1975-ben, az év második havának harmadik napján látta meg az arcába világító reflektorokat egy budapesti szülőszobán. Azonnal rá is kezdett a sírásra, aminek valami különös okból kifolyólag körülötte mindenki örült, csak ő nem volt túl lelkes.
De részletezni a következő perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat felesleges lenne, csússzunk néhány évet. Mivel varázstudók gyermeke, egyértelmű volt, hogy kiknek az idegein fog táncolni évekig. Szerencsésnek mondhatták magukat a Mirarx nevelői, valószínűleg ritkán kerül ekkora tehetség a kisképzőbe, aki egyetlen mozdulatával egyszerre tudja elborzasztani a körülötte mozgolódókat, és mindemellett le is nyűgözni őket. Talán csak az mentette meg néhány őszinte, anyainak szánt pofontól, hogy hihetetlenül jól el tudta adni magát, már kicsi korában is. De nem színészi tehetsége, inkább művészi adottságai azok, melyekért hálás lehet a sorsnak. Mondhatjuk, hogy már akkor megpecsételődött a sorsa.
A Martionba bekerülvén rögtön beosztotta őt a tükör a Lortonba – hogy miért pont oda, ez a mai napig rejtély mindenki előtt, aki akár csak egy kicsit megismerte őt. De itt is csak pár évet töltött, ahogy mindenki más. Nem volt kiemelkedően jó tanuló, de minden vizsgáját sikerült elsőre, legalább elégségesen teljesítenie.
A Csontváry-n folytatta tanulmányait, ahol teljesen kiélhette magát a szobrászat terén – hiszen ezen a téren akadt a legtöbb kiaknázatlan lehetőség benne. Itt már jobban teljesített, hiszen azt csinálhatta, amit szeretett, amihez értett. Elkezdett aztán egy kereskedelmi iskolát is, abszolút talan környezetben, hiszen csak a művészetből – mint tudjuk – nem lehet megélni. Ekkor lendült be igazán az élete.

2003-ban azonban (28 éves korában) fordult a kocka. Külföldre utazott egy ígéretesnek tűnő kiállítás kedvéért, de nem igazán úgy sült el a dolog, ahogy ő azt eltervezte. Az esemény előestéjén sétálni indult az elhagyatottnak tűnő kisvárosban, ahol szállást foglalt. Sosem volt az a típus, aki számon tartja a kevésbé fontos időpontokat, így aztán nem látta jelentőségét annak sem, hogy aznap éppenséggel a telihold fénye ragyogta be az utcákat. Támadója a semmiből ugrott elő, esélye sem volt arra, hogy elmeneküljön - de még csak annyi ideje sem volt, hogy elgondolkodjon a távoljárás lehetőségén. A következő percek eseményeit azonban homály fedi, csak arra emlékszik, hogy másnap egy kórházban ébredt, ahol aztán közölték vele, hogy egy likantróp támadta meg az éjszaka folyamán, ezzel együtt megfertőzve őt a kórral. Az emiatt beállt változások megszokása rengeteg időt és türelmet emésztett fel, ennek ellenére úgy tűnik sikerül megbirkóznia velük. Barátokra nem igazán számíthatott, a családját pedig nem óhajtotta ezzel terheli, így aztán munkájába temetkezett, ezzel elterelve figyelmét a problémákról.
Belekóstolt azóta egy-egy ásatás izgalmaiba is, bár megélhetése többségi részét továbbra is a saját alkotásainak köszönheti, illetve kereskedelmi hálózata folyamatos fejlődésének.

Kapcsolatok terén nem igazán mondható ragaszkodó típusnak, a legtöbb esetben nem merült fel benne a következő találkozás lehetősége. Manapság azonban hallani pletykákat, miszerint egy nála jóval fiatalabb hölgy ejtette rabul a szívét. Ezt azonban ő nem erősíti meg, bár tény, hogy nem is tagadja.