A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Zafir Nadin

 
A Karpena ösvény diákja, Első évfolyam


Kedvenc alsóbb osztályú léglabdacsapat:
Nem:
Életkor: 24 (születésnap: szeptember 12.)
Testalkat: vékony, nem túl magas
Vonások: keskeny arca, hófehér bőre van
Szem: hideg zöld, mégis szép, mint a jáde kő
Haj: vöröses-szőkés
Általános öltözet
bő pólók, foltozott farmernadrágok. Általában nem túl jól öltözött. Minden ruhadarabja használt darab.
Első benyomás, kisugárzás
Ellentmondásos dolog ez. Ahogy maga a jellemed is. Néha mentesz, védsz valakit a bajtól, néha magad kevered azt. Néha meg sem szólalsz napokig, máskor olyasmit mesélsz, melyről sokan nem is gondolnák, megtörténhet. Néha barátságos vagy, s kedves,s lágy, mint a hajnali bambusznád, mit forgat a szél, máskor elutasító, durva, s goromba, mint egy piszkos öreg pokróc...

Leírás


„Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, s akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb.”




1. fejezet

Ha én nem is, Isten mindig veled marad

Az esőcseppek ütemesen kopogtak Budapest macskakövein. Már este kilenc óra felé járt az idő. Ezt csak a távoli óratorony harangjainak kongásából tudod. Tadam.Tadam.Tadam.Tadam. – érzed, belül szívverésed egyre gyorsul. Egy halovány elmosódott kép, egy érintés csuromvizes arcodon. Kopogás a kicsiny eldugott templom ajtaján. Az árny, mely oly ismerős volt, oly kedves és lágy eltűnt. Talán örökre. Tadam.Tadam.Tadam. Odabent valami mozgás van. Talán ki fogják nyitni az ajtót, vagy itt maradsz árván a macskaköveken az esőben? Nem tudhatod. Talán nem kellesz majd, talán elzavarnak majd. Tadam.Tadam.Tadam. Nyílik az ajtó. Szembe néz veled egy őszöreg pap. Leguggol hozzád. Az égre néz, majd ismét a szemeidbe, melyek nem tudod már te sem, hogy a könnyeidtől, vagy az esőtől vizesek-e? Nem kérdez, csak felvesz, és bevisz a jó melegbe. Megmosdat, és megetet. Kedvesen, és szelíden szól. „A jó Isten téged is szeret Kicsike. Na, ne félj! ”

Már nincs mitől félned. Te is tudod. Bár csak 3 éves vagy, mégis érzed, itt jó helyen vagy. Az atya vigyázz, és félt. Jól, és gondosan nevel. Eltelik egy nap, majd még egy, s észre sem veszed. Már 6 éves vagy, s tudsz írni is, meg olvasni, meg tanultál szépen imádkozni. Tudod jól, a Biblia 365-ször mondja „Ne félj!” azért, hogy tudd, egy nap sincs az évben, mikor félned kellene. Elbűvölve hallgatod András atyát, mikor arról beszél, minden ember testvér. Légy békés, és türelmes. Nem számít ki honnan jött, milyen a bőrszíne, a vallása, bármely egyéb hovatartozása, itt mindenki ki csak él menedékét leli. S ha vad idegenek feldúlták templomát, s otthonát csak annyit mondott csendesen: „Bocsáss meg az ellened vétkezőknek, miként neked is megbocsájtanak.” Ha kérdeznék, azt mondanád, „Ő egy szent.”

Mégis. Sokaknak nem tetszik ez. Reményt adni a reménytelennek? Tudást, a tudatlannak? Ételt az éhezőnek? Mégis, mit gondolhat ez? Rontja az üzletet, már nem vesznek drogot, meg fegyvert a fiatal kölykök. Otthagyják a bandát, és egy jobb létről álmodnak. A felnőttek is bátrak, nem fizetik a védelmi pénzeket. A kérdés eldőlt. Meg kell szabadulni a bugris, bolond baráttól, mielőtt még nagyobb bajt okozna.

Rohansz, futsz, s nevetsz. Talpad nyomán hangosan koppan a templom kőpadlója. Tudod jól, itt nem szabad futkorászni. Mégis, olyan boldog vagy. Kezedben egy színes kis rajz. Te készítetted, a jó atyának, ki apád helyett lett apád. De valami nem stimmel. Valami nem jó. Valami nagyon rosszat érzel. S akkor meglátod. A földön fekszik. Minden vörös. Kihull kezedből a firka. Odarohansz, és ordítasz. Rázod a pap mellkasát, kiabálsz, és könnyezel. Hisztizel, és sikítasz. Most látod először a halált, melyen már nem segít senki, és semmi sem. Rendőrök jönnek, és elrángatnak mellőle.

