Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Szalai Dominik

 
Beosztása: Irodalmár
Nem: Férfi
Életkor: 31 (születésnap: június 12.)
Testalkat: Filigrán testalkatú, nagyjából 178cm magas, vékony csípőjű, napi kocogástól alig láthatóan izmos, inkább az állóképessége jó.
Vonások: Arca kellemes érzéseket kelt az emberben, és csak második – vagy harmadik – pillantásra lehet észrevenni, hogy ezt leginkább a szimmetrikusságának köszönheti. Állkapcsa éles vonalú, alsó ajka vaskos, orra kissé széles és lapos – pedig a fitosság jól állna neki -, bőre fehér, és sokszor enyhe borostát lehet észrevenni rajta, még akkor is, ha előző nap borotválkozott.
Szem: Mogyoróbarna szemeit édesanyjától örökölte, pillantásában van valami lágyság, valami selymesség.
Haj: Csokoládébarna, oldalt elválasztott, kissé felfelé-fésült, wax-szal átfutott, szélfútta hatást keltő.
Általános öltözet
Farmernadrág, atléta, ing, mellény, zakó, időnként (csokor)nyakkendő. Ez az összeállítás alkalomhoz illően szelídül, vagy modernizálódik. Szereti a kapucnis pulóvereket, egyébként is praktikus lakáson belül azt viselnie, mert macskája előszeretettel foglal helyet mellkasán, ha leül egy pillanatra, vagy eldől az ágyán. Ruhái mindig frissen mosottak-vasaltak, sokat ad a külsejére ilyen szempontból. Általános öltözetéhez tartozik a mellkasára tetovált, művészi kivitelezésű szarvas, amit nem tudna lekaparni magáról – nem is akarna -, azonban előadások és megbeszélések alkalmával rejtve marad. Szemüveges, és csak nagyon ritkán hajlandó kontaktlencséivel bajlódni.
Első benyomás, kisugárzás
Az egyediség tucat terméke. Tumblr-ön ilyen hipster fiúkkal találkozhatsz, mintha csak valamelyik bejegyzésből lépett volna ki, de belőle valahogy hiányzik a lezser elegancia, rajta látszik, hogy komolyan gondolja. Mindent komolyan gondol. Csibészes mosolyát ritkán villantja meg, az évek során elszenvedett kudarcok miatt tekintetében – bár jól titkolja – enyhe szomorúság ül, és ettől nehéz eldönteni, hogy az ember szívesen megismerné, vagy messzire elkerülné, mert biztos divatdepressziós generációstermék. Nyílt, befogadó, kedves, előzékeny, udvarias, jó beszélgetőpartner, vele egy szimpla csevegés sem unalmas vagy erőltetett.

Leírás

Idegen!

