Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Végh Tibor

 
Beosztása: Gemmárius
Nem: Férfi
Életkor: 41 (születésnap: március 23.)
Testalkat: 185 centis magasságával épphogy megugrotta az átlagot. Genetikailag vékony alkat, a csont és bőr közé bizony semmit nem a szél hordott oda. Az, hogy most nem nyüzüge, egyértelműen csak saját munkájából fakad.
Vonások: Hosszúkás formák, egyenes vonalak jellemzik, de összességében mondhatni átlagos. Csak az orra tér el a sztenderd méretektől. Igen. Hosszú.
Szem: Okoskék. A külső szemzug lefelé ívelős, a szemrése így mintha mindig szűkre lenne húzva, amire mosolyával is rásegít olykor.
Haj: A leghétköznapibb barna és a fodrász is évek óta ugyanazzal az oldalt rövid, felül hosszabb fazonnal vágja. A változatosságát az adja, hogy mindig máshogy fekszi el és néha bizony úgy is marad.
Általános öltözet
"Blue jeans, white shirt". A lehető legtermészetesebben áll rajta minden ruha, bár nem mondható keményvonalas öltönyösnek. Farmer és ing, farmer és atléta, farmer és hosszúpóló végtelen variációban; ez már inkább ő. De ne tessék hozzá semmi extrém minőséget vagy színösszeállítást elképzelni. Az egyszerűsége szinte szemet gyönyörködtetően stílusos.
Első benyomás, kisugárzás
Csak azért nem tudsz elmenni mellette az utcán úgy, hogy semmi nyomot nem hagy benned, mert valami megfoghatatlanul tetszetős aura húzódik az átlagos fizikai paraméterek fölött, kiemelve őt a tömegből. Végtelenül finom mimikával dolgozik, ami a távoli szemlélőnek bizonyára nem tűnhet fel, de képes vele megmutatni mélységeket és magasságokat. Bevon a körébe, távolít, ha kell, kifejezetten szolid intelligenciával. Valahogy olyan érzésed van, mintha mindig kicsit többet tudna, mint te.




(12)


Nem panaszkodom. Vannak, akik rosszabbul élnek.
Ez a mindennapi mantrám. Onnantól kezdve, hogy reggel a túl hideg és túl kopott járólapot éri a meztelen talpam, egészen addig a pillanatig, hogy elülnek a gondolataim a nem messzi Quittner tér zajaival együtt, és álomba nem merülök.

Most is ebbe a gondolatba kapaszkodom, ahogy a térmágia valamiért kénes illatú manaáramlata egészen el nem csitul körülöttem és szemügyre nem veszem a külvárosi ipari parkot. Valami van ezekkel a betonkockákkal. Vagy nekromanták járnak ide gyakorlatozni vagy nem is tudom, de egészen csodálatos, hogy kerüli ki a tavasz ezeket a helyeket. Már a kopár placcra felhordott, szürke sár, a rozsdás kerítések látványa is elég, hogy fázósan állítsam fel a bőrdzsekim gallérját, és feloldjam az illúziót a szívem fölé kitűzött smaragdkőről.

Fél órája találta meg a talan szemtanú a holttestet. Negyed óra múlva jutott el Bogdányihoz a hír és adta le a drótot a Hivatalnak. Tíz perce van itt a mágus helyszínelő csapat, Sziklás mentálja alig öt perce szedett ki az ágyamból. Ez a tény elég ok arra, hogy jogos legyen az a türelmetlen mozdulat, amivel beletúrok a belső zsebembe, remélve azt a gyűrött doboz cigarettát. Az ujjam végén felparázsló láng után egyébként a lépteim sem olyan kelletlenek már.
A nyáron történt parlamenti holdfiaskó óta újra erősen szívok, sutba dobva a több, mint hét éves absztinensséget, amit még Laurával fogadtunk. Közös projekt a sok más, fontosabb közös projekt között. Ha igazán jó özvegy férje lennék, persze a halál sem választana el a fogadalomtól, de azt hiszem nem vagyok elég romantikus. Vagy egyszerűen, ahogy minden ép emberi lénynek, nekem is kellett egy kapaszkodó, amihez nyúlhattam, amikor bedobozoltam azokat a hülye kis hajcsavarókat és az ezerféle piperét. A felének a funkciójáról fogalmam sem volt, mégis olyan marha nehéz volt mindtől megválni. A lakást egyébként már meg sem éreztem. Logikusan amúgy sem tarthattam volna fenn egyedül egy külvárosi, gyerekszobás, fűnyírós csodaházat. A jelen gazdasági helyzetben, kérem?