Napokig csak zokogsz a szobádban. Istent hibáztatod érte. Meg a bűn bandákat, meg mindent, és mindenkit a világon. Belép a kedves Klara nővér. Hangja lágy, mint a csermely csobogás. Hallgatod. Mindent nem értesz még. Csak azt, hogy Isten még most is veled van, és szeret, és ott lesz mindenütt, ahova vett a sorsod. Nem is sejted még, hogy bár innen menned kell, maradásod sehol nem leled többé, hosszú évekre. Valami azonban veled marad. Klara nővér egy vékony ezüstláncot húz elő, melyen egy kis kereszt van. Lágyan a nyakadba akasztja. Végig simít az arcodon. Oly ismerős, és mégis idegen az érzés. Most kapsz először, és utoljára is ajándékot. Ez azonban egy egész életen át fog kísérni utadon…

2. fejezet

Az otthon ott van, ahol a szíved hordod

Tadam.Tadam.Tadam.Tadam. Szíved a torkodban dobog. Talán majd most. Talán most a megfelelő családhoz kerülsz. Már nem számolod. Nem tudod hányadik család, a sokadik intézet után. Mégis. A remény él. Egyszer mindenkinek otthonra kell lelnie. Nyílik az ajtó. Te pedig máris tudod. Itt sem lesz jobb, mint másutt. Vállat vonsz. Hát legyen.

Lassan egy hónap telt el. Kedd van. Valami vonzza a lépteidet. Tudod, hogy jobbra kéne menned. Mégis balra fordulsz. Már hallod is. Felmászol egy hatalmas szemetes konténer tetejére egy kis sikátorban. Éppen belátsz a szemközti házban zajló karate edzésre. Már elkezdték. Nincs pénzed, hogy köztük légy, de idekint is utánozhatsz. Tudod, hogy el fogsz késni. Minden kedden, és csütörtökön elkésel. Tudod, hogy megint kegyetlenül elvernek majd. Hogy megint vacsora nélkül, korgó gyomorral alszol el. Főleg mert nálad a nevelőfater söre. Csak a közértbe kellett volna lemenni, a hülye sörért. Azonban ez nem érdekel. Most pár percre szabad vagy. Úgy mozogsz, és lélegzel, mint ők odabent. Oly elegáns, és egyszerű. Akár egy karvalyé. Nem tudod miért, de már most oda vagy ezért a madárért. Nem emlékszel mikor, és hogyan történt, egyszerűen csak beleszerettél. Arra vágysz, hogy éppoly szabad lehess, úgy szárnyalhass az égen, vágy rá, hogy oly elegáns, gyors, és erős legyél, mint e fenséges madár, ki mindig váratlan a semmiből csap le, mindig halálos pontossággal zsákmányára. Persze ez csak vágyálom. Most sincs szerencséd. Mért is lenne? Beszakad a kuka teteje, te meg búvárkodhatsz a szemétben. Valaki az ablakban észreveszi, egy egész csapat gyerek nevet ki. Kikászálódsz a mocsokból. Lassan kullogsz haza. Nem várod a találkozást.

A földön fekszel. Arcodon kristályszín könnycsepp gördül végig. Ne félj, csak az első ütés fáj. Nem igaz. Egyre jobban ég mindened. Mintha tüzes vassal égetnék fel bőrödet. A szőnyeg szélébe görcsös, elfehéredő ujjakkal kapaszkodsz. Nem sírsz. Nem üvöltesz, csak sziszegsz, mint egy kígyó, a szíj minden égető, csípő érintésére, mintegy ritmikus válaszként. Tudod, így többet kapsz. Azt akarja, hogy teli torokból üvölts. Nem teszed. Nem adod meg ezt az örömöt. Ma éjjel sem. De eldöntöd. Ma éjjel végleg megszöksz.