Levelemet abban a hiszemben írom, hogy te, akinek sosem láttam az arcát, akinek nem tudom elképzelni ráncba szaladó homlokát, sem ajkai összepréseltségét szavaim láttán, sosem fogod érinteni gyönge és puha vagy munkától erős és érdes kezeiddel. Talán így a jobb mindkettőnknek. Neked, hogy sosem öltesz testet, és nekem, hogy soha senki nem olvassa el, amit elgondolni és leírni ilyen egyszerű és iszonyatos egyszerre.
Akarom, hogy megismerj, mert ahhoz, hogy megértsd, mit miért tettem, tudnod kell, hol és kik között nevelkedtem, melyik könyvet vettem kezembe először, kit szerettem hevesen, kit sután és kit sehogyan sem.
Idilli gyermekkort tudhatok a magaménak, nem szenvedtem hiányt ételben, ruhában, figyelemben, szeretetben. Bár nem emlékszem rá, de az egybemosott paca, mely emlékeim helyén terül el, nárcisz, sütemény és sokat forgatott könyvek illatától nehéz, égszínkék és meleg-barna színektől vibráló, féltő, gondos kiáltások, kacagás és nyugodt, halkan döngicsélő beszélgetésekkel tarkított. Olyan emberek vettek körül, akiknek igazán számított a család, számított a boldogság és a békés együttélés, akiknek egyáltalán számított, hogy egy figyelemre éhes, térdük körül szaladgáló gyermek minden egyes szavukat hallja. És én imádtam, ahogyan hozzám beszéltek. Mindegyikük másként. Édesanyám szavait puhán átitató aggodalommal, édesapám karcos hangján folyton nevetve, mamám csak néha, mindig kedvesen, mindig az ölébe ültetve engem, és a nagyapám... A tata.
Tata nem is beszélni tudott igazán, Tata inkább a tekintetével kommunikált. Jéghideg, kék szemei voltak, de ha az ember elég közelről nézte őket, láthatta bennük az összefonódó gondolatokat, a végtelen, folyton kibomló meséit, az ég felé törő hitet, szeretetet, odaadást. Amikor Tata rám nézett, nem gyereknek vagy ostobának éreztem magam, hanem felnőtt embernek, akinek a szavai világokat építhetnek, vagy rombolhatnak le. Tata szerint az embernek tudnia kell hallgatni, aki nem tud hallgatni, az sosem tanul meg beszélni. Emlékszem, órákra elrejtőzött könyvei és gondolatai közé, és ezt valahogy a mamám sosem rótta fel neki. Én pedig ültem abban a hatalmas karosszékben, párnák voltak alám gyömöszölve, pici könyökeimet az asztalnak döntöttem, és figyeltem, ahogyan Tata olvas, elmosolyodik, lapoz, ráncolja homlokát, lapoz, nagyot sóhajt, lapoz, egy pillanatra behajtja a könyvet és a nyitott ablakon kibámul, majd felém pillant, megköszörüli torkát, megvárja, míg leveszem könyökömet az asztalról, és újra belesimul az olvasásba.
Ha nem lett volna Tata, én sem vagyok. Legalábbis nem így. A Copperfield Dávidot adta kezembe először, aztán Chaucert, Mikszáthot, Kafkát, Karinthyt, Bulgakovot, Molière-t, Dosztojevszkijt, Joyce-t, Shakespeare-t, Tolsztojt, Petőfit, Platónt, Homéroszt, Byront, Kosztolányit. Amikor valamit nem értettem, és kérdezni kezdtem, vajon ez és ez a sor mit jelenthet, azt mondta nekem, nem számít, miről szól a történet, csupán az, én mit látok benne. Nem számít, hogy nem értem a szavakat, az számít, mit érzek a szavak olvasása közben. Tata egy életen át építette mindazt, ami Őt Tatává tette – és egy élet is kevés lett volna, hogy csordultig teljen vele az ember.
Én pedig soha nem mertem elmesélni neki, ki vagyok. Mi vagyok. Milyen vagyok.
Életem első csókját tizennégy évesen kaptam. Kaptam, adták. Két évvel volt idősebb nálam, gyönyörű, göndör hajú francia fiú. Előtte fél óráig meséltem neki Van Gogh glaukómájáról, hogy ennek köszönhető egyedisége, hiszen Ő azt festette le, amit látott. Csendben hallgatta. Időnként cinkos mosolyra rebbentek ajkai, és tekintetét folyton nyíló számra szegezte. Még aznap este meg kellett volna írnom Tatának, hogy szerelmes lettem, de túlságosan féltem, elfordulna tőlem. Pedig Ő mesélte el nekem Van Gogh glaukómáját. Tata voltam, csak egészen csonka, egészen pici hozzá képest.
Mindig az irodalom foglalkoztatott, sosem kötött le igazán a varázslatok birodalma. Nagyjából tizenhat évesen elkezdtem a Tata ajánlásain keresztül irodalmi hermeneutikával foglalkozni, olvastam Gadamert és Heideggert, de ezt a kitekintést hamar háttérbe szorította a frissen felszívott francia irodalom, és különös rajongásomról Boris Vian iránt szívesen számoltam be a Tatának. Karácsonyra még könyvet is küldtem neki. Jérome-ról továbbra sem tudtam egyetlen szót sem írni. Tata sosem bíztatott, hogy jobban tanuljak, makacs hallgatása azonban bűntudatot keltett bennem – vagy talán hazugságaim hirtelenjében szőtt hálója miatt akartam, hogy büszke legyen rám. Annyira büszke, hogy soha ne firtassa, kit szeretek. Tanulmányaimat jó eredményekkel zártam a franciaországi mágusiskolában, otthonról nyolc gratuláló levelet is kaptam, majd Jérome megfakult csókjainak emlékével hazautaztam az utolsó nyárra.
Mosonmagyaróváron éltünk öten: édesanya, édesapa, mama és Tata, na meg persze én. Tudtam, hogy törékeny a harmónia, csak még azt nem tudtam, mikor kell szétzúznom azt. Minden egyes nappal késleltettem, de elkerülni nem lehetett. Augusztus közepén végül bevallottam, hogy bár tisztelem és becsülöm családom hagyományait, tudom, mennyit jelent számukra a varázsvilágban betöltött szerep, engem egyáltalán nem vonz. Belőlem ott nem lesz semmi. Néhány nap hallgatással válaszoltak, majd keresztfélévben beírattak a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem angol irodalom szakirányú képzésére, melyet két évvel később kiváló eredményű diplomával végeztem el.
