A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Soltész Ria

 
Beosztása: a Ópium pultosa

Nem:
Életkor: 25 (születésnap: március 13.)
Testalkat: Bőre kreolos árnyalatú, alkata arányos. 167 centijéhez 54 kiló társul.
Vonások: Bájos lányos. Minden ott van ahol lennie kell.
Szem: Nagy, kerek, csoki barna.
Haj: Hosszú, hullámos, barna.
Általános öltözet
Attól függetlenül, hogy mindig csak azt kapja magára, amihez épp kedve van, mindig van benne valami nőies összeszedettség. Stílusa csajosan vagány.
Első benyomás, kisugárzás
Szeleburdi, őrült, a humorosabbik fajtából. Ijesztően közvetlen tud lenni, bárkit megszólít ha épp olyanja van. A hisztit gyorsan kinőtte, és megsérteni sem túl könnyű, mert nem vesz komolyan semmit. Ő az a lány, aki mellett nem tudsz úgy elmenni az utcán, hogy nem nézel utána. Hatalmas vigyorral tekint a világra és olyan fajta, aki nem esik kétségbe, mert a jég hátán is eléldegél. Magabiztos és szókimondó, de megbántani soha nem fog. Tartja a "Mindig úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak." elvet.

Leírás:
"Az a probléma, hogy nem igazán érdekelt soha semmi. Mármint persze, valami fellángolásom mindig volt de alapvetően nem ragadott magával sem hobbi, sem szakma, sem valami rajongás. Ettől függetlenül nem volt üres az életem, inkább csak problémás. Nem is gondol bele az ember, hogy mennyi energia tud felgyűlni ha nincs mivel levezetni; körülöttem mégis mindenki itta ennek a levét.
Nem volt velem édesanyám, hogy elmondja mikkel foglalkozzak, az apám és a testvéreim pedig nem foglalkoztak ezzel a jelenséggel. Ment minden, ahogy kell. Mutatkozott a mágiám, bekerültem a Martionba, viszont továbbra sem volt meg a helyem. Nem kötöttek le a lépteim nyomán sarjadó virágok vagy a halálból éledő páfrány. Nem igazán foglalkoztam az állatokkal sem, pedig a tanárok mindig ajánlották az iskola mögötti menhelyet. Biztosan jó lett volna de soha nem jelentem meg. Aztán kiderült, hogy az órákon sem igazán voltam ott.
Mármint, inkább beszélgettem kettecskén a tanáraimmal, de soha nem tudtam huzamosabb ideig megülni a fenekemen, főleg, hogy a téma az általában soha nem fogott meg. Nyilván ennek a felfogásnak az eredménye is látszott; búcsút kellett intenem a gimnazista éveknek és belesüppedhettem a magánórák kínos valójába. Ezek alól képtelenség volt kibújni, pedig eleinte próbálkoztam! Az első után még könyörögtem is apámnak, hogy tegyen vissza a Martionba. Minden istenre és varázslóra megesküdtem, de apa nem olyan ember, aki megváltoztatja a véleményét. Ezt gondolom tőle örököltem.
Szóval így, valahogy az évek múlásával belőlem is kezdett normális ember kerekedni még akkor is, ha az elvárásokkal ellentétben nem sikerült a jövőmet tervezgetnem.
Van ez így!
De itt már megismerkedtem az abeomágiával, ami a szívemnek legkedvesebb mágia fajta. Jobban meghatározta a jellemem mint a vitae bármikor, pedig mindkettőre ugyanolyan szinten hagyatkoztam. Talán a vitae... annyira a részem volt mindig is, hogy nem tűnt fel mennyire meghatározza minden mozdulatom. Ezzel ellentétben az abeomágiához teljesen máshogy álltam.
A macska testem millió és egy lehetetlenül kínos helyzettől mentett már meg, szóval képtelen vagyok nem hálás lenni, amiért ezt az adományt még itthagyta nekem édesanyám.
Megízleltem általa a szabadság és a kóborlás szépségét és talán ekkor kattantak a vágyak a helyére. Fel akartam fedezni a világot! Eljutni mindenhová: tengerről sivatagba, fények elől eldugott dzsungelekbe. Megmászni hegyeket, szállni a magasban. Fázni és izzadni, sátorozni vagy a luxusban megpihenni. Ezt mind vágytam, hiába az értetlenkedő kérdések. Menni akartam!
Így mentem is.
Sok helyen jártam, dolgoztam már rengeteg helyen. Az önéletrajzom csupa skill és előzmény! Viszont soha nem tapasztaltam meg érzelmes dolgokat. Nem szívesen léptem kapcsolatba a körülöttem levőkkel, mert lehetetlenül tudok ragaszkodni, ami nem kompatibilis azzal, hogy állandóan mozgásban voltam. Pedig imádom az embereket! Fantasztikusak! Annyi meg annyi stílus és jellem, megszámlálhatatlan attitűd. Minden nőt csodálok egy kicsit és minden félrfiba belezúgok valamennyire. Vagy legalábbis akkoriban így volt.
Aztán mikor már egy huzamosabb ideje Londonban éltem megismertem Őt.
Először csak az tűnt fel, hogy valami fantasztikusan érzem magam a közelében. Mármint, soha senkivel nem éreztem még kapcsolatot, vele mégis, már az első pillanattól. Lehetetlen impulzusok sora: dübörgő szív, kapkodó lélegzet és szerintem ezer százalék, hogy állandóan vörös voltam a közelében, annyira kimelegedtem. Csodás volt! Imádtam az egészet megtapasztalni, beleesni és sodródni! Életem első, hasonló élménye volt; előtte soha nem vágytam erre. Nem gondoltam szerelmesen senkire, nem vártam, hogy felkeljen a nap és kávét vihessek valakinek. Fordult egyet a világ.