Az utca ma éjjel különösen rideg. Bebújsz egy szemetes konténerbe, ott kicsit melegebb van. A szemétben túrva kidobott maradékot keresel, hogy csillapítsd maró éhséged. De ma sincs szerencséd. Másnap egy újabb buszon ülsz, s bliccelsz, mert pénzed az nincs. Ahogy leszállsz egy új ismeretlen városban sétálsz, s felméred lehetőségeid. Bár csak 9 éves vagy, máris egy banda tagja lettél. Profi zsebtolvaj, ha kell a kis betörő. Heccből fújsz falra graffitit, s futsz a közrendőr elől. Úgysem kaphat el. Te kicsi és gyors vagy. S hogy vagánynak látszódj, azt mondod fiú vagy, és Karvaly a neved, s elszívod életed első cigarettáját, melyet egy ősz férfitől csórtál. Nem látod még, hogy ez az út hova visz, s azt sem, ez ölte meg a kedves, s jó András atyádat. Most oly távoli, s homályos a képe, s már alig emlékszel szavaira.

A sorsod végül úgysem kerülhet el. Jön az újabb javító intézet. S te itt is az vagy, ami. A vagány ki meglopja a nevelő tisztet. Csak egy doboz cigi, de neked egy egész kis vagyon. Sajna itt semmi nem marad titok. S enyves kezed hamar eltörik. Lassan hozzászoksz a fájdalomhoz. Már nem is sírsz, bármi, vagy inkább bárki bánt is. S miközben tested megadja magát, azt suttogod elhaló hangodon: „Bocsáss meg az ellened vétkezőknek, miként neked is megbocsájtanak.”

Menedéket egy helyen lesz csupán. Az intézet kicsiny könyvtárában. Nem tudod miért, de ideszoktál, s egy füzetet vezetsz. Minden rajzodat ebben tartod, s minden könyvből, mely kezedbe kerül, kiírsz minden szerinted jó idézetet. Valami rejtelmes okból kifolyólag sosem fogy ki a papír a füzetedből, így az csak egyre vastagabb-vastagabb lesz, de egy üres lap még mindig van benne.

A folyosón sétálsz. Hallod a csörömpölést. Tadam.Tadam.Tadam. –szíved súgja, most is baj lesz.- Benézel a terembe, bár tudod nem kéne. Látod a helyzetet. Nem kell sok ész, hogy mindent átláss. A 4 éves kicsi Peti eltört egy poharat, s egy tajtékzó felnőttel nézett szembe.

- Hagyja békén! Csak gyerek, nem tehet róla hogy kicsi még! –kiáltasz, bár magad sem érted miért. Közé s a nevelő közé állsz. Bátor, de sokkal inkább bolond cselekedet. Akkora pofont kapsz, hogy elesel. Felnézel, s látod ahogy a kicsi jön. Felkelsz, s odalépsz. Védően öleled magadhoz a gyermeket. Magad alatt tartod, érzed, hogy reszket. Tested védi az övét, s te kapod a következő ütést. Majd még egyet, és még egyet.

- Ne félj! Én, megvédelek. – súgod a kisgyermeknek, bár neked is könnyek szöknek a szemeidbe. Ő viszont sír. Helyetted is. S te tudod, itt te vagy az alig 10 éves felnőtt.

Pimasz vagy. Nem tehetsz róla. Megint hamarabb szaladt ki szádon egy gúnnyal kiejtett idézet, mintsem végig gondoltad volna kinek szánod azt.

„Hazug szív sikeréhez hazug arc kell.” – gúnyolódsz jó kedvvel. Nem sokáig persze. Megint csak az ütlegek alatt leled magad. Ökölbe szorul a kezed. De nem sírsz, és nem ordítasz, ahogy elvárnák tőled. Egyedül lelked kiált: „Elég már! Bár lennék kint! BÁR LENNÉK KINT!!!”

Nem érted mi történt. Nem emlékszel mikor csattant az utolsó ütés. Az utcán találod magad, s kedvenc füzeted. Felkapod, s rohanni kezdesz. Nem érdekel merre. Csak el innen. Nem térhetsz többé ide sem vissza. Nem is számít honnan jöttél, s hova mész. Lassan rájössz: Az otthon, mint fizikai hely, az illúzió. Sokkal inkább az a belső hely, ahol szíved is egyre hevesebben ver. Tadam.Tadam.Tadam.

3. fejezet

Életed első csodája

Egy tölgyfa tetején ülsz. Utolsó szál cigidet szívod. Régen nem látott sötét telepedig meg a tájon. Egyedül a holdvilág mosolyog rád teli pofából. Egyszer csak mozdul az ág, s egy kis fehér-fekete fej bukkan ki a zöld levelek közül. Elmosolyodsz.

- Helló Mercutio! Mit hoztál nekem? Ügyes kis görény vagy.

Ő a legjobb, talán egyetlen valaha volt barátod. Egyszerűen egyszer csak melléd szegült. Most is hozott neked valamit. Egy cigis dobozt nyújt feléd. Nevetsz. Nem érted miért, de oda van a csörgő papírdobozokért. Nincs benne semmi. Ezért visszaadod neki.