Budapest egészen más volt, esetleg a talan, egyetemista élet gyakorolt rám ilyen hatást. Kinyíltam. Jérome karjaiban még tudatlan voltam, a Tata ócska képmása, valami csodálatos szobor árnyékába fröccsentett, alaktalan paca, viszont Budapesten nem zártak falak közé, nem kellett fölöslegesnek tartott tárgyakkal foglalkoznom, sem betartani a házirendet. Az első szemeszter végén közös albérletet béreltünk néhány szaktársammal, és elfeledve, hogy én valaha egyáltalán varázsigéket mormoltam, belevetettem magam valami olyan csodába, ami szavakkal nem írható le. Délutánonként cappuccinót szürcsöltünk kávéházak teraszán, vagy termoszba zárt forró teát kortyolgattunk valamelyik parkban, és ezt mindig valamilyen könyv társaságában tettünk. Vitatkoztunk a költészetről, prózáról, a költő és író szerepéről, Shelley-ről, Keats-ről, Fitzgeraldról, József Attiláról, Babitsról vagy akár a Beat nemzedékről. Mindent tudtunk, és közben tudatlanabbak nem is lehettünk volna.
Beleszerettem az első lányba a második szemeszter közepén. Gyönyörű volt, megálmodhatatlanul szép. A könyvtárban figyeltem fel rá, szőke tincseit folyton a füle mögé tűrte, lábait keresztbe rakta, és kötött pulcsijának ujját unottan gyűrögette. Hetekkel később elhívtam sétálni, és amikor elszavaltam neki egy kevésbé ismert Radnóti verset, csillogó szemekkel belém kapaszkodott, milyen csodálatos verset írtam neki. Soha többé nem kerestem meg. Akkor jöttem rá, mit szerettem annyira Jérome-ban. Egy szót nem értett abból, amit neki mondtam, akár a telefonkönyvet is felolvashattam volna, de nem is akarta megérteni, csak szeretett – Van Gogh glaukómájával és Baudelaire verseivel együtt.
Tata volt az egyetlen, akit tényleg érdekelt, milyen előadásokon vettem részt, hogy milyen helyen éltem, és kikkel barátkoztam – és Tata volt az egyetlen, aki nem rótt meg, amiért bevallottam, hogy gyerekem született egy nőtől, akit se nem szerettem szerelemmel, se nem vettem feleségül. Tata azt mondtam nekem a könyvszobában – miután édesanyám a konyhaasztalra borult zokogva, apám pedig a hátsó kertbe sétált kimért lépteivel -, hogy az embert nem hibái szerint mérik, hanem aszerint, hány hibáját próbálja elfogadni, és mennyi erőfeszítést hajlandó megtenni, hogy legközelebb ne kövesse el azokat. És én akkor mindent el akartam neki mondani. Mert hiba volt, iszonyatos hiba volt elhallgatnom előle, hogy én szerettem egy Jérome nevű fiút, és szerettem néhány lányt ismeretlenül egy éjszakára, és szerettem egy tudatlan egyetemistát, aki nem ismerte fel Radnóti versét, és sírtam, keservesen sírtam, ha magam maradtam az albérletben délutánonként, mert nekem nem volt egyetlen igaz, őszinte barátom sem, és az életben nem volt más, csak a költészet, csak halott emberek papírra vetett gondolatainak csűrése-csavarása, és mégis hallgattam, mert Tata nem nézett rám.
A budapesti züllésnek egy pedagógiai továbbképzés vetett véget, aztán behódolva saját mardosó bűntudatomnak, jelentkeztem egy tanári állásra egy tiszántúli magániskolába. Nem tudom, volt-e sorsszerűség abban, hogy szinte az első hónapban tébolyító, mindent felőrlő, perzselő szerelembe estem. A diákom volt, és mielőtt megakadályozhattam volna, hogy újra én legyek a megrótt gyerek Tata könyvszobájában, már nem lehetett segíteni rajtam. Azonnal benyújtottam a felmondásomat. Megszakítottam minden kapcsolatot vele, nehogy eltanácsolják, és hátat fordítottam az összes tehetséges diákomnak, mielőtt gyanúba keverhették volna őket. Budapestre költöztem, mert képtelen voltam elviselni a szüleim és nagyszüleim szomorú pillantásait, mert Tata egyre csendesebb lett, mert a mama hangjából elmaradt a kedvesség, édesanyám aggodalma rettegésbe csapott rám, édesapám pedig olyan keserű csalódottsággal viseltetett irántam, hogy majd beleőrültem.
Másfél évet töltöttem különböző irodalmi szaklapoknál, két könyvemet is megjelentették. Nemzetközi folyóiratokban publikáltam a modern és posztmodern irodalomról egyaránt. Tatával hetente egy levelet váltottunk, és ezekben nem vált szótlanabbá, ha vitára bocsátottam egy-egy témát, de szűkszavúan írt az otthoni helyzetről.
Borzasztó, de te nem ismerheted meg Tatát. Nem azért, mert nem létezel, és nem is azért, mert én nem létezem. Tata tegnapelőtt éjjel meghalt. Mama kókuszos kockát sütött, mert az volt a Tata kedvence. Holnap eltemetjük. Arra kért a végrendeletében, hogy nézzem át a könyveit, és ha kell, vigyem magammal az összeset, mert csak nálam lennének jó helyen. Úgy döntöttem, egy részüket könyvtáraknak adom. Tata örülne. A levelet a belső zsebébe rejtem.
Ha nem is létezel, és nem is találkozunk soha, én köszönöm, hogy megírhattam neked, hogy nekem mindent megadtak, amit csak lehetett, egyedül én voltam képtelen élni ezzel a lehetőséggel.

Üdvözlettel,

Szalai Dominik


Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2013.11.04. 10:55:38

Üzenet küldése