Warning: Cannot modify header information - headers already sent by (output started at /var/www/martion.alomvilag.hu/fooldal.php:526) in /var/www/martion.alomvilag.hu/alomvilag_header.php on line 3
A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz
Jegyzetek

Zsille Bogárka

 
Beosztása: Ingyenélő művész
Nem:
Életkor: 34 (születésnap: július 25.)
Testalkat: Vékony vagyok, de arányos, hosszú virgácsokkal. Címlapra igen, de kifutóra még nem engednének. Százhetven centi, bőven jó.
Vonások: Valahogy félelmetesek azért, de tetszenek. Túl csontos, meg halvány vagyok, ráadásul sötét a hajam, és az éles szemöldököm miatt minimum az underworld vámpírúrnőjének tűnök. Tény, hogy elég beteges a kép, ha nem kenek fel füstös sminket.
Szem: Kék, általában mindig sötét festékkel emelem ki. Vagy szemüveggel rejtem.
Haj: Fényesfekete, vékonyabb szálú. Ideális esetben egyenesre vasalt, vállig érő, vagy frufrus. Vagy nem ideális.

Általános öltözet
Tökéletesen változatos, de több szobát is megtöltő kollekcióval bírok. Ruhát, cipőt, táskát sosem dobok ki, ugyanis. Van, hogy magamra kapom a boldog goth korszakból maradt szoknyáim, vagy egy csipkés fűzőt valami egészem mással. De ugyanennyire gyakran láthatsz méregdrága designer ruhákban, vagy tökéletesen elgyepált, szakadt pántos topban, koszos farmerban és dorkóban. Színekben azért mindig a sötét kell, ez az állandóság. Amúgy a körülmények válogatják.

Első benyomás, kisugárzás
Marha mély vagyok, nem is láthatod az alját, és olyan sekélyes, mint a Balaton déli partja.

Leírás


(kettő)

Csak az mentette meg az én édesdrága egzisztenciámat, hogy szerencsére több eszem volt, mint a környezetemben élő molylepkének összesen. Tanulni persze én sem szerettem... direktbe a matekot, támasztva a fejem az álmos, esős ablak előtt? Persze. Sokkalinkább lekötött az irodalom, meg a művészetek, mint a reál. Abban ki a franc tud érvényesülni ne adj' isten kibontakozni? A négy akkor is négy, ha jobbról nézed, depressziósan, meg ha balról, reményteljesen. No fantázia. Ráadásul amellett, hogy a kis uniónkban a művészkedés divat volt, én is folyton irkáltam-firkáltam, olvastam mindenfélét, ami még véletlen sem a korosztályomnak való... ha nem épp egyszerűen csak bambultam a nagy kérdéseken pörögve. Írásba adom, hogy az akkori életem legnagyobb százalékát a gondolatokon vegetálás tette ki. Szóval istenadta tehetségem révén ragadt rám minden, amit hagytam. A humán tárgyakból ennek hála kellően fel voltam tornászva, míg az értesítőmbe reáltárgyas és szorgalom-magatartás ejnyebejnye került. A tanári szakvélemény szerint nem voltam motivált a fele tantervi követelményben, meg főleg abban, hogy ne akadjak ki, ha valaki piszkál. Túl lobbanékony, labilis és impulzív, ha nem épp depressziós hajlamú... vagy valami ilyesmi. Persze beszélgetés is volt mindenféle szociálisan érzékeny, alulfizetett közalkalmazottal, de nem tudtak elcsípni. A hiányzásaimat is ügyesen rendeztem jogilag, nem lehetett rajtam fogást találni. Amúgy otthon is örültek, ha nem voltam láb alatt, és legalább volt valami, ami érdekel.
Mert az érettségire (amit megjegyzem, ÉN megszereztem, nem úgy, mint Tibi, Zalán meg Mosi bátyám) már egész szép kis versike portfólióval rendelkeztem, amit egy valahonnan szerzett retro fényképezőgép pillanattermékeivel is kiegészítettem.
(három)

Szerencsére meg a Miskolci Egyeten sem a matek kettes érdekelte az embereket, hanem a magyar-töri kiválóm, meg az, hogy a bizonyítvány fénymásolata mellett néhány papírost is feladtam a rímelő firkálmányaimmal. Kaptam pár elismerő szót is cserébe, és kiderült, hogy ezek nyomnak is valamit a latban. Plusztúljelentkezés se volt a szabad bölcsészeknél abban az évben. Kolis lettem persze. Imádtam a tényt, hogy nem otthon vagyok, hanem új környezetben. Körülbelül már akkor nyáron azon gürcöltem, hogy mire a kolégiumba jutok, legyen normális ruhám, sminkem, meg valami kiszuperált technikai kütyü, ami talán laptopként is elmegy, és akkor minden marhajó lesz az egyetemista léthez.
Gürcöltem... kemény egy hétig a városi mekiben, aztán közöltem a műszakvezetővel, hogy dugja fel magának a fritőzt. Helyette inkább a butikokban a ruhám alá vettem, amit nem tudtam kifizetni, vagy kapargattam az etikettet a MNY szemhéjpúdereiről.
Ami azt illeti, az egyetem első féléve is inkább ilyesmikről szólt, és a bulizásról, mint a csodálatosan inspiráló órákról. Tökélyre fejlesztettem a szarkáskodást, és senki meg nem mondta volna rólam, hogy luxustolvaj vagyok. Szinte már kleptomániáig fajulva finomítgattam a módszereimen: Az alufóliával kibélelt táska után idővel a zara lopásjelzőire is volt egy bontóm, és így növekvő divatkollekcióm is. Amiből persze pénz is lett, meg én is jól éreztem magam a bőrömben. A vékony alakomon kivételesen jól mutató darabok, meg a furcsa, de közvetlen modorom miatt hamar népszerű lettem a bölcsészek között. És igen, hasznosan töltöttem az időmet: éltem... 2.0, frissített verzió, durvábban, mint anno kis tini-garázsművészként.
Mert az egyetemi előadásokon mindent tanítottak, csak azt nem, hogyan kell úgy verset írni, hogy ropogjon a fogad alatt, annyira kemény, és facsarja a szívedet, annyira igaz. Minden más tapasztalás előbbre vezetett.



Figyelem! Legyél minimum hatodikos, hogy ne sérülj olvasás közben.
(egy)

A rendszerváltáskor születtem, az ország azóta legputribb részének legótvarabb helyén, a borsod megyei Ózd világvárosban. Azt kell elmondanom a családomról, hogy a két szülőn felül még van három bátyám, szóval egy bajos hatosfogat tette ki a lelakott panellakás igen kevés szobájának népességét. Nem éltünk soha a legextrább körülmények között: egy közös mobiltelefonért évekig kellett nyavalyogni, és sokáig nem tudtuk, mi is az a műsoros VHS, de éhezni azért sosem éheztünk. A családomban egyébként sem volt divatos a tanulás vagy a diploma. Többnyire bolti eladók (vagy pénz nélkül elvevők), illetve betanított munkások gyarapították a pereputtyot a közeli, meg a távoli rokonságban is. Az átlag per minimálbérből pedig persze, hogy nem volt kinyalva túlzottan senki segge.
Szóval ment a szokásos panelgiliszta lét, s ahogy cseperedtem, kedves bátyáim belevontak a környező őshonos létformák szociális életébe is. Igen, bandáztunk eleget, a szó legrosszabb értelmében. Hol velük róttam Ózd utcáit, hol meg egy helyi alfalány követőinek koszorújában. Persze, hamar meg is lett határozva a szerepem ebben a törzsi rendszerben: én voltam a fura lány. Vékony voltam és lapos, ráadásul még azt is slankítottam a folytonos feketével. Okos voltam, és ezeket az okos - vagy, a nem túl filozófiai társaság szemében beteg - gondolatokat nem átalltam persze a közösbe is bedobni, nem mindig aratva ezzel osztatlan sikert.
Aztán lassan megtaláltam a saját kis közegemet is. Körülbelül addigra, hogy kezdtem volna kinőni a látványos halálimádatból, de azért még kellően időben ahhoz, hogy kíváncsi és zavaros... najó, hülye tinifejjel mindenfélét ki akarjak próbálni. Meg egyébként is hamar szerelembe estem; a srác ronda volt és pattanásos, de nekem már kerek volt a mellem, ő meg olyan szépen olvasott, hogy meg kellett zabálni. Igen, rohadtul furcsa ízlésem volt, és ez a mai napig se változott. Megjegyezném, hogy valahol ezidőtájt csusszantunk át egyébként nagyon alternatívba a kis garázsos társasággal. Ekkor már mindannyian marhára tehetséges művésznek éreztük magunkat. Többnyire a versírás, meg az ihlető zörejek, illetve a kreatív tevékenységet elősegítő szerek, nameg a kamaty töltötte ki a szabadidőmet, amikor épp nem a középiskolai padban támasztottam a fejem.

(négy)

A vizsgaidőszak előtti bulin történt a Nagy Találkozás. Így, csupa sorsszerűen kapitális nagybetűkkel. Persze, ha ömlengősen romantikus sztorit szeretnék köré keríteni, akkor hazudnék arról, milyen gavallér volt. Ahogy felkért, ahogy eltemetkeztünk egymás tekintetében, és nem akartuk, hogy az tánc véget érjen. Fellobbanó hormontúltengésünket egy marhanagy dugásban... pardon, szeretkezésben teljesítettük ki az est végén, és még aznap, a hajnal első sugarával szerelmet is vallott, és megkérte a kezem.
Haha. Nem. Kiábrándítóan romantikátlan volt a helyzet. Míg ugyanis odalent az egész koli mulatott, ez a kis enyveskezű végigsétált a kampuszon, hogy a szobánkból az én rozoga laptopomat ragadja el. Igen, egy igazi idióta volt már akkor is. Rajtakaptam, javasoltam, hogy ne az állami támogatottnak a szar IBM-ét csórja, hanem a szobatárs apple-jét. Megfogadta a tanácsom, kinyitottuk ugyanennek szobatársnak a dugipezsgőjét, aztán vacsorázni hívott a még el sem adott gép árából. Én meg okét mondtam. Ez volt "Madarász Dani, mindenkinek csak Madár". Valóban nem kellett vele egyébként öt percnél több időt eltöltenem, hogy jogosnak érezzem a becenevet: bár a háta nem volt tollas, de a felfogókája azért inkább tendált egy csirke kalibere felé.
De. De... mert mindig van egy de. Ha már ennyi időt szenteltem a bevezetésének, folytatom is: de szerethető, de rajongott értem, de ette a szavaimat, a gondolataimat, az egetverően igaz elméleteimet életről, halálról, arról, miért jó egy fénykép, vagy, hogy miért kell egyszer meztelenül megfürödni a szűz hóban. Ó, és hogy a viharba ne tettük volna meg másnap, amikor pimaszul nagy bolyhokban fedte az udvart. Izgalmas, egyszerű és gátlástalan. És mágus... a büdös életbe, egy egész világot nyitott meg nekem, amiről eddig álmodni se mertem. Minden színes, minden könnyebb, de mégis jólesően bonyolultabb és érdekesebb.
Otthagytam az egyetemet, hogy belekóstoljak ebbe a könnyed, új életbe. Nem ültem az unalmas órákon, vagy görcsöltem szarságokon. Ami kellett, arra könnyű úton szert tudtunk tenni. Én megmutattam a kis stiklijeimet, az elméletet, ő meg a sajátjait, a gyakorlatot. Plusz a mágiát. Ó, meg a Fényvért... a jó életbe, az a bájital aztán...
(öt)

Budapest mindig is a horizonton lebegett, így könnyen beúszott a képbe újra, meg újra. Ha tehettem volna, oda is születek, de így volt legalább valami örök aktuális, valami, ami nyaggatásra érdemes cél. Akartam a belvárosi, magasmennyezetes, gangos, öregnénibútoros lakást. És meg is kaptam. Igaz, nem örök, nem is a legjobb helyen (valljuk be, a belváros legszarabb helyén), nem a legjobb állapotban, de mi sem vagyunk a legjobbak, vagy mindig a legjobb állapotban. Én tökéletesen magaménak érzem ezt a zugot, a véremből valóan hibás, rongyos-foltos és viseltes, de az enyém, az én új kis birtokom. Valahogy az egész város is az. Persze Dani más, ő járt már itt, neki vannak haverjai, de nekem lehetőségem van ezeknek az új találkozásoknak, időtöltéseknek elébe menni.
Meg... itt már nagyobban lehet játszani: vannak turisták. Ha kimész, nem ismeri a külvárosban a szomszéd Manyi néni az unokatestvéredet, és főleg nem a te csontos-beesett arcocskádat. Szóval nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy a mindennapokhoz, meg a jóhoz kellő anyagiakhoz hozzájussunk. És tudod, mi a legjobb az egészben? Ha kedvem van, ki sem dugom az orrom az illatoktól nehéz odúmból, hanem csak átadom magam az alkotásnak. Pár nap múlva majd megoldjuk az életet.

//Karakterkép: Leigh Lezark //


Aktuális állapot:

Egyéb információk:
Regisztráció időpontja: 2012.12.07. 18:24:42

Üzenet küldése