- Hányszor mondjam még, ha cigis dobozt lopsz, legalább olyat, ami tele van. Mosolyogva az égre emeled a tekinteted.

Eltelik egy nap, s kettő. A nyár lassan vánszorog. Te parkról parkra költözöl. Koradélutáni kellemes nyári szellő lengedez. Fura érzésed van. Mintha egész délelőtt figyeltek volna. Meg mernél esküdni, hogy követ valaki, mégsem látsz senkit. Mindegy. Itt az ideje az ebédnek. Azt teszed, amihez értesz. Hopp egy pénztárca máris a tied. A fekete tárcát eldobod a fűbe, csak a pénz kell belőle. Veszel egy hot-dogot, meg egy hamburgert, meg kólát is. Így kell ezt. Úgy tömöd magadba a park egy eldugott részében, mintha életed utolsó falatjai lennének.

- Lassabban kellene enned.
Majd leesel a padról. Két férfi áll előtted, fura talárszerű öltözetben.
- Maguk valami őrült sorozatgyilkosok? Ne jöjjenek közelebb!
De ők csak leülnek melléd. Kiver a víz. Nem bízhatsz bennük! Fura szerzetek!
- Jajj, dehohogy kedvesem! Honét veszed ezt az ostobaságot? – így belegondolva tényleg ostobaság! A sorozatgyilkosok nem így és ilyen öltözetben, fényes nappal szoktak megjelenni, a semmiből. Igen a semmiből. Előbb még nem voltak itt. Teljesen össze vagy már zavarodva. Akkor sem hihetsz ezeknek itt, bármilyen szép, és örültség is amit állítanak! Még ha egy álom válna valóra, akkor sem. Nem bízhatsz senkiben. Egyedül vagy. Ugyanakkor nem tudod eldönteni, hogy az arcuk részvételi, szigorú vagy mindkettő egyszerre. Ezt a mimikai fogást neked is meg kell tanulni!
- Beszélnünk kell.
- Nekem nincs pénzem a maga iskolájára. Szóval, nincs miről beszélni.
– vállat vonsz, mintha nem érdekelne, de tudod, hogy így is nyitott könyv vagy előttük.

Alkut ajánlanak. S te nem tudod miért mész bele. Visszavisznek egy intézetbe. Előtte azonban megéled életed legkülönösebb napját. Ők elvisznek oda, ahova magadtól soha el nem találtál volna. Megvesz mindent, bár talárból csak használt jut, mégsem zavar ez téged. A pálcád új, gyönyörű és hosszú. Sajnos megtudod, az iskolán kívül nem szabad használnod. Persze nem is tudnád, mert semmit sem tudsz erről a fura új világról. Megígéred, hogy nem lopsz többé, és nyaranta visszatérsz ide az intézetbe, ahonnan többé nem szökhetsz el. Majd csak kibírod valahogy. Itt, ha nem is kedvelnek, legalább nem vernek.

Naptáron számolod a napokat. Éjjelente kimászol a tetőre. Mercutio is veled van. Nézed a csillagokat. S megfogadod. S ha most tested foglya is e falaknak, lelked szabad marad. Mindig saját utadon szárnyalsz majd. Egyedül. Függetlenül. Büszkén és nemesen, mint a legfenségesebb égi lények…

Végre itt a nap, melyre úgy vártál. Tadam.Tadam.Tadam. A vonaton ülsz, s nézed a többi gyereket. A szíved majd ki ugrik a helyéből, de lecsillapítani órák óta nem lehet. Tudod ők nem olyanok, mint te. Nekik otthonuk, családjuk, jó életük van. Kissé irigyled őket. Ők olyasmivel indulnak, ami neked sosem volt. Azonban te tudod, felnőttebb vagy sok felnőttnél. Az élet tett ilyenné. Nem mész oda hozzájuk, nem barátkozol. Ha valaki kérdez, udvarias hűvösséggel felelsz. Azért hallgatod őket. Azt kérdezgetik, találgatják vajon ki milyen ösvényre kerülhetnek majd? Ez valami hagyomány lehet. Igazából vállat vonsz. Neked mindegy hova kerülsz. Nem érted számukra mért olyan nagy szám ez? Végül befut a vonat s leszállsz. – Hűűű itt minden más.- Minden új. S talán egy új élet kezdődik végre, egy jobb élet, oly sok viszontagság után…

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2012.07.10. 19:49:35

Üzenet küldése