Leírás Regisztráció
Bejelentkezés
Játékostárs-kereső (0)
Könyvjelzők
Régi üzenetek (0)
Események (0)
888 db hozzászólás van a témában. Jelenleg 0 személy tartózkodik a témában (utolsó 5 perc adata).
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #888 / 2024.01.29. 18:53:43 | |
[2023.04.] *Az érintése megakasztja a lány mozdulatait, a ceruza pár milliméterrel lebeg a papír felett, amíg Gréta felnéz rá, és teljes természetességgel mondja ki azokat a szavakat, amik úgy érzi, akkora súllyal zuhannak köztük a földre, hogy még a sorsuk fonalai is átrendeződnek azon a világokon túli helyen. Mert ettől a pillanattól fogva ő már Gréta barátja, ez pedig egy olyan titulus, amihez élete végéig szeretne ragaszkodni. Végül a csend, Gréta szívdobbanásai és a kavargó gondolatok elringatják őt arra az álom és ébrenlét között feszülő keskeny, puha mezsgyére, amiből csak a lány mocorgása húzza vissza.* Igen. *Kinyújtja a tenyerét a papírért, amin Gréta hosszú percekig dolgozott miatta, és fogalma sincs, mit érez. Precízen meghúzott vonalak káoszos sokasága sorakozik előtte, és úgy érzi, az egész életét uraló konstellácók között próbál eligazodni. De ahelyett, hogy minden sejtjével próbálná megfejteni a rúnák kapcsolódásait és jelentéseit, és ezt a természetellenes mintát, ami gúzsba köti az egész lényét, az a makacs, emberi szív minden összehúzódásával azt dobolja a mellkasában, hogy ezt az ajándékot és újabb esélyt már megint Grétától kapta. És az életében tapasztalt törvényekkel ellentétben a lány önzetlensége nem vár viszonzást. Megrezzen, mikor megérzi a filigrán ujjakat a térdén, és a papírlapot azzal az óvatossággal csúsztatja az éjjeliszekrényre, mintha egy porcelán-sérülékeny, felbecsülhetetlen értékű műtárgy lenne. Neki az is. A tenyerébe zárja a lány törékeny kézfejét, mielőtt megszólalna.* Csukd be a szemed. *Kéri szelíden, és megvárja, amíg Gréta engedelmeskedik. Akkor a lány járomcsontjára csúszik a tenyere, elsimítva azt a makacs, napszőke tincset, és egy óvatos puszit lehel Gréta arcára, letükrözve egy másik, édesen ártatlan mozdulatot Párizs vonzódással szaturált éjszakájából. Aztán a szájához emeli Gréta kezét, amivel eddig érte rajzolt, és egy csókot lehel a tenyerébe, rápecsételve a lány életvonalára azt a hálát és odaadást, amit démon még nem érzett a halandójáért.* Mindent köszönök, Gréta. De most már csak… aludjunk. *Az ujjbegyei végigsimítanak a lány arcán, a szemei alatt, a fáradtság árnyékait üldözve, és nem akar belegondolni abba, hogy miért vágyik csak arra, hogy Gréta hátához illesztve a saját testét csak elaludjon, ahelyett, hogy a szabadságát üldözné azzal a megszállott fókusszal, amit mindig a sajátjának képzelt, mikor még volt reménye álmodni róla. De a megnyugvás elégedett macskaként kúszik az ölébe a sötéttel együtt, mikor a lány lekapcsolja a villanyt, és magára húzza a karját, mikor hátat fordít neki - ő pedig szorosan tartja a másikat, a REM fázisuk mélyében is, hátha nem találnak utat egyikük álmaiba se a megszokott árnyalakok.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #887 / 2024.01.29. 18:53:02 | |
[2023.04.] *Hogyan is érthetné a felajánlása súlyát? A legkevesebbnek tűnik lerajzolni a mintákat, amik fogságban tartják a fiút. Az egyetlen félelme, hogy talán túl hamar kibúvót talál majd Alex. Most még csak az a megoldás áll rendelkezésére, amivel feloldhatják a szimptómákat, holnap pedig ki tudja merre folytathatja így a kutatást, zsebében a feladvánnyal, amit eddig nem láthatott? Felmerül benne a védelem és engedelmeskedés kérdése is, amit közéjük húz a szerződésükkel született rúnasor. Pontosan milyen erővel tartja vissza a másikat? Mennyire befolyásolja ez a viszonyukat? Persze tévképzetei nincsenenk… Máshogy nem találkozhattak volna soha. És barátokká sem váltak volna akkor, ha Alex nem vesz részt egy lázadásban és a feljebbvalói mégis úgy döntenek, hogy inváziót indítanak a poros kis dimenziójuk ellen. Köztük nincsenek ‘ha’ variációk. Más életek szép reményei, párhuzamos síkok elhazudható happy end-jei. Alex végtelen hosszú életét megszakítják ezzel a kisvárosi idillel, ami ugyan hogy is lehetne kielégítő valakinek, aki száz meg száz dimenziót megjárt már? Egy állomás, ami csak azért tűnik ideiglenes oázisnak, mert a semmihez mérten a megszelidített hazugság is ajándéknak látszik. A borongós gondolatok lusta vonulását végül a fiú egyszerű gesztusa töri meg. Hétköznapi hála, ami kissé csiklandósan, de kedvesen emlékezteti arra, hogy a jelenben kell maradnia. Minden önzőségéből fakadó félelmét félre kell tennie és Alexre kell koncentrálnia, akinek még a bók közben is olyan magára hagyott, melankólikus kifejezés ül az arcán, mint az elárult, utcára vetett állatokén. Szeretné a tenyerébe fogni és valahogy lemosni róla ezt a hordozott-magányt, de fogalma sincs, hogyan tehetné meg. Amit most adhat, az a rajz, amit precízen lemásol, semmi más.* Tudod, hogy érdekel. Te érdekelsz. És… mi már barátok vagyunk. Elmegyek érted a végéig, ha kell. *Biztosítja a másikat, és ha ugyan a szóbeli szerződések nem is jelentenek semmit az emberek között, Gréti hűsége mindannyiszor bizonyította már az ellenállását. Ki tudja miféle anyagból font kötelék ez, amivel a szeretteihez kapcsolódik? A szakítószilárdságára hidakat és felhőkarcolókat is építhetnének, annyira vakon és annyira utolsó véréig tartja magát mindenkihez, aki közel kerül hozzá. Az éjszaka több súlyos ígéretet és vallomást már nem bír el, így mind a ketten csendbe burkolóznak és a hajnalban automatikusan felkapcsoló fűtésen kívül csak a légzésük neszével törik meg néha az alkotás tükörsima folyamatát. Egy ponton azt hiszi, hogy Alex már el is aludt, de amikor az elhúzódó alkotás után megmozdítja térdét az elnehezedett tenyér alatt, a fiú álmos, sűrű pislogással fókuszálni próbáló tekintetével találja szembe magát.* Megnézed most? *Súgja, visszahúzva kezét a villanykapcsolótól, hátha szeretné még a papírra vetett véseteket megvizsgálni a másik. Hiszen évszázadokat várt erre. A felé nyújtott, nyitott tenyérbe csúsztatja az A4-es lapot. Eközben fájdalmasan elszorul a torka, mert arra a pontra gondol, ahol Alex azt gondolhatta: soha nem láthatja büntetésének képletét. Nem akar belegondolni a lemondásba és a reménytelenségbe, amit a közös programokkal meg a tanulással egy ideig-óráig elmaszatolnak, aztán éjszaka, vagy a fiú magányos óráiban alattomosan visszakúsznak a felszínre. Hosszan vizsgálgatja a képet Alex, kommentárt pedig egyelőre nem fűz a látottakhoz. Grétinek pedig fogalma sincs, hogy most szükség van-e a jelenlétére, vagy sem, de egy kis hezitálás után most ő simítja a tenyerét a másik térdére: itt van, ha szükség van rá.* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #886 / 2024.01.29. 18:52:50 | |
[2023.04.] *Az egymondatos összegzésre vonakodva bólint - hazugság lenne, ha azt mondaná, nem szeretné jobban felfedezni a várost és a világot, amíg Gréta az emberi életét éli. Arról pedig hallgat, hogy ezekben a furcsa, vivid fantáziákban, amiket mostanában újra meg újra végigfuttat magában, minden este visszagravitál a lányhoz és a vékony karjaihoz, mint aki már talált egy helyet, amit elhazudhat otthonnak. Gréta szobája olyan lett, mint egy időn kívüli hely, ahol nem számít a múltja és a büntetése, vagy az, hogy a lány életét a normalitás holdjának kellene uralnia. Utálja, hogy elég egyetlen név ahhoz, hogy Gréta teste megreszkessen, és talán a lelke is finoman megroppanjon egy egész kicsit. Nem tűnik igazságosnak, hogy valakinek ekkora hatalma van a lány fölött még egy ilyen néma, távoli jelenlétként is. De a fáradt hangon érkező dorgálásra megrándul a szája - ő sem érti, miért provokálja ezzel Grétát. Talán így próbál megszabadulni minden ismeretlen intimitástól kettejük között, hogy újra meg újra visszaépíti a szavakkal ezt a furcsa kapcsolódást.* Majd figyelek rá. *Hasonlóan csendesen érkezik az ígéret, mert a lány mindig hozzáteszi azt a finom “kérlek”-et, amire képtelen “nem”-et mondani. De aztán a fedetlen bőre és a közszemlére tett jelek megalázó, dicstelen kiszolgáltatottsága elindítja azt a régről ismerős védekező mechanizmust, ahol elkezd visszahúzódni saját magába, lehántva magáról az érzéseket, az emlékeket, az éppen viselt alakot is - bármiféle identitást, amit összekuporgatott magának a hosszú évek során. Elmondja mindazt, ami megilleti Grétát, hogy értse, mit lát maga előtt, de végül a rájuk szakadó némaság őt is torkon ragadja. Érzi magán a lány szemeit, amíg a saját légzésének hangja tölti be a szoba kékes félhomályát, és néha a takarók szövetének halk, súrlódó neszezése hallatszik csak, amikor Gréta mocorog. Aztán összerándul a finom érintéstől, mielőtt magára húzná az összetört csontok néma önmegtartóztatását, de szaggatottan belesóhajt, mikor a lány ujjbegye nem okoz fájdalmat. A lassan lecsorgó, leheletnyi nyomás a bőrén libabőrt rajzol a hátára, és önkéntelenül is lehunyja a szemét, amíg minden atomjával próbálja az emlékezetébe vésni, hogy ilyen érzés, ha valaki finoman ér hozzá. Gréta harminchat fokja közelebbről csapódik a bőrére, és a hétköznapi hangsúllyal érkező felajánlásba beledobban a szíve: a lány tényleg nem érti, hogy ez milyen nagy dolog számára? De a gondolatfolyamnak nincs esélye elindulni sem, mert a vállán a szőke tincsek puha simítása után megérzi a lány ajkait a tarkóján, és minden villódzó gondolat fehér zajjá szelídül a fejében. Mire végre sikerül mozgásra bírni az ólmosan bizsergő tagjait, és a fejével a lány felé fordul, Gréta már felpattant az ágyról, a felé nyúló keze pedig a takaró ráncaira hanyatlik csak. Kapkodó mozdulatokkal szedi össze a másik a papírt és a ceruzát, hogy visszatelepedjen mellé az ágyra, és egyelőre a hallgatásban figyeli a lányt, aki időről-időre a hátára emeli a szemét, aztán visszanéz a papírra, amíg a vékony csukló precíz, biztos mozdulatokkal mozgatja a grafitot a papíron. A lány néha türelmetlenül tűr el egy-egy tincset a szeméből, ami a kontyból kiszabadulva megzavarja őt, és a koncentráció halvány ráncokat rajzol a homlokára. Önkéntelenül nyúl a lány térde felé, rásimítva a tenyerét, és lusta koncentrikus körökre indul a hüvelykujja, amíg próbálja megtalálni a megfelelő szavakat a hálára, amit a teste már elkezdett megvallanni a lánynak.