merek, de nem is kell, mert így is a látóterem szélébe kerül egy fekete öngyújtó.
- Ah, köszönöm… - préselem ki valahogy a szavakat miközben a leküzdhetetlen zavarommal birkózok. Persze illik most már szemtől szemben is kommunikálni, úgyhogy gyorsan bemutatkozok, már nem kínlódva a nyelvválasztás miatt.
Bár a nevében továbbra sincsen semmi, ami arra utalna, hogy itt született. Óvatosan próbálok puhatolózni, de gyorsan átlát rajtam és inkább meg se várja, hogy egyesével kipréseljem magamból az udvariaskodó, körmönfont kérdéseim. Meg tudom, hogy félig japán, félig pedig ausztrál – és hogy a családneve alapján némi zsidó vérnek is csörgedeznie kell az ereiben. Elmeséli, hogy Japánban született, de Amerikában tanult, és hogy a nevelőapja, aki hatéves korában vette el az anyját, magyar. Mindjárt egyértelművé válik, hogy hogyan képes folyékonyan, nagyjából akcentus nélkül beszélni, ahogy az is, hogy miért olyan egyedi az arca. De talán az lep meg a legjobban, hogy mennyivel simább a modora, mint vártam.
- És merre dolgozol? – laposakat pislog rám, majd kis szünet után szó nélkül a kupolás csarnokok fölé magasodó torony tetejére mutat, mire elismerően bólogatok. – Kicsit fiatalnak tűnsz ehhez – bukik ki a megjegyzés, ami így utólag visszhangzik csak a fejemben. Így már túl élesnek tűnik, sőt egyenesen sértőnek. Kényszeresen azon kezdek gondolkodni, hogy hogyan javíthatnék az elszólásomon, de ő csak lassan a cigarettájába szív, és még ráérősebben fújja ki a füstöt.
- Huszonhét vagyok és három éve csinálom – nem hangzik sem szúrósnak, sem pedig meglepettnek. Kifejezetten engem is megnyugtat, nem csak a tény, hogy nem kapta fel a vizet, amiért sokkal fiatalabbnak néztem, hanem maga a hangja is, amire még csak most, a sokadik zavar után tudok csak igazán koncentrálni. Nem azaz érces, eldohányzott hang, amit először elképzeltem. Tiszta, mély basszusban szól.
Elnyomja a csikket, felveszi a kiürült poharát, aztán egy könnyed intéssel visszaindul a műszakjába. Utána nézek és csak ekkor jut eszembe, hogy tulajdonképpen ő semmit sem kérdezett rólam.”

Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2019.08.13. 22:29:39

Üzenet küldése