Persze nem tartott sokáig, ahogy egyetlen fellángolás sem, de ebben kivételesen nem én voltam a hibás. Hazament. Ahhoz, akihez tartozott. Nekem pedig kicsit meginnt sötét és unalmas lett minden.
Nem is tudom mi vezérelt, aznap mikor hazautaztam a családomhoz. Minden ilyen alkalomnál egyetlen kívülálló volt, akivel még beütemeztem a találkozót és... Levi. Szinte azonnal rendeződött minden, a kapcsolatainak hála. Volt lakás, volt munka én pedig visszatértem és sóvárogtam. Hogy lássam őt az utcán, hogy halljam a hangját. Nem emlékszem a folytatásra. Újra jött. Mikor pedig jön akkor én újra és újra engedem, hogy megőrjítsen. Nem érdekelt ha kihasznált, a ritkuló találkozók. Hogy a következő amit hallottam felőle az egy Meghívó volt. Az esküvőjére.
Nem engedtem az elkeseredésnek. Jó volt ez így. Ha neki ez a fajta elköteleződés kellett, akkor egyértelműen nem is volt keresnivalónk egymás mellett. Viszont azon a napon egy kicsit megtörtem. Talán, ahogy a mosolyát láttam. Vagy a nőt.
Nehezen sikerült eltemetnem az emléket. Néha még most is a fejemben motoszkál pedig jó ég, évek teltek már el azóta! Minden megváltozott.
De nem szeretnék kihagyni fejezeteket, mert itt ez a sztori eldőlni látszott, így továbbléptem. Valahogy, valamikor. Vagy csak lehibernáltam a szívem azon részét, ahol Danit őriztem. Mást nem tudtam tenni.
Sokáig csak sodródtam, a barátaimmal voltam. Levi és én... nem is tudom. Sok időt töltöttünk együtt. Az én bolond szívem -legalábbis a kevésbé dermedt része- pedig elkezdett lehetetlen dolgokra vágyni. Megint.
Nevetségesen gyorsan szakadt rám minden kamaszosságával az, hogy belehabarodtam a legjobb barátomba. Már más érzés volt ha megölelt. Biztos mindenki tisztában van azzal a torokfojtogató, gyomorpörgető érzéssel!? Izgalom. Ezt mondják azok, akik nem voltak még titokban szerelmesek.
Persze nem haladtunk semerre. Levi talán soha nem vágyik majd azokra a dolgokra amikre én... főleg nem egy kapcsolatra. Talán semmit nem fogtam fel annyira nehezen mint ezt.
Voltak pillanatok mikor azt gondoltam, hogy talán, de nyilván csak kapaszkodni akartam. Nem volt ez ugyanolyan elemi mint az első alkalom. Teljesen más volt minden, csak a vágyakozás volt ismerős. Ugyanaz a gödör.
Nehezen tudtam kikecmeregni ebből.
Visszatekintve könnyen lehet, hogy ez csak biztonsági játszma volt. Tudtam, hogy Levi véleménye egyhamar nem fog változni a párkapcsolatokról; vagy legalábbis nem az én hatásomra, így egyszerű volt utána sóvárogni mint a faék. De valamiért kinőttem ebből.
Furcsa. Egy napon arra ébredtem, hogy kihevertem. Tisztán láttam végre, hogy nevetséges az egész. Szóval... A Levi fejezet vége ott volt, azon a napfényes reggelen. Utána sokminden történt. Belevetettem magam a társkeresésbe mert azt hittem erre vágyom. Aztán feladtam, aztán elkezdtem megint és valami béna körforgásba kevertem magam.
Nem olyan régen kezdtem bele egy új fejezetbe, talán az eddigi legkaotikusabba.
Karantén, sárkányok. Meleg barna tekintet és hosszú Martioni történetek, hogy kicsit átérezzem Ő pedig kicsit kiadja. Mintha minden elsimult volna és semmi nem jutott volna át a hatóságok által felhúzott rácson. Egyszerűen kint maradtak a gondok. Valahol itt gondoltam arra, hogy valaki fentről irányította az utamat egészen onnan, hogy lefirkáltam a számom a részegen dőlöngélő srácnak odáig, hogy megismertem mint üzletember. Micsoda véletlen?!- Gondolná mindenki, köztük először én is. Aztán kezdett összeállni a kirakós és felderengett, hogy tényleg kellettem oda. Hogy valószínűleg ez így volt elrendelve. Csak még arra nem jöttem rá, hogy ki vagy mi miatt. Ebben a történetben nem én vagyok már a főszereplő. Igazából olyan mintha csak kívülről nézném miket csinálok és... fognám a fejem? Azt hiszem. Az Ópiumban történtek óta a szívügyeimet szeretném inkább elfojtani, mert biztosra veszem, hogy amit csinálok az nem egészséges és még csak azt sem tudom merre tartok. Először érzek esélyt arra, hogy Dani és én haladjunk valamerre együtt; akármilyen lehetetlennek is tűnik. Szeretnék itt lenni neki. Szeretném ha ott lenne nekem.
És akkor belenézek a megtört, de még mindig mosolygós barna szempárba és igazából ebben sem vagyok biztos. Most még semmiképp, ez még túlságosan az eleje."


Dw értékek/Karakterlap

Abeomágia



Leírás


Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2013.12.02. 16:16:15

Ez a karakter a Ópium céghez tartozik.

Üzenet küldése