* Gyönyörű vagy, amikor rajzolsz. *Szólal meg végül rekedtesen, amíg lustán, félárbocra engedett szemekkel figyeli a lányt.* És köszönöm, hogy érdekel. Hogy még most is azonnal nekiálltál. Fogalmad sincs, mennyit jelent. |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #885 / 2024.01.29. 18:52:30 | |
[2023.04.] *Nem tűnik már annyira jó ötletnek az inszomnia. Lesújtják a szavak, amik mögött önkéntelenül a menekülés allegóriáit keresi. Tudja nagyon jól, hogy ez a közelség egyetlen normális barátságba sem férne bele. De a ragaszkodás mindig úgy volt a része, ahogy a vére lüktet az ereiben, és ami ennyire természetesen a sajátja, az odaát igenis fojtogató lehet. Ígérni nem tud semmit. A bűntudatot nem zárhatja ki a szoba ajtó elé és a meghasonulás minden mozdulatát elindítja majd meg is állítja. Választania pedig lehetetlen, mert valójában nincs döntés helyzetben. Csak várakozik a fiúk szabadságára, addig pedig minden boldog pillanatot a zsebeibe zsúfol. A küszöb valójában a két világ vége és eleje - amit egyszerre gyűlöl, de már otthonosnak is talál.* Szóval szabadon mozoghatnál. *Bólint végül, véletlenül sem magára vonatkoztatva a változást. Az ő élete ígyis, úgyis a szobája, az egyetem, a lemezbolt és a Levente lakásának négyszögébe terelt megszokás. Csukott szemmel is bejárható utak, amik tovább erősítik az egyhelyben álldogálás érzését. Csak Viktor nevére rándulnak össze a vázizmai - Alex szájából annyira hétköznapian cseng. Ha nem sikerül kihozniuk, akkor vajon tíz év múlva az ő ajkairól is lekopik a jelentőségteljes hangsúly? Vagy egész életében úgy fogja a nevet kiejteni, akár az imák végi ámen kívánást? Áhítattal, nagyságtól rettegve, bizakodva? Megrázza magát, mielőtt az alkohol felerősíthetné a kétségbeesést és megpróbál a feladatra koncentrálni, ami csupán azzal a ténnyel, hogy egyedül ő oldhatja meg, halálra rémiszti.* Ne hívj a gazdádnak, kérlek. *Gyengéden szól rá a fiúra, párhuzamosan a Csontváryban tett túra hasznos kis részleteivel. Engedelmesen a mutat irányba pillant, majd vissza, váratlanul szembesülve a fiú meztelen felsőtestével. Persze nem először lát felnőtt férfit, de az agya még kissé lassabb az információ feldolgozásban. Alex vagy nem ivott annyit, mint ő, vagy nem ütötte meg annyira, de amit mond, azt csinálja is, Gréti pedig két kanyarral lemaradva próbál valahogy felzárkózni. Zavartan hátrébb húzódik, Alex pedig kényelembe helyezi magát. A takaró gyűrődései közé rejti a tekintetét, amíg feldolgozza az elhangzottakat szinkronban a látvánnyal. A szavak utáni csendben húzódik közelebb, és kíváncsisággal vegyes felfedezési vággyal hajol a masszív méretű, komplex rúna felé. Leválasztja a jelenetet a régen érzett kamaszos, izgága hévről és csupán szemével simítja végig a fiú gerincén lecsorgó, egymásba fonódó jeleket. A kifakult, elkopott vésetek helye fájdalmas nyomoknak tűnnek, de megfejteni nem tudja még azokat se, amik teljes pompájukban követelik a figyelmét. Alex lassú légzését követő izmaira az éjjeliszekrényen égve hagyott villany erőteljes kontrasztot vet, akár egy Caravaggio festményen. Elbűvöli a látvány, amit szavakkal nem is tudna leírni, a feszültségtől dagadó csendben pedig elfelejt engedélyt kérni az érintésre. Csupán ujjbeggyel simít az egyik bonyolult, vastag jelre, ami a kiálló lapocka mellől indul, és egészen a gerincvonal aljáig követi az árnyékokat, amiket vegyesen hord magán a fiú. Lenyűgözi, hogy a valóságnál semmi sem tudja szebben megfesteni a chiaroscuro hangsúlyát. Megköszörüli a torkát, igyekszik nem túl hosszan időzni a másik bőrén, helyette inkább Alex felé hajol, bár az arcának ígyis csak egy kis szeletét látja.* Bocsánat. Szeretnéd, hogy lerajzoljam most? *Szinte azonnal megbánja a kérdést, mert a fiú homlokára barázdákat rajzol valami ki nem mondott feszültség. Részéről viszont a hajnal ezen pontján már elég kicsi a tűréshatára a súrlódásoknak, ezért meggondolatlanul gyors döntése után, előre bukik válla felett a haja, ahogy rövid csókot nyom a fiú tarkójára. Már nagyon közel érzi magához ezt az embert, de közben bőven akadnak még titkok és akadályok közöttük. Ennél fesztelenebb helyet nem tud választani a gesztusnak.* Lerajzolom most. Aztán segítesz a kötésben. *Pattan fel hamar papírért és ceruzáért, a nagy svung miatt be is veri a sípcsontját visszafelé az ágykeretbe, de csak egy szisszenéssel konstatálja a balesetet. Majd holnap, józanul, meg fogja érezni rendesen. Törökülésben helyezkedik vissza és gyors, biztos mozdulatokkal kezdi lemásolni, amit lát. Nem fog ki rajta a térbeli látvány síkra vetítése.* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #884 / 2024.01.29. 18:52:10 | |
[2023.04.] *Gréta haja szétterül a párnán, és az ablakon beszűrődő holdfény geometrikus szimmetriája megtörik az ágykereten, majd a lány alakján is. Imádja ezt a gyöngyházfény ragyogást, amitől a lány haja olvadt ezüstre hasonlít, a bőre pedig halvány tökéletességként világít az éjszakában - ha lenne bármi tehetsége, ő is megfestené a másikat. De a művészet az emberek sajátja, és a démonok talán éppoly alkalmatlanok rá, mint az állatok. Elég néhány szót kiejtenie, és sikerül szétzilálnia ezt az átmeneti csendet és békét, mert Gréta fel is ül az ágyban, és érzi magán az azúrkék tekintet súlyát. A lányból kiömlenek a kérdések, benne pedig fellángol valami irreális neheztelés, mert végre jól érti a szavak mögötti, kimondatlan jelentést is: hogy Gréta még mindig attól fél csak, hogy valamivel ártani fog neki. Nem érti, hogy lehet a lány egyszerre ennyire törődő és közömbös - de úgy érzi, megőrül ettől a kettősségtől, miközben… el is gyengül. Gréta sosem rántja meg a pórázát, és mégis úgy idomul a lány kezéhez, mint az elkapatott házikedvencek - és közben sosem érzi magát kevesebbnek, hiába próbál ennyire megszabadulni minden emberségtől. Sóhajtva kerüli meg az ágyat, és leül a megszokott helyére - mert a franciaágynak már két oldala van, Grétáé és az övé.* Hogy ne legyenek mellékhatásai a távolságnak. Ez egy… sebezhetőség. És ha egyszer, valami miatt nem tudom majd távol tartani tőled a tüneteket, akkor téged is befolyásolna. Ráadásul bármikor lehet olyan helyzet, hogy sem Kaziként, sem Alexként nem tudlak elkísérni valahova. *Legszívesebben elmondaná, hogy szeretné visszaadni a lánynak a szabadságát - hogy eldönthesse, kivel töltse az idejét. Hogy a társasága számára is egy választás legyen, ne egy kötelesség. Még akkor is, ha retteg, hogy a másik nem választaná őt akkor sem, csak örülne, hogy megszabadult a véletlenül megidézett kolonctól. Ezért végül felhozza azt az egyetlen érvet, ami olyat érint, akihez Gréta mindig is makacsul ragaszkodott.* Gondolj bele, ha sikerül elérnetek, amit szeretnétek és Viktor kiszabadul. Nem akarod majd, hogy folyton arra kelljen figyelned, hogy nem mehetsz tőlem huzamosabb ideig távolabb. *És ő sem tudná végignézni még Kazi alakjából sem, amíg a lány boldog lesz a szőke fiú oldalán. Pedig ezt kívánná neki - de csak messziről, a kataklizma hatósugarától távol.* Ha valaki meg tudja csinálni, az te vagy. Te uralod a kötést, nem én, és most csak a kötés rúnáit kell módosítanunk. Ami a karunkon van, amit én is látok, úgyhogy tudok neked segíteni. A többit… a többit is megnézheted, ha szeretnéd. A többi gazdám legalábbis látta őket. *A lány apró bólintására lehunyja a szemét, és megadóan megereszkednek a vállai - mindig is kiszolgáltatottnak érezte magát, ha azokról a rúnákról volt szó, amiket ő sosem láthatott, vagy már nem lát.* A Csontváry könyvtár hátuljában van egy mágiaelméleti szekció, tele régi könyvekkel, amiket nagyjából senki sem használ, mert nem kapcsolódik a művészeti képzések tananyagához. Ott találtam egy könyvet a mienkhez hasonló rúnakötések természetéről, és a különböző változataikról, hogy a rúnakiválasztás és elhelyezés hogyan befolyásolja a kapcsolat természetét. Az ott leírt jeleket, amik szerintem segíthetnek nekünk kiküszöbölni ezt a fajta szoros egymásrautaltságot, egyszerűen átfordítottam démonrúnákra. *Lustán az éjjeliszekrény felé int, amin ott van Plath - Az üvegbura című könyve.* Most azt a papírt használom könyvjelzőnek. *Közben megfogja a pizsamafelső anyagát, és lehúzza magáról a textilt, amit az ágy végébe dob. Nem néz Grétára, amíg elfekszik a hasán, a kezeit a feje alá téve, és az ablak felé bámul, a lánytól elfelé nézve, amikor beszélni kezd.* A korábbi gazdáimtól tudom, hogy a gerincemen vannak jelek. Azok kerültek rám boszorkánytintával a lázadás után, büntetésből. Valószínűleg azok kötik meg az erőmet és az teszi lehetővé, hogy megidézzenek a halandók, de… csak tippelek, még senki sem vette a fáradtságot, hogy lerajzolja őket nekem, vagy legalább elmesélje, mit lát pontosan. Az oldalamon, a bordáimnál régebben még én is láttam a rúnákat, de azok is… megváltoztak a büntetésemkor. És akkor azokat is elrejtették előlem. *A hátcsigolyái mentén durva vonású, barnás-fekete jelek sorakoznak - éles és kanyargós minták közé rejtett rengeteg apró démonrúna, egészen a csípőjéig. Az oldalánál, a bordák mentén a jelek egy része már kifakult és kifehéredett, mint a régi, már gyógyult hegek. A rovátkák még kivehetőek, de olyan, mintha elszivárgott volna belőlük a tinta. Csak néhány sornyi démonjel maradt meg a bordák íve mentén.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #883 / 2024.01.29. 18:51:09 | |