Az illúzióburok könnyen enged a rangjelző varázstárgyamnak, Sziklás pedig hozzám nem érve emeli a mellkasom elé a tenyerét. Persze, hogy megállok, annak ellenére, hogy tudom jól, ez nem nekem szól, hanem a cigarettámnak. Azt hiszem azon kevesek közé tartozom, akit ez a nő nem néz zsigerből alárendeltjének. Legalább tudunk pár szót váltani négyszemközt, mielőtt még átadja a terepet. Miközben a maga szinte szűk tárgyilagosságával ecseteli a helyzetet, nem állom meg, hogy elpillantsak a szigorú tekintete és csontos válla mellett, szemügyre véve a földön heverő áldozatot. Nincs vér, szinte egészen békésen fekszik. Fiatal lány. Az embernek szinte az a gondolata támad, miért is nem fázik így félmeztelenül, miért is nem zavarja, hogy a szalmaszőke haja kócosan hálózza keresztül az arcát és miért is nem néz a körülötte sürgölődő, pálcával hadonászó, smaragdkitűzős alakokra. Lehet, szebb látvány neki a kora tavaszi égbolt... vagy inkább a túlvilág, ezért is olyan mély és üres kút a tekintete.

Körülbelül akkor kopogtat be a baljós gondolat a koponyámba, amikor Sziklás is eljut a maga fejleményéhez. A lányt megerőszakolták és megfojtották, méghozzá nem mágikus módon. Az emlékei ezekről azonban teljes mértékben hiányoznak. Az ajkaim között biggyedő csikket szélsebesen kapom ki, hogy a vezetéknevére rákérdezzek. Nem Gé... még nemiscsak Há vagy az ábécé soron következő, bármelyik gyilkos betűje. Nincs adat, nincs emlék, nincs mentálcella. Éva. Éva a szőke, Éva a halott, a Családnév nélküli.
Sziklás pedig végzett, elköszön és hagy dolgozni a gondolataimmal, a félig tán téves riasztással és a gyanúval, hogy egy újabb beteg elme kifacsart játékának kell kisilabizálnunk a szabályait. A nyomok itt fekszenek, csak neki kell kezdeni. Előtte meg csak a csikket kell elhamvasztanom és egy - ezen a helyszínen merőben idegen mosollyal önteni lelket abba a nyüzüge újoncba, aki összezuhantan ül a csatornafedőn. Most már én is felébredtem, a francba is. És nem panaszkodom. Vannak, akik nemhogy rosszabbul, már egyáltalán nem élnek.

A Quittner tér sosem alszik, de így, a város ébredésével egészen elcsitulnak azok a mágiapászmák is, amik állandóan a szűk negyed falai fölött röpdösnek. Pont rálátni innen az egyik tömbre, mondhatni ideális, hogy ennyire közel költöztem... persze, csak mint a törvény embere. Amúgy egy teremtett lélek sem mondaná ezt a városrészt ideálisnak.
Halk, fémes kattanással szökik össze a reluxa rése, ahogy elemelem az ujjaimat. Szerényen élek ebben a magas emeletes garzonban. Kicsit nagyis, kicsit retró, a szomszédban lakó pár mindig hangoskodik és a lépcsőházban büdös van, de a körülményekhez mérten igényes. Nem hívnám ugyan ide Rolandot a nejével, de Rórának tetszik és párszor már más emberi lény is pókerezett a bazi asztal körül, ami befoglalja az egész nappalit. Egy agglegénynek meg nem is kell több.
Ránézek a telefon kijelzőjére. Fél hét... megdörzsölöm az államon a mostanra már túlburjánzott borostát, ahogy eltűnődök a Kormon napirendjén. Maximum majd leráz a kiscsaj, ha túl korán ébresztettem. Szükségem van pár emberi szóra. Olyanra, amiben a lehető legkevesebb teret nyer a gemmáriusi szakzsargon... de leginkább arra vágyom, hogy semmilyen munka ne legyen benne, csak tömény, színes fecsegés. Az unokahúgom hangja a telefonban pedig kellően álomittas, és ugyanennyire lelkes ahhoz, hogy a restellésem ellenére is megmosolyogtasson... Végülis, nem panaszkodom.







Leírás

Lásd fönt

Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2013.03.08. 00:11:21

Üzenet küldése