… aztán elmentem innen, minél távolabb Magyarországtól, de csak Nagy-Britanniáig jutottam. Tudod, végzett kislány, nagy álmokkal, hogy majd valami fejes lesz Amerikában. Vallató akartam lenni vagy ilyesmi, elég elvetemült, nem? Aztán meg Londonban kötöttem ki, gyatra nyelvtudással és ezernyelv bűbájjal felvértezve. Mondhatom nem voltam lelkes, de őszintén, akkoriban nem lelkesedtem én semmiért. Más a két kezét összetenné egy ilyen lehetőségért, nekem meg nem volt jó se ez, se az, San Francisco sem tetszett volna, New York sem, a trópusok sem, a finnek sem, viszont otthon sem akartam maradni. Tudod, hogy van ez a kamasz lányokkal, valahogy nekik minden rossz és szeretnek az önsajnálatban dagonyázni. Jó ég, ideadnád a teát? Vagy jó, akkor tölthetsz is, köszönöm. Szóval jó ég, ha visszamehetnék az időbe, lehet alaposan felpofoznám magam, hogy legyen kevésbé feltűnően hisztis görcs.
Aztán megszerettem ott, mint az várható volt. Gemmáriusnak tanultam, nem, nem rohamosztagosnak, nem vagyok igazán az az alkat, a rúnákhoz is konyítok, de nem annyit, hogy smaragd vagy gyémánt legyek, az igazgyöngy meg olyan sunyulós, sose légy szem előtt munka, amit hosszútávon nem viselne az önérzetem. Szóval nem lettem kavics, lettem helyette kiemelt foglalkozásokra járó született mágia szakos hallgató. Mágiaelmélet, komponenstan, bájitaltan, kémia, biológia, biokémia, anatómia. Nehéz megállapítani, hogy orvosnak vagy manaelméleti kutatónak képeztek, mi? Kicsit mindkettő, a vitaemágiának sok hasznát vette mindig a kutatási osztály, a haditechnika és a nemzetvédelem technikai részlege egyaránt. Ha elő mersz hozakodni a „brit tudósok” viccel, akkor tehetek róla, hogy lenyeld a nyelved. Úgy. Most dolgozom; tavaly még csak gyakornok voltam, ám augusztus óta már teljes értékű alkalmazott.

Éreztem, hogy nem kerüljük el a házasság témát; ez a visszatérők átka: be kell számolni mindenről, arról is, hogy szeptember huszadikán milyen színű bugyit vettem. Nem, tényleg nem hívtalak meg. Nem. Senkit sem hívtam meg az esküvőre. Nem. Nem voltak koszorúslányok. Nagy felhajtás és templomi esketés sem. Tudod az mennyi szervezés, mennyi munka és mennyire nincs erre időnk? A magam részéről tökéletesen elégedett voltam azzal a kézfogóval, aztán a zártkörű, elegáns polgári szertartással, majd az összejövetellel és közös koccintással utána. Nem kell mindent túldimenzionálni, egyelőre még a férjem vezetéknevét sem vettem fel, közös megegyezés alapján. Egyszerűen úgy gondoljuk, hogy nem ezen múlik egy házasság – a XXI. században ez nehogy probléma legyen már. Persze szép lett volna tőlem, ha meghívom a régi ismerősöket, de sosem voltam jó a „szép lett volna, ha” dolgokban.