[2023.04.] *A lelke súlymértékére ma este sem fog választ találni. De az ajkaira, majd a homlokára érkező érintés tiszavirág élete megkérdőjelezi a képességét, amivel cipeli ezt a láthatatlan terhet. Korábban sokszor kicsukta, vagy elég szorosan szorította arcát a férfiak kulccsontjához, de Viktor óta lerázhatatlanul nyomába szegődött ez a névtelen mumus. Talán eddig is csak eltűrte Gréti ignoráns viselkedését - ma este viszont a ruhája kényes anyagába akasztja karmait, úgy csimpaszkodik rá. A kölcsönkapott zakó kevésbé melegíti, mint a fél-öléssel rásimuló mágia a bőrén. Minden, ami tompítja a magányt, egyszerre benzinnel is locsolja fel a bűntudattal kibélelt zegzugokat Grétiben. Az úton hazafelé szerencsére egyikük sem vágyik az égetett dohánytermékekre, mert félő lenne, a gyújtóról lepattanó szikra a lelkéig süllyed. Csak a csillagok sziporkáznak az égen, de azok elég távol vannak, nem tudják belobbantani azokat a sötét helyeket, amiket Alex árnyékai sem érnek el. Pedig érzi, hogy ez a mágia ösztönösen megmozdítja a saját testében keringő manát is. Nem fájdalommal ugyan, de a kellemes simogatástól is messze jár. Egy önkéntelen cselekvés visszhangját veri vissza, és biztos benne, hogy ez valamilyen formában áthullámzik a fiúba is, egymás között forgatva ezeket a benyomásokat. Sőt, az is lehet, hogy sokkal többet is tud, mint a halandója véges fantáziája képes lenne vízionálni. Persze sosem vádolná meg azzal, hogy engedély nélkül belenézett a fejébe, de az adott szaván kívül igazából semmi akadály nem áll Alex előtt. Ez pedig az emberek között megbízhatatlanul gyenge szerződésnek minősül. Megpróbálja elhessegetni ezeket a képeket, mire erősebben is kapaszkodik meg a másikban. Nem kevésbé felkavaróan, az este váratlan “igen”-jeit idézi fel és a borral töltött céda-kapcsolat megkésett gondolataként kissé meg is szédül. A hirtelen hideg-meleg kikezdi az alkohol tűrőképességét, de nem kéri, hogy szaporázzák meg a lépteiket. Túlságosan összekapaszkodtak már hozzá. A leszázalékolt érzékszervei elég rövidre csalják a sétát, a maradék jószerencsének hála pedig elsőre sikerül beletalálnia a zárba. A szobájáig vezető utat már mezítláb teszi meg, hangtalan kitérőket téve a villanykapcsolókig, amik a gondoskodás ragyogó bizonyítékaként teljesítették szolgálatukat megérkezéséig. Alex természetesebben követi, mint a tulajdon árnyéka, és a felesleges figyelmeztetését is csupán néma bólintással veszi. A feszültség nem múlik akkor sem, amikor a szoba két sarkába húzódnak, piszmogva olyasmi részletekkel, amit máskor gond nélkül megosztanak egymással. A cipzár az egyetlen ok, ami miatt megtöri mindkettejük befelé fordulását. A kérése persze olyasmi, amit kellő idő ráfordítással maga is megoldhatna, de inkább dübörgő szíve alá szorított tenyérrel megvárja a segítséget. A szőnyegéről csak akkor pillant fel egy pillanatra, amikor elfordul a fiútól - de a viszonzatlan gesztus és a plasztikusan mozdulatlan mimika elbizonytalanítja azonnal, így inkább gyorsan kisurran és meg sem áll a fürdőig. A természetes sminket gyakorlottan letörli arcáról, kibontott haját gyorsan csuriba fogja, a víz alatt pedig azt képzeli, nem csak testét mosdatja meg, hanem a lelkét és a gondolatait is. Az utolsó pár perc hideg víz pedig valóban józanít rajta annyit, hogy az ágyában már viszonylagos önuralommal figyeli a hajából kivett, kissé nedves hajgumi lassú-száradási folyamatát, amíg meg nem érkezik hozzá a fiú. Pizsamában már nem kell kényszeresen kerülnie a szemkontaktust - de csak akkor ül fel, amikor a szavak hangsúlya leért a tudatába, ám jelentésüket a dekoncentráltság még nem engedte értelmezni.* Tessék? *Gyanakodása arra ösztönzi, hogy ártatlan butasággal tegye fel a kérdést, hátha Alex elfogadja az egérutat és visszavonja az elhangzottakat. De ennél persze már jobban ismeri őt. És a ma este ígyis elég sok mindent szabadon eltussolt. Magabiztosan megismétli magát a testvére ruháit farsangi jelmezként hordó fiú, ami nem hogy letisztázná a helyzetet, mint inkább csak több vihar-magot vet Grétiben. Az összeszedettséget ma csak eljátszani képes, érezni nem.* Mire módosítani? És miből gondolod egyáltalán, hogy meg tudnám csinálni? Még az alap rúnád sem láttam, nem hogy megpiszkáljam. Mi van ha… elrontok valamit? *Okozhat fájdalmat? Attól nem tart, hogy feloldaná véletlenül a kötésüket, mert statisztikailag az akaratlan létrehozás és az eltörlés dupla-esélye erősen a nullához konvergál. De az határozottan aggasztja, hogy elszúrja a “homemade rúna tuningot” és Alexnek valami pokolit kell kibírnia. Szinte újra megszédíti a “gazdám” kifejezés igazságtalan kiszolgáltatottsága - de főleg az a szenvtelenség, amivel lezuhan a szó kettejük közé, felülírva az emléket, amit a fiú ajkaihoz kötött nemrég.* Egyáltalán milyen könyvben találtad? *A suttogás egyetlen előnye a végtelen kérdése áradatában, hogy a pánik képtelen megszínezni ezt a hangtartományt. A döbbenetnek is csak a kistestvére, a zavarodottság érződik ki.* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #882 / 2024.01.29. 18:50:49 | |
[2023.04.] *Gréta szavaiból kilopja magának a vigasztalást és a törődést, még akkor is, ha a hosszú évek alatt a sejtjei közé oltott alávetettség mást dörömböl még ebben az emberi testben is. Nem lehet az, aki lenni szeretne, nem fejlődhet és változhat, ahogy minden élő organizmus körülötte - a boszorkánytintával a gerince fölé vésett jelek a mozdulatlan szolgaságra kárhoztatják azért, mert egyszer elhitte, hogy a démonok is álmodhatnak. Esős, nihilszürke kísértetek súlya húzza le a szívét, amíg megsimítja Gréta járomcsontján a halvány pírt, és elgyászolja a lány álmait is és azt a sóvárgást, hogy régóta szeretne tartozni valahova, de leginkább és legelőször saját magához. A lány tenyerével a szíve fölött gyengéd mosolyra húzódik a szája - mert egyszer már emlékeztette Grétát a valóságra, hogy ha elszöknének, a lány atomjai közé oltott hűség hamar visszahúzná őt a szeretteihez. De azóta megtanulta, hogy itt, ebben a világban a kimondott szó néha nem jár kötöttségekkel, ezért úgy dönt, szórakozottan kitölti néhány újabb színnel a lány álmait, hogy aztán másnap reggel a REM fázis mélyéről ébredve átengedjék ezt is a felejtésnek.* Először Londonba megyünk, a Fleabag miatt. Utána meg csak körbe bolygón, amerre éppen húz a szívünk. *Egy ököl szorítja a torkát, de hagyja, hogy a dal lecsengő hangjegyei ezt is elvigyék magukkal. Gréta úgy néz rá, mint a reflektorok odaszögező fényében ragadt menekülő állatok - ezért végül ártatlan marad az érintés a lány telt ajkain, egyetlen másodpercnyi önzőség, mielőtt Gréta homlokára csókolná a bocsánatkérést. És a saját, intimen ismerős feketeségével béleli ki a szívét, hátha kitölti az űrt, amit a lány válasz nélküli hallgatása nyitott a lelkében. Emlékezteti magát, hogy ezek csak kémiai reakciók az emberi agyban, amit a mágiája most éppen visel, mert neki nincs lelke vagy identitása. Talán holnap majd többet lesz Kazi a lány szobájának a magányában, és a macskalét majd kimossa a sejtjei közül a feleslegesnek bizonyuló szimptómákat. A lány kérdésére végül némán bólint, és mikor az utcalámpák hideg LED fénye olvadt ezüstként csorog rá a lány bőrére, szó nélkül bújik ki a zakóból, hogy Gréta hátára terítse - a lány egyik kézzel összefogja maga előtt az anyagot, amíg körülötte megsűrűsödnek az alakjára vetülő félárnyékok, és a mágia doromboló melege ömlik szét a bőrén, a tompa fél-fájdalom visszhangjával a gerince mentén.* Gréta, a válasz neked mindig igen. *Édeskeserű igazság ez, mert tudja, hogy a szavak mögött lopakodó jelentést figyelmen kívül hagyja majd a másik. De kitárja a karját, hogy a lány alábújhasson, és végül valami furcsa, dülöngélős andalgásban sétálnak Gréta otthona felé a magasságkülönbségnek köszönhetően, amíg a lány alakjára is átcsorgat valamennyit az árnyak melegéből, amik a sötétben elsuttogott szavak finomságával simogatják végig a másik alakját. Már ismeri a lány kulcsának a zörgését, a házban égve hagyott tompa fényű lámpákat, ami Rebeka figyelmessége a lánya felé - mint egy világítótorony az éjszakában, ami azt az üzenetet küldi Gréta felé, hogy itt mindig várják őt. A lány suttogva figyelmezteti, hogy hozza magával a cipőjét, és végül az emelet felé indulnak. Az ismerős szobában a tárgyak tompa csendje köszönti őket, és valamiért ma este szűkebbnek érzi a falakat - a lány kihúz néhány csatot a hajából, és fáradt mozdulattal rázza ki a hátára omló tincseket. Már nem kellenek szavak ahhoz, hogy a másik tudja, hogy előre engedi a fürdőben, és Gréta sem emlékezteti arra, hogy legyen utána óvatos, hogy a szülei ne vegyék őt észre. Az ajtóban viszont a lány megtorpan, ő pedig közelebb lép, hogy hallja az elsuttogott instrukciókat, és végül a fehér ruha oldalánál keresik meg az ujjai a beakadt cipzárt. Néhány másodperc, és pár suta mozdulat után lehúzza az apró fémet, és a fehér ruha anyaga szétválik Gréta puha bőrén, és a tekintete végigsimítja a derék ívét, és a lány csípőjének a mélyen szaturált érzékiségét. És végül lehunyja a szemét, mert úgy képzeli, ha nem néz a másikra, akkor ami eddig nyilvánvaló volt, az megszűnik létezni, és ha elégszer tud elmenekülni, akkor megkönnyíti a lány dolgát, aki minden sóvárgásáról félrenéz - és tudja, hogy nem szoríthatja sarokba Grétát, aki annak a fiúnak őrzi magát, akinek az arcát egyszer már elhazudta neki. Ezért végül csak hátralép, és azzal az önuralommal szorítja a markába a vágyai pórázát, amivel a napfényt próbálja elfelejteni hosszú éjszakákon át. Végül nem várja meg, hogy Gréta visszaérjen, amíg a földszinti fürdő felé indul, és a hátára ütődő vízcseppek szimfóniájában megpróbálja lemosni a bőre alá fészkelt reménytelenséget. A Gréta bátyjától örökölt pólóban és a csípőjén alacsonyan ülő kockás pizsamanadrágban nyit be a szobába, ahol a lány már a paplan alatt várja őt, és az azúrkék szemek elmossák belőle a halogatást.* Találtam ígéretes rúnákat egy könyvben. Amiket ha felrajzolnál rám, mint a gazdám, talán tudnád módosítani a kettőnk közötti kötést. *A szavak a takaró ráncaiba hullanak közöttük, amíg ő az ágy lábánál áll, a szűkölő félelmét dédelgetve, és a szemei Gréta ajkát figyelik, ahonnan azokat a szavakat várja, amik lángra lobbantják a valóságát.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #881 / 2024.01.29. 18:50:09 | |
[2023.04.] *Az utolsó tánc alatt hangtalanul dolgozni kezd a mágia. Az asztalok és székek elemelkednek a földtől, lerázzák az önmagukat összehajtogató abroszokat, és a fal mellé húzódnak, készen arra, hogy a hétvégén majd elpakolják őket a legközelebbi szükség pillanatáig. Ezeket észre sem veszi, csak amikor a felhők az utolsó, rózsaszín álmukban is feloldódnak, mint a víz tetejére dobott vattacukor pamacsok. Apró páracseppek formájában csapódnak ki Gréti fedetlen karján, megülnek Alex parafaszínű haján, mielőtt beleolvadnának. Szeretne beletúrni, átrendezni, hogy érezze a nedvességtől sötétebbnek látszó tincseket az ujjai között. Odakint kihunynak az egyetem fényei és az éjszaka teljes testével a terem ablakainak feszül, hogy kifigyelje őket, a földre zárt égitesteket. Nem is lépnek ki egymás gravitációs teréből, pedig valójában mind a ketten egy teljesen más galaxis részeként működnek. Egy féreglyuk tévedései, amit az univerzum hamarabb ki fog korrigálni, mint hogy ők megérthetnék a ragaszkodásuk képletét. Minden élőt egy esernyő alá von a sóvárgás közös bűne. Ez a sejtjei közé iktatott tévedés, amivel minden éjjel a fiú mellkasára fekteti a tenyerét - éppen oda, ahova Alex a kezét húzza most is, hogy a zaklatott dobogással eláruljon magából valamit, amire még a szavak nem állnak készen.* Nem tudom létezik-e emberibb vonás ennél. *Súgja vissza a bizonytalan válaszra.* Itt egy pár év múlva társadalmi kérdés lesz, hogy a mesterséges intelligencia érez-e, a robotokat kizsigereljük-e, mik a jogai valaminek, ami nem embernek született, de közel került hozzá a mellette élés során. És őszintén, nekem egy ideje tudatosan emlékeztetnem kell magam, hogy neked nem ez az otthonod. Bár ez biztos hülyeségnek hangzik. Egyszerűen csak… sokszor úgy érzem, hogy ide tartozol. *Az arcára pír gyűlik a vallomástól, pedig csak a filozófiai felvetés teljesen hétköznapi formáját, a megszokás kérdését érinti, nem igaz? Tisztában van vele, hogy ennél a magyarázatnál sokkal súlyosabb és mélyebb a valóság, de az önreflexiót nem gyakorolja még ezen a szinten. Mutatóujja beleakad az ing gombjába, amikor a Louvre-t említi a fiú és Grétinek egyszerre elviselhetetlen kín és megnyugtató gyógyír minden szó. Olyasmi ez, amiről nem illik beszélni, úgyhogy inkább a tét nélküli jókedvűséget választja.* Szökjünk még el párszor. Hogy érezzük megint a mindent és a semmit. *A mosolyát gyengéd játékossággal öltözteti fel, de a szemében a keserédes vágyakozás ül. Nem viseli még jól a felelősséget, itthon pedig túl sok mindenért kellene vállalnia azt. A suttogással pedig már önmagában kér és ígér. Holnapra pedig majd úgy tehetnek, mintha mindez meg sem történt volna. Mert ahogy kilépnek majd az ajtón, a különösen kegyetlen, hideg április éjszaka majd levetkőzteti róluk az idealizmust, a séta majd elmossa ennek a ragaszkodó, egymásba kapaszkodásnak az emlékét és mire holnap reggel józanságra ébred, a megszokott élet már vissza is vette az irányítást a napjai fölött. Hétfőn iskolába, aztán munkába megy majd, este pedig Alex szíve ötvennégyet fog dobbanni percenként és ők úgy alszanak el ismét, hogy sosem próbálták ki ezt az álmot. Eddig sem tudta levenni a szemét a másikról, mégis feljebb biccenti az állát, ahogy a hajába túr a fiú. Úgy tűnik kettejük közül van, aki nem csak elképzeli az ilyesmit. Az elhalkuló zenére már egy ideje nem lép időben. Szabadon maradt kezével kétségbeesetten kapaszkodik a fiú vállába. Egyértelműen átlépnek egy határvonalat az őszinteségben, ami eddig vagy nem létezett, vagy csak elég ügyesen elkerülték. A testében reszketni kezd az aggodalom, amint megérzi, hogy egy olyan játékba kezdett bele, amiben nem lehet fair senkivel szemben sem. A bűntudat jelenléte ismerősen, a ragadozó állatok lustaságával terül szét sejtjei felett, tintafekete szálaival gúzsba kötve az ugrásra kész izmait. Nem is mozdul a végén. Még a tekintetét se meri elkapni a fiúról, aki végül rápecsételi a némaságot az ajkaira, felmentést adva neki a válaszadás terhe alól. Valamiért rögtön messzire, a késő kamaszkor kapujába lökdösi őt a pillanatnyi nyomás. Oda, ahol minden kapott érintést törődésnek hívott. A férfi tenyerek pont annyi fájdalmat, amennyi feloldozást is jelentettek. Egyszerre ízeire szedték és mégis úgy tűnt: egésszé formálják. Ha kívánták, attól fontosabb lett a létezése. Minél erőszakosabban akarták, annál erősebbnek érezte magát, még akkor is, ha a “nem” szócska ugyanolyan erőtlen, félre söpörhető kellemetlenség is maradt a partnerei számára. Ezért később már nem is utasított el inkább semmit. Könnyebb volt így választásnak hazudni a megadást. Most is közel kerül egy igenhez. Az ígéret, amit nem is olyan régen magának tett, hamar értéktelenné válik. A szeretetlenségtől való rettegésben már kiéhezett minden sejtje a cáfolatra, erre pedig egyetlen, óvatos érintés is nyílt lángra locsolt benzinnek minősül. Csakhogy Alex nem próbálja meg elvenni tőle mindazt, amit ilyenkor a férfiak szoktak. Ahogy a rövid csók, úgy a bocsánatkérés is szelíd gesztus marad egy eltagadható valóság peremén billegve. Az ölelésben még mindig szófogadóan pihen keze a fiú mellkasán. Nem érti. Nincs tisztában vele Alex, hogy nála minden döntés? Direkt hagyja figyelmen kívül a zavarodottságát? Össze kell szednie magát kicsit, hogy el tudja tolni magát, mert neki látnia kell a másik arcát. De Alex nem úgy néz rá, ahogy a farkasok szoktak a hosszú tél alatt meggyengült prédaállatra. Az előbbi, egyértelmű csipkelődés és a jelenlegi kérdőjelek között mintha eltelt volna egy egész élet.* Hazaviszel? *Kérdezi végül, mert úgy érzi megbocsátania nincs miért, a vallomásra pedig nem mondhat semmit, mert őt olyan hűség köti, ami felé csak tagadással tud majd elszámolni. A felbontott ölelésből még visszafordul a színpadhoz, hogy megköszönje az utolsó tánc lehetőségét, de a DJ fiú, akinek fogalma sincs a nevéről, egy ponton elég úriember volt és kisétált a jelenetből. Alex óvatosan, a könyökére fogva vezeti az ajtó felé, ami eddig kint tartotta a fagypont közeli áprilist. Ösztönösen a fiúhoz simul, hogy ellopjon tőle némi testmeleget, ha már nem hozott magával semmit, amit felkaphatna.* Átkarolhatlak? *Hirtelen csak úgy fér bele a közelség, ha engedélyt kér rá. A szemkontaktust ígyis nehezen állja, mert a receptorai még csak most kezdik feldolgozni, párhuzamba állítani és metaforákra szétszedni milyen volt az ajkain érezni a másikat.* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #880 / 2024.01.29. 18:49:57 | |
[2023.04.] *A Gréta által emlegetett másfél évről csak halvány elképzelései vannak. Ellopott, töredezett képek a lány fejéből a kényszer sikamlós, párás tejüveg lencséje mögül; egy megfogalmazatlan iszonyat olvadása Gréta hálószobájának a falaiból, mert a téglák közül régi félelmek visszhangjai szivárognak a légzésük közé a sötétebb éjjeleken. Elejtett félmondatok háborúról és lázadásról, és az a csomó a nyelven vagy a torokban, ami nem engedi beszélni a lányt. És ez az űzött-fásult tekintet, amitől úgy érzi, nem akar kérdéseket feltenni, mintha a szavak csak szilárdabbá tennék a kísérteteket, amiket a lány úgy hurcol magával, mint mások a megkopott, tárcájukba rejtett családi fotókat. Ezért most is hallgat, abban bízva, hogy a társasága talán elég ahhoz, hogy ellentartson néha a Grétára omló múlt súlyának. Az ösztönösen és gyorsan rávágott két szó új ritmusra szoktatja a szívét - mert ezért provokálja annyit a lányt, amíg újra meg újra előcsalogatja belőle a ragaszkodás szavait, mert ezektől egyre inkább embernek érzi magát egy puszta fegyver helyett. És újra meg újra elhiszi egy kicsit, hogy nem egy homokóra folyamatosan fogyatkozó porszemcséit próbálja a markába zárni és lelassítani.* Pedig úgy emlékszem, erre már többször is panaszkodtam. Valószínűleg az alávaló férfi-alak lehet az oka ennek a limitációnak, csak hogy a női felsőbbrendűséged tudatában bosszankodj rajtam. *Szereti, hogy már kezdik megtanulni egymást, mint amikor a gyerekek a kinyitott atlaszok és térképek fölött görnyedve addig követték az ujjukkal az elképzelt tengerpartok csipkézett széleit, hogy már csukott szemmel is fel tudták rajzolni a töredékes minta vonalait. A csipkelődés fokozatosan szelídült meg, ahogy maguk mögött hagyták már az öntudatlanul okozott sérüléseket, és most már csak valami évődő vágyódás színezi meg a hangját az ilyen megjegyzésekkel. Mikor a kedvenc számának taktusai és a porrá omló világ érzésének szavai lebegnek a levegőben, rájuk borul a sötétség, és magához húzza Grétát, akihez annyi minden köti már, hogy nem is találna rá szavakat. Talán nem is baj, hiszen nincs joga vallani. Vagyok, ami vagyok. Ezt mondta egyszer Grétának, és ezek a szavak falakkal óvják az álmait a másik elől. Inkább elmerül a zenében, amit ezernyi dal közül választott, talán azért, mert arra az emberre emlékezteti, akit most egy kisgyerek kétségbeesett ragaszkodásával szorít magához. Amíg a filigrán ujjak a felé súgott kérdés hangsúlyát cirógatják a bőrére, ő válaszul megfogja a lány kezét, és a mellkasára szorítja Gréta tenyerét, a bordakosárban vergődő-dübörgő szíve fölé az ing textilszálaira.* Fogalmam sincs, Gréta. Ez olyan, mintha megkérdeznéd valakitől, aki vaknak született, hogy mikor látni kezd, a fák zöldje a te zölded-e neki is. Talán… talán ehhez sem vagyok eléggé ember. *Pedig az elmúlt napokkal az eddigi leghosszabb itt-tartózkodásává váló időszaknak vannak olyan szimptómái, amiket már nem ért. Intenzívebbé váló impulzusok, akadozó átzuhanások egyik alakból a másikba.* De azt tudom, hogy mikor ott ültünk a Louvre-ban a falfestés előtt, akkor úgy éreztem, mintha kiszakadtunk volna az időből, és nem bántam volna, ha újra meg újra átélhetem azt, amikor a sötétséget nézve már a békére gondolok. Hogy a zene kicsit össze tudja törni a szívem, mint amikor a kagylóhéjat összeroppantja a hullámzás ereje, és valami elárasztó azonnal benyomul az üreges részekre, amikre néha nincsenek is szavaim, mert egyszerre az üresség és a minden. *A másik keze elengedi a lány derekát, hogy Gréta tarkójára csússzon, a korábbi dühös-epezöld árnyalatú fantáziákkal ellentétben óvatosan szűri át az ujjai között a sötétben olvadtmézre emlékeztető tincseket, hogy a lány arcán állapodjon meg a tenyere. A hüvelykujja végigsimít a járomcsont vonalán, amíg a sötétben a lány arcvonásait kutatja, az érzéki puhaság mögé bújtatott tragédiák rejtett mechanikáját a telt ajkakban vagy az illúziók finom szövetét az azúrkék pillantásban.* Tudod, mi a furcsa? Mindig is azt akartam, hogy szabad legyek. És te voltál az első ember, aki mikor már eleget tudott, ugyanezt kívánta nekem. De valahol, útközben valami változott. Most már a szabadságban is tartozni akarok hozzád, Gréta. Ha hívnál, akkor mindig jönnék, szabad akaratomból is. Egyszer kérdezted, hogy szerettem-e már embert. Ha ez a szeretet, akkor ezt tőled tanultam. *Egyszer azt is mondta a lánynak, hogy sosem kérne tőle többet, mint amit adni tud. De egy démonnak talán nem az a természete, hogy megbízhatatlan legyen? Erre gondol, mikor a sötétben egy pillanatra Gréta ajkához érinti a sajátját, és ez az egyszerű mozdulat is elég ahhoz, hogy tudja, Gréta képes lenne lavinaként megindítani az egész világát, és ez már talán nem csak a vonzás pislákoló neonfényei miatt van így. Bocsánatkérően lehel egy csókot a lány homlokára, amiért elvett tőle valamit - választást, vagy engedélyt?* Ne haragudj. *Súgja bele a lecsengő dalba, amíg megtámasztja az állát Gréta feje búbján, mert pontosan tudja, hogy a lány odaadta egy részét valaki másnak, és még mindig hűségesen őrzi magában a hiányt.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #879 / 2024.01.29. 18:49:41 | |
[2023.04.] Igen, de néha jó lenne megpihenni is. Elég sok káosz jutott ki az elmúlt másfél évben. *Alex is egy felkavaró élménynek indult. Titkolt bizalmatlansággal méregették egymást a négy fal között, ahol hirtelen, a kényszer vasmarkában, meg kellett tanulniuk együtt élni. Akkoriban állandóan Kazi formájában találkozott a másikkal. Először ez segített neki csökkenteni a távolságot. Aztán amikor a megszokás önkéntelenül is elkezdte lebontani a falakat, a szabályok pedig a normalitás érzését erősítették, kérdéseket tett fel. Ebből úgy tűnt, kifogyhatatlan. Alex pedig meglepő készséggel válaszolt - csupán időközönként hárítva egy ügyes megjegyzéssel a kényelmetlen keresztkérdéseket. Itt már könnyű volt elhazudni a szükséget. Aztán megalkudtak a tanulásban, ami idővel már egyik oldalon sem feladatként működött, hanem egy közös hobbiként. Most pedig itt vannak. Pimaszul és lelkesen, mint két fiatal egyetemista, egymás köré húzva és makacsul tartva az illúziót, hogy odakint nem várja őket semmi ijesztő a sötét sarkakból előlopakodva. Nem számolják a perceket, csak magukban és úgy nevetnek, mintha egyébként sem kattogna valahol távol, egy üres hálóban, a falra akasztott idő. Elalvás előtt, amikor a takaró alól kinyúl, hogy leoltsa a fényt, néma imádságra gondol, ami messzire repíti őket, valami tengerpartra, ahonnan ellophatnak annyi homokszemet, amennyi a békéjükhöz kell. Hűségesen hallgató tárgyai a tanúk, amikor Alex szegycsontja felé vezeti tenyerét egy ámen helyett. Persze ez Gréti szentimentalizmusa. Időről-időre emlékezteti magát, hogy a fiú jelenléte csupán véletlen. Bármennyi napot is kapar ki tíz körömmel, mindaz csak egy átmeneti szakasz önzése, mielőtt elkezdenék keresni Alex szabadságának kulcsát. Ma átöleli a másik nyakát, holnapután pedig megint iskolába megy és amíg a fiú a magányban várakozik, egyre közelebb merészkedik a vég. Hajlandó lett volna feláldozni magát Viktor függetlenségéért. Alex kimenője úgy tűnik ugyanez a lecke. Ha pedig most sem tanulja meg, akkor egész életében szobákat fog gyűjteni, amiket felöltöztet, majd elhagy? De hát az egyre növekvő hiányok nem pont a ragaszkodás anyagát szövik egyre vastagabb fonallal a lelkébe?* Nekem is. *Vágja rá rosé-színű lelkesédessel túl későn regisztrálva az igazság és a szemtelenség limbó játékát. Alex viszont nem esik ki a szerepből, cserébe Gréti hátrahagyja kicsit a nyomasztó gondolatait és engedelmesen akkor akad el a szava, amikor az ölelés szorosabbá válik körülötte egy pillanatra. Nyugtalan éhséggel vár egy vallomást, hogy nem csak neki van szüksége a fiúra, hanem fordítva is. De a pillanat elmúlik és talán ez így van jól.* Ó, igen? Túl sok a szabály? Nem tudtam, hogy van egy limited arra, mennyi mindent tudsz megjegyezni. *Piszkálódik ismét. Erre nincsen semmi megkötésük és éppen ezért működik. Számára visszahozza a gondtalanság ál-ígéretét az organikus pletykálkodás is. Egyszer majd meg kell találnia a szavakat, hogy megköszönje Alexnak a káoszt, amivel normalitássá egyenlítette ki a saját, belső viharait. Feljegyzi magában, hogy el ne felejtsék miféle történet elején jártak, amíg Alex fellép a színpadra picit. Pont olyan hangszínen váltanak szót a fiúk, amit Gréti nem hall, így csak várakozó arckifejezéssel markolássza saját csuklóját. Nem tudja milyen számot fog választani a másik. Próbálja felidézni, hogy miket látott a keresési listában - csak hogy a sok éves kihagyás után mindenféle műfaj megfordult a lejátszójában, ami nyilván a fiú kíváncsisága annak tükrében, miféle trendek jöttek-mentek-maradtak, amíg ő máshol járt. Az is eszébe jutott, hogy talán valami vicceset választ majd Alex. Metált például, amire le kell dobnia a magassarkút és szétugrálnia a haját, amíg kifulladt, oldalába szúró nevetésbe nem torkollik a zárótánc. Kócosak és idegesítőek lennének, az ismeretlen ismerős pedig másodpercenként kétszer bánná meg a jószándékú felajánlását. Mámoros elégedettséggel botorkálnának haza ezen a szombat hajnalon, azonnal megfeledkezve a nem-alvásról, ahogy az ágya végébe ejtenék a felcsempészett cipőiket. De nem ez történik. Felcsendülnek az első melankólikus taktusok, és Gréti szíve nehéz, lassú tempóra vált. A bordakosara rejtekében valami meghasad, hogy helyet csináljon egy új érzésnek, aminek a nevét még nem meri kigondolni. Röviden hezitál, mielőtt a felé nyújtott tenyerébe csúsztatná ujjait, mert megrémiszti mindaz, ami odabent történik. A múlt és a jelen egy havas hegyormon egyensúlyozik, mielőtt egymásba gabalyodva, lavinaként zúdulnának le, elsöpörve minden jót, ami az útjukba kerül. Az ellentétek közé szorulva, pedig a boldogság is önmarcangolásra és önzésre bomlik, mielőtt a basszusgitár mélabús dallamára ringva elég közel tudna bújni Alexhez. A felkapcsolt lámpák ismét kihunynak - különös ajándékként egy megfáradt zenésztől, akinek nem lenne kötelessége már rájuk figyelni. Az előző bohókás színlelést hátrahagyva, az első pillanattól szorosan tartja őt a másik - talán megérezte, hogy mennyire elgyengült az előbb? Ha az arcán nem látszik, akkor a lélegzetéből tudja? Hány éjszaka kellett a fiú mellkasán elaludnia, hogy kiszámíthatóvá váljon a feszültsége? Tényleg így figyel rá Alex, vagy csak az önhazugságát duzzasztja még mindig a vágy, amit egy kert végébe zárt, horpadt hasú állat lihegése kísér egészen kicsi kora óta? Sírni támad kedve, de helyette inkább megkeresi a fiú tekintetét, amiben nem látja a saját gyámoltalansága tükörképét.* Mindent ugyanúgy érzel, mint én? *Súgja végül bátortalanul, éppen amikor nem töri meg a dalszöveget a szomjazó lelkével. Hiszen ez most nem róla szól. A kézfogáson is csupán annyit lazít, hogy végig simíthasson Alex ujjpercein, rárajzolva a mondat kérdőjelét bőrére, mielőtt a bánatos lagúnákat idéző szöveg a fiú ajkaira terelné a figyelmét.* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #878 / 2024.01.29. 18:49:08 | |
[2023.04.] Pedig a káosz néha jó, kimozdít. *Ezzel próbálja igazolni a saját létezését? Vagy csak azért szereti ennyire a káoszt, mert a napok egyhangúságát egyedül az tudja megtörni számára? A sötétséget, ahol a saját gondolatai jelentik a magányt, és újra meg újra átél sorra mindent, amit másokért tett és amit nem tett meg saját magáért. Még mindig nem képes elengedni az életet, mert még az sem a világvége, hogy bántott másokat, mert ezt kérték tőle, vagy éppen őt bántották, mert így volt kényelmes. Talán csak fel se fogta teljesen, miket tett. Vagy csak elfogadta, hogy sosem tud megszabadulni ettől az iszonyatos szégyentől. Ilyenkor nehéz az emberalak - minden érzés annyival intenzívebb, hogy néha visszavágyik Kazi macskaösztönök uralta testébe. Csak akkor könnyű, mikor Gréta légzése a nyakára csapódik esténként, vagy éppen ő fordítja bele az arcát az alvó lány nyakába, elbújva a limitált, pár hónapos tapasztalatok keserédes szigetei elől, amiket évszázadok egyhangúságban gyűjtöget.* Donát a férfi, akitől valahogy mindenki tart egy kicsit. *Gréta a fülébe súgja a megfejtést a rejtélyre, és szórakozott mosollyal rezzennek meg az ujjai a lány derekán.* Szóval ezért esett ki a cicáskosaradból. Érthető. *Tudni szeretne minden történetet, minden szálat, ami összetartja ezeket a látszólag teljesen különböző embereket, akiket Gréta mind szeret - de végül nem mer rákérdezni, mert ezt a könnyű lebegést jó lenne megőrizni az este végéig. Gréta bejelenti, hogy az inszomnia hívogatja, mire csak megrázza a fejét.* Pedig az a kedvenc része a napomnak. *A mosolya letükrözi Grétáét, amitől nehéz eldönteni, mennyi a közlés valós súlya a könnyed hanglejtés mögött. A lány végül elneveti magát, és mire újra egyenesbe kerülnek, a szeme sarka nevetősen kunkorodik felfelé, a jókedv és a mosoly ráncokat rajzol a bőrére, amiket szívesen végigkövetne az ujjbegyével, hogy biztosan jól emlékezzen rájuk. Még mindig számolja Gréta nevetéseit, mintha ez lenne az ellenszere a lány démonainak. Vagy talán ezért jött ő éppen ebbe a világba? Hogy távol tartsa a halandójától a kétségbeesést, ő legyen a mitikus szörny, aki lenyeli a napot - hiszen csak egy szörnyeteg tud legyőzni egy hasonszőrű másikat? A lány incselkedő hangsúlya könnyedén visszahúzza a figyelmét a jelenbe és az érzékei kavalkádjára.* Megpróbálom valahogy túlélni, hogy megfogyatkozott a hölgykoszorúm. Majd jobban vigyázok a jelenlegire. *Megfeszül a karja, ahogy finom emlékeztetőként egy pillanatra szorosabban húzza magához a karcsú alakot, a tökéletes homokóra formát, és azt a hatalmas lelket, amit ebbe a testbe rejtettek. Gréta olyan mosollyal súgja felé azt az egyetlen, rövid mondatot, hogy kedve lenne most azonnal tesztelni a határokat. De aztán a lány a nyaka köré fonja a másik karját is, mire az ő felszabadul tenyere is lecsorog a másik oldalán, megállapodva a gerinc kezdődő ívén, a holdpuha bőr és a fátyolszerű anyag határvonalánál. Nem gondolta át teljesen ezt a ruhát, és a hatást, amivel együtt jár. Végül a régóta tartó erőtlenségben most először érzi meg a hatalmat - hogy egyetlen, apró, ösztönös érintés elnémítja a lányt, és Gréta mélyebb levegővételét is érzi a saját mellkasán, mert már nehéz eldönteni, hol végződik ő és hol kezdődik a másik. Ez lenne az intimitás? A felismerés édes, párásan meleg érzését szétzilálja a lány felháborodása, amitől el kell fojtania egy mosolyt - csak egy apró rándulás, mielőtt összepréselné a száját.* Mindig elfelejtem, de csak azért, mert túl sok szabályt hozol. Lehet tudnék rá emlékezni, ha eltörölnénk pár másikat és kevésbé fontosat. *Ő azóta sem érti, mi a baj azzal, ha esetleg alulöltözötten próbál a lány előtt mászkálni, de érdekes módon emberalakban erre tiltást kapott. Ki érti ezt? Szerencsére könnyen túllépnek a bűntudat epizódján, főleg, mikor hozzáteszi, hogy sem a lány sem a barátai fejében nem kutakodott. Gréta kéréseit igyekszik tiszteletben tartani - az elején talán félelem mozgatta az együttműködését. Hogy ha elég ügyesen játszik, akkor a lány nem érzi majd úgy, hogy a kívánságok nyomatékához akar folyamodni. De egy ideje ezt a bizalmat, hogy Gréta nem él vissza a felette gyakorolható hatalmával már odaajándékozta a másiknak. Azóta már valami belső megfelelni akarás dolgozik benne, amit még nem ért teljesen. Másrészt tudja, ha átlépné azt a határt Gréta engedélye nélkül, hogy belenéz a fejébe, a lány visszavonhatatlanul félni kezdene tőle. És valamiért ez a gondolat igazán borzalmasnak érződik.* Semmi igazán szórakoztatót nem láttam. De tudtad, hogy az egyik végzős lány… *A kezdődő pletykának (ami szerinte csak információ-csere, tehát tulajdonképpen szociális erőforrás kialakítás) az vet véget, hogy elhangzik Gréta neve. A lány kérdése olyan, mint egy teszt, amin valamiért most nagyon meg akar felelni - mintha ezzel bizonyíthatná, hogy már eléggé emberi a társaságához? Óvatosan nyúl fel a lány kezeihez, az ujjai közé fogva a vékony csuklót, hogy lefejtse a lány karjait a nyakából. A hüvelykujja megsimítja a finom csontú kézfejet, amíg rájön, hogy eddig még nem volt sok ideje kedvenceket választani.* Megmutatom. *Mosolyodik el őszintén, és a hullafáradtnak kinéző sráchoz lép, hogy halkan kérjen tőle egy számot, és megköszönje a fáradozásait. Ezt Grétától tanulta - hogy az emberek sok mindent képesek megtenni a kedvesség fejében. Aztán a kedvenc száma felcsendülő hangjegyei között lépkedve visszasétál a kedvenc halandójához is, hogy a tenyerét nyújtsa felé egy újabb táncért.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #877 / 2024.01.29. 18:48:22 | |
[2023.04.] *Nem kellene meglepnie a kérdésnek, ám a rosé-színű álmodozás leple már egy pár órája a szeme előtt lebeg. A szavak között keresgél, szeretne őszinte lenni, de lágy és megértő is a barátai felé. A saját titkait úgy kezelheti, akár a gondtalanul elszórt haszon-magvakat, de a szerettei életét csak annyiban birtokolja, amennyiben az a közös történetükből szökken szárba. Mielőtt egy hang is elhagyhatná ajkait, Alex hozzá hajol, magával hozva a nyitott terek és a forró sivatagok illatjegyeit. Legalábbis ez jut eszébe, talán a felhőjük aranysárga csillanásáról, ami a bizalmat tükrözi, amit a másik iránt érez.* Mert gyakran összekapunk. Vagyis… sokszor káoszba torkollik, ha mind egy helyen vagyunk. Azt hiszem túlságosan is belterjesen… tudod. Lassan mindenki járt már mindenkivel. *Nem akar neveket mondani, úgyhogy egy gyengéd mosollyal zárja a gondolatot, amit nem láthat a másik. Talán csak hallja.* De számíthatunk egymásra. És tényleg szeretem mindannyiukat. Oké, Donátot kivéve, de az egy hosszú történet. *Mielőtt Alex ismét megnövelné a távolságot közöttük, bennfentes komolysággal súgja a fiú fülébe:* Szerintem teljes pszichopata a srác. Bántalmazó. *Elég távol van most a veszély, hogy nevessen kicsit, pedig ha bármikor máskor kérdeznék, valóban tartana tőle, hogy a gemmárius G.I. Joe ismét fájdalmat okoz a legjobb barátnőjének. Viszont a megjátszott könnyelműség elfedi legalább, hogy milyen hamar elkavarognak a gondolatai a Balaton partjára. Milyen lett volna, ha itt van Viktor? Vajon megértené, ha elmondhatná neki, hogy Alex nem is cserediák…? Persze attól még nem magyarázná meg a szoros kapcsolódásukat. A közös élettér egy dolog, de arra senki sem kényszeríti őket, hogy együtt aludjanak - ez már a saját választása. Elbizonytalanodik abban, hogy mit szabad és mit nem, Alex pedig úgy tűnik egész jó százalékkal átlát rajta, de elég udvarias is, hogy ne kérdezzen egyenesen bele. Ezt az úriember virtust gyakorolhatta volna az asztalnál is, amikor jobbra-balra hülyeségeket beszélt!! A figyelmét mindenesetre gyorsan eltereli a bűntudatról az össze-vissza kapkodó benyomásai.* Csak elgondolkodtam. Igazából egyáltalán nem vagyok fáradt. Lehet soha többé nem is fogok már aludni. *Incselkedve mosolyog fel, mielőtt Alex biztos kézzel tartva döntené őt hátrébb. Bár a mozdulat nem követhetetlen gyorsasággal történik, Gréti ezerfelé szerteágazó gondolatainak hála, meglepi a tenger szintfeletti magasság változása, és kissé fel is sikkant a nevetés közben. A feléjük pillantókat észre sem veszi, mert ahogy visszahúzza őt a fiú, az égszínű szemekben csordogáló, meg a hosszú szempillákon megakadó fényeket figyeli. Regisztrálja, hogy nem is döntötte őt be annyira a másik, mint ahogy azt egyébként érezte. Se baj! Egy csapat művész között megszokott a túlzás.* Örülök. Tudom, ez már nem az a buli, amikor abszinthben fürödtél holmi léha hölgykoszorú társaságában, de én csak ezzel tudok szolgálni. *Olyan jókedéllyel emlegeti folyton ezt a történetet, mintha saját szemével látta volna az egészet, pedig csak az élénk fantáziája festi elé Alexet, arcán egy félmosollyal, körülötte puha, fakó keblű nőkkel, akik csak azért nem zavarják, mert az elképzelt jelenetben a fiú végig őt figyeli - a láthatatlan, külső szemlélőt.* Ne tesztelj. *Súgja vissza sok-sok koncentrációval, ahogy hátrahagyja a fantazmagóriát. Végérvényesen elengedi Alex kezét, hogy a tarkója mögött kulcsolja össze ujjait, kicsit még mindig a birtoklás mellék zöngéjével, de már csak a némaságra ringatóznak tovább, olyan kihívóan nézve egymásra, mintha az emlegetett páfrány épp itt lenne velük a teremben.* Ó, milyen hálás vagyok, el sem…! *Meg is forgatná a szemeit a felesleges drámára, de Alex ártatlan gesztusa éppen arra jó, hogy kiessen a légből kapott növény-érdekvédelmi szerepéből. A halovány, éppen csak megtörtént érintésért felelős ajkakat követi szemével, ahogy kiegyenesedik ismét a fiú. Némi fáziskéséssel emeli feljebb a tekintetét a szemkontaktusért. Az erőltetett nyugalom ellenére hirtelen minden veszélyesnek tűnik, ami a fiúhoz tartozik. A tenyerek a bőrén, az arcuk közelsége, amitől pánikban arra gondol, hogy tuti nem úgy néz már ki a sminkje, mint az este elején, hiába a mindenféle fixáló bűbáj - és mind ezzel ellentétben Alex öltönye, amit szinte ráöntöttek, a kikeményített, hófehér inge, aminek még a gallérja se adta meg magát, pedig órák óta itt vannak. Szerencsére amikor elöntené őt a zavar, Alex bevallja, hogy nem csak egy fiú coming-out-ját olvasta ki ma este.* Nem igaz! Ezt nálunk büntetik, de már elmondtam százszor! *Háborodik fel, csak baromi nehezen haragszik erre a másik síkról ide pottyant szerzeményére. Ha Kaziként látja, akkor azért nem tudja nevelni, ha meg így, ebben a formában… akkor azért. Nincs jó opció.* Na jó. Gondolom semmi említésre méltót nem találtál. *A kérdő hangsúlyt óvatosan csepegteti a mondat végére, egy préselt mosoly társaságában. Ha véletlenül elmond neki ezt-azt Alex, akkor nincs mit tenni. Egymás között pletykálkodni már amúgy sem olyan súlyos dolog, mint az azt megelőző tett, nem?* Hé, Gréti! Akartok egy utolsó számot, vagy pakolhatok? *Szakítja félbe a pillanatot a DJ, aki ezek szerint tisztában van a nevével - rendszeresen olyan emberek szólítják meg az egyetemen, akiket életében se látott még, szóval ezen már sem látványosan, sem a felszín alatt nem ütközik meg. Inkább érdeklődve fordul Alexhez.* Láttam, hogy használtad a spotify-om. Van kedvenced? *Átengedi a választást, ha élne vele. Végül utána is elmondhatja, ha talált bármi érdekeset egy csapat egyetemista fejében. Az egész éjszaka az övék!* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #876 / 2024.01.29. 18:48:10 | |
[2023.04.] *Gréta íriszébe csillogást csókolt az alkohol, a járomcsontján is ott ül a kipirult jókedv, és a macskás pillantás a kuncogással is valami újdonság - a megszokott gesztusok kiélesedő és nyersebb változatai, ami valószínűleg az eperszín rozénak köszönhető.* Miért stresszeltél ezen? Olyan voltál, mint a házigazdák, pedig te is vendégként jöttél. *A hangsúly lágy, érdeklődő. Őszintén kíváncsi az okokra, amíg a lány puha tincseihez szorítja az arcát, és a körülöttük csörgedező zene, Gréta parfümjének a halvány illata és a fejük feletti felhőkből a lány bőrére csorgó fények sápadt neon árnyalatai végre eltompítják ezt forró, savasan maró izzást, ami eddig az érrendszerében cirkulált. Érdekes. Nem tud rájönni, mi lehetett pontosan a gyógyír, de a gondolatai lustán dörgölőző, elkapatott háziállatokra kezdenek hasonlítani a halandója közelében.* Fáradtnak tűnsz. *Vagy csak végre levetkőzte magáról a másik azt a sziporkázó páncélt, amit magára ölt a társaságban? Vajon érte is csak fordít egyet a prizmán Gréta, a fénytörés egy másik szögét kihasználva és azt az arcát mutatva, amire szerinte szüksége van? De a gondolat nyomán eszébe jut az a nyers, csontvelőig hatoló fájdalom, ami a lány vonásain ült az első kívánsága elhasználásakor. Azt nem lehetett megjátszani - és ilyen lemeztelenedés után még mi szükség lenne színlelésre? Gréta visszafordítja a kérdést, ő pedig időt akar nyerni, ezért inkább bedönti a lányt - és úgy tesz, mintha megnevettetni akarná a másikat a színpadias mozdulattal, nem pedig a szemei cirógatnák végig a megfeszülő nyak vonalait és a kulcscsontok lágy ívét. Mikor Grétát újra magához húzza, az igazság egy része már készen várakozik a nyelvén.* Jó volt ennyi ember és impulzus között lenni. És élveztem, hogy találkoztam azokkal az emberekkel, akikről eddig csak meséltél nekem. *A többit, azt a haragos megvetést az idegenek iránt, akik mind maguknak követelték a lány figyelmét visszanyeli. Hadd zabálja tovább a belsőjét, amíg megerősödik annyira, hogy elrágja az önuralma pórázát is. Egyébként is, ez az egy estéje van. Ha átnyújtja Grétának a rúnák jelentette kulcsot, amivel felszabadítja őt a rákényszerített közelsége alól, akkor nem lenne jobb egy szép este emlékével a zsebében távozni? Mert természetesen ilyen az ő szerencséje: megtalálta az egyetlen olyan halandót, aki teljességgel immunis minden szégyentelen ajánlatára, és képtelen meglátni a lehetőségeket, amik az alakváltásában és a hatalmában rejlenek. Gréta a vérző szívű önzetlensége miatt nem akarja maga mellett tartani, vagy használni. Amint megérti, hogy kibúvót ad a társasága alól, a lány valószínűleg élni fog vele. Úgy dönt, túlesik rajta - a vallomáson és az őszinteségen, de a váratlan és suta bevezető utáni terveit végül megakasztja a lány. Mert Gréta filigrán ujjai a nyakára csúsznak, és a bőre pórusai szomjazva szívják magukba az érintést, amit elhazudhat törődő simogatásnak. A könnyed vicc pedig túl nagy kísértés - talán elég lenne majd a véraláfutásként az ég aljára ázó pirkadattal egyidőben vallani. Akkor még kicsit kiélvezhetné a lány közelségét, amiért a magára öltött alak miatt annyira vágyakozik.* Nem lenne szíved. *Súgja végül a lány fülébe, és a hiába ér véget a zene, és szivárognak el körülöttük a párok kézenfogva, ő ott marad Grétával a saját felhőjük alatt, ami még mindig pislákolva gyúl fel időről-időre a páraként kicsapódó érzéseiktől.* Egyébként is egyetlen alkalom volt! Egyetlen egy, és nem engeded, hogy elfelejtsük. Esküszöm, hogy csak békésen aludtam, és mikor felébredtem, a macskaösztönök azt súgták, hogy az a vacak meg akar támadni. Szerintem inkább legyünk mindketten kicsit hálásak azért, hogy még élek! *Magyarázza panaszos hangsúllyal, és valami fél-gondolat nyomán finoman hozzáérinti a száját a lány halántékához. EZT MOST MIÉRT CSINÁLTA? Mindegy, erre most nincs idő, valamit mondania kell, ami vallomásnak tűnhet.* Belenéztem pár ember fejébe. *Böki ki, amíg bűntudatos arcot vág, pedig ezzel szerinte pont nincs semmi probléma. De Gréta szerint állítólag ezt nem illik. Pff.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #875 / 2024.01.29. 18:47:43 | |
[2023.04.] *Furcsán alakul az estéje. Mintha minden jelenet egy zavaros montázs kiragadott pillanatait feszítené egy mattra pergetett szalag hasára. Képek, amik valamiért nem értik a kezdő-, és végső pontokat, így egymásba bújva, akár a cipővégek, összegabalyodnak. Talán az alkohol teszi, az izgalom, vagy a sosem szűnő szorongás. A mozaikra hulló bál eseményeit csak az a tudatosság tartja össze, amivel Gréti mindig azt az arcot veszi fel, amire a társaságának szüksége van. Ha egy pohár borral és Francisco José de Goya festmények elemzésével kínálják, akkor éles, menta ízű vonallá préseli ajkait. Lona intelmére kihúzza magát, komolyan biccent a skarlát színű óvó gesztus előtt. Amikor Lucát figyeli, átengedi magát a rábillenő, nehéz ágú akácokat idéző egyedüllét megnyugtató homályának, ami mögül még a megfigyelés is kiemelt ajándéknak érződik. A sóvárgás száraz szépiáját húzza magára az érintés, amivel a magas, szőke fiú áhítattal kéri barátnője kezét a páratlan előadás után. Egy mozdulatban egy egész vallomás. A mellkasában érzi, hogy ez jó, mégis a torkát elszorítja a soha-nem-is-volt érzése. Éppen ebben az ambivalenciában, Dóri egy hurrikán után felcsapó hullám erejével kíséri táncolni, amikor a tanárai elhagyják a termet és egy csokornyakkendőt viselő fiú veszi át a DJ szerepét. A basszus mély lazúr színnel vonja körbe az alakjukat. Gyönyörű és fullasztó éjszaka, ahol semminek sem kell megfelelnie és mégis mindenhol szerepet vállal. Csak akkor bukkan némi opálos levegő buborékra, amikor egy kicsit úgy tesz, mintha kettesben lennének a kísérőjével. A fiú füléhez hajol, vagy egyszerűen csak gyengéden megkapaszkodik a pillantásban, amiről a gondos ötvösmunkák zománcozása jut eszébe. Ezekből jut kevesebb. És félúton megpróbálja elfelejteni a vágyat, amivel Alex társasága felé gravitálna, mert úgy tűnik, hogy ő inkább az asztal mellett szeretné az este végét kivárni. Csalódottsága ellenére is tiszteletben tartja ezt. Persze, hiszen ez is csak egy jelenet. Elmosódik ez a felismerése, amikor túltöltődik a kifogyhatatlan ismerősökből és a pohara tartalmából, amit mindig felhúz némi selymes roséval egy figyelmes kéz. Az este végén úgy köszön el a barátaitól, mintha személyes küldetése lett volna mindenki jóléte. Figyel rá, hogy senki se induljon haza egyedül, sőt még azt is felajánlja, hogy aludjanak náluk, ha már nagyon elfáradtak. Ezzel végül nem él senki, és Gréti csak akkor jön rá, mennyire nem is vágyott erre az opcióra, amikor önző mód búcsút int a társaságnak a tudattal, hogy a ma estét is a biztonságos megszokás illúziójában töltheti. Abban, amiben Alex csak egy fiú, aki tisztességes ölelésbe vonja, tudtán kívül ringatva őt álomba a létezése egyszerűségével. Még egy kicsit akkor is kitart a férfi mellkasra simuló, csíkos pizsamapóló illatából és a feldúcolt párnák puhaságából szőtt vágyálma, amikor behunyt szemekkel érkezik az elárvult asztaluk pihenőjéhez. Az elsöpört tincs és a nagy szusszanás is csak halogatás, mielőtt Alex arcán kezdi kutatni az enyhe feszültség okait. Feljebb billenti állát, ahogy nem csak szemmel követi a másik mozgását, túlságosan is elveszve a koncentrációban, amivel próbál hirtelen kijózanodni, hátha megért valamit a testbeszédből. Egy másik időzónában fogadja el a kezet, abszolút nem érzékelve, hogy más is maradt még a teremben rajtuk kívül.* Igen, tudom. *Motyogja egy összepréselt mosoly könnyelműségével, tényleg bízva abban, hogy a pillanatnyi zavart csak a bortól alulműködő érzékszervei miatt képzelte be. Szórakozott kuncogással élvezi a forgatást, majd engedi magát vezetni is. Nem hazudott a fiú, sok ilyen puccos eseményt gyűjthetett össze a múltban. Csak arra figyel, hogy a magassarkúval lefaragott centiknek hála megfelelően kiélvezhesse a tánchoz mért közelséget.* Jól, bár kicsit túl sokat stresszeltem azon, hogy mindenki jól érezze magát. *Vallja meg, mert már nem kell senki más előtt tartania magát. Alexhez pedig eddig is könnyebb volt őszintének lennie, mint bárki máshoz. És most még azt a folytonos aggodalmat sem érzi, amivel azt szokta monitorozni, hogy mikor válik teherré a társasága mások számára.* Szerettem volna… Hm. Te jól érezted magad? *Kissé ziláltan kérdez vissza, de az idült mosoly inkább csak az elkalandozó gondolatait jelzi, nem öncenzúrát. A kiürült tér felett terpeszkedő felhők most már nem több tucat fiatal átlag érzelmi skáláján veszik fel színűket. A néhány lassúzó pár fölött vattacukorra hasonlító, rózsaszín pamacsok gyűlnek - felettük is, egészen addig, amíg Alex egy vallomás beharangozásával fel nem dúlja kissé a monopol színskálát. Bár Gréti arcán még pepitában ül némi pír a dallamtól, ami a poroszkáló hiány múlásáról szól, meg a hátára simuló tenyér forróságától. Nem érzi az aggodalom mértékét, ezért még naiv biztatással csúsztatja kezét a széles vállról kicsit közelebb a fiú nyakszirtjéhez.* Uhum, mondd csak… ez egy biztonságos közeg. Kivéve, ha Kaziként megint megtépted a páfrányom, mert akkor esküszöm… esküszöm, hogy a küszöbön fogsz aludni. *Saját magát sem veszi komolyan, ahogy kihívó hangsúllyal hunyorog a fiúra. Sosem lenne szíve kizárni a másikat.* |
![]() |
Erdősi Alex, Csontváry cserediák, Színművészet | #874 / 2024.01.29. 18:47:20 | |
[2023.04.] *Élvezi a bál minden pillanatát - az emberek zajos forgatagát; a különféle gondolatok incselkedő csillagrendszereit, amik körülötte keringenek egy karnyújtásnyira; ezt a furcsa szerepjátékot, amivel egy emberi élet durván összefércelt illúzióját próbálja ügyetlenül fenntartani. Az idő múlásával viszont talál magában egy olyan érzéskezdeményt, amivel nem tud mit kezdeni - valami újat és megnevezhetetlent, ami feltölti az érrendszerét egy savasan maró matériával, és a szájpadlásán is kicsapódik a lemoshatatlan keserűség. Figyeli Grétát, amikor visszatér a magas fiúval, a levendula fűszerességét, a friss levegő bőrén ülő hidegét és a pernye füstös illatát hozva magával, ragyogóan és gyönyörűen, és átváltozik az esemény nap-meleg központi csillagává. Az este folyamán körülötte gravitálnak a barátnők, nevetnek és koccintanak az újabb és újabb italokkal. Luca fellépése alatt a szőke halandója az első sorból függeszti a pillantását a zongora előtt ülő lányra, és szinte vibrál az izgatottságtól és a büszkeségtől - abban a pillanatban könnyű megtalálni benne Rebeka lenyomatát, aki az este kezdetén valami hasonló pillantással nézett végig a lányán. Gréta ismerősökkel táncol - ő pedig a bongyor hajú fiú mellett (aki valami furcsa fókusszal próbálja őt szemmel tartani egész este - ki érti ezt…) nagyokat kortyol az italából, mikor ismeretlen tenyerek simulnak a lány íves és vékony hátára, a csupasz bőrt érintve. Neki csak futó, alkohollal átitatott, túlexponált mosolyok, és néha a füléhez hajoló, szavakkal kevert közelség jut, amikor a lány a vállába kapaszkodva próbál a zene morajlásával a háttérben beszélni vele néhány szót - aztán újra elragadja őt a forgatag, ami az élete és az emberi, normális barátai; ő pedig egy örök idegenként figyeli Grétát, a periférián állva. Egy olyan kirakós képét bámulja, ahova ő sehogy sem illik. Ettől a felismeréstől izzik benne valami szüntelenül, amitől végül már a legszívesebben megragadná a lányt, az ujjait a lazán feltűzött tincsek közé túrva… és fogalma sincs, mi lenne a következő lépés. Nem érti az emberi alakkal járó ismeretlen szimptómákat, ezt az üzemzavaros tünetegyüttest, ami huzalként húzná Gréta otthonos melegségébe, amibe minden este újra és újra belebújik, miközben néhány jól irányzott szóval és tettel szeretné megmutatni a lánynak azt is, hogy ő valami esszenciális szinten különbözik tőle - és az újonnan felfedezett rúnák súlya lehúzza a lelkét, amitől a legszívesebben felgyújtaná ezt az érthetetlen ragaszkodást, hadd égjen el benne minden reménykedése, amíg csak ez is egy újabb fejezet lesz az elméjében lakó elhalt birodalmak fosszíliái között. Az emberek szépen lassan kezdenek elszivárogni a teremből, kipirult arcok és elmosódó szavú köszönések hangzanak el a vállakra vett kabátok felett - az ő asztaltársaságuk is megfogyatkozik, amíg végül már csak egyedül ül a fehér abrosz mellett, mikor megérkezik mellé Gréti, örök-elegáns mozdulattal ülve le a székre és türelmetlenül elsöpörve az arcából egy szőke tincset. Talán egy újabb levegőzés és búcsúzkodás kört vezénylet le? Úgy tűnik, a népes szociális háló rengeteg figyelmességgel jár. Dacosan fordul vissza a tekintete a poharára, mint aki hallgatással büntetné a halandóját, amiért nem csinált neki helyet az életében - de végül a fáradt hangú figyelmeztetés kizökkenti, ami a hangfalakból szűrődik feléjük, és az utolsó szám ígéretével invitálja a parkettre megmaradt vendégeket. A szeme sarkából érzékeli a közeledő, magas, barna fiút, aki eddig is lelkesen kerülgette Grétát, ezért mozgásba lendül, és felállva (és ezzel taktikusan kitakarva is a szépreményű udvarlót) a lány felé nyújtja a kezét.* Táncolnál velem? *Amikor Gréta nem ejti a tenyerébe azonnal a kezét, megtapasztalja a bizonytalanságot is: amikor a szív dübörögni kezd a bordakosárban, akár egy kalitkába zárt madár kétségbeesett szárnycsapásai.* Megígérted. *Az emlékeztető már nem sértődött, de rekedtesre színezi valami elárvultság, és végre rá tud fogni Gréta filigrán ujjaira, hogy felsegítse őt a székből. Csak néhány lépés és három lélegzet, amíg könnyedén megforgatja a lányt a karjaik alatt, és közelebb húzza magához a másikat, egy régi kor etikettjét felejtve el szinte azonnal, mert Gréta lapockája helyett a lány derekára csúszik az a tenyere, amibe nem a finom csontú kezet zárta, ahogy valami fáradt ringatózással simul a másikhoz.* Jól érezted magad? *A kérdés nem a felületes, megfáradt közhelyek terepe: az ajkait, amik megformálták az a régi tudásvágy mozgatja, amivel érteni akar minden ismeretlent maga körül. Gréta érzelmi világa pedig megfejthetetlen rejtély, a vágyakozásai mozgó kivonata - könnyes szemű éjszakák elárvult magánya éppúgy vonzza őt, mint az eksztázis lehunyt szemű, a világról megfeledkező, mosolyogva táncoló szirénje.* Be kell vallanom valamit. *Az ujjai megrebbennek a lány derekán, éppen a fehér színű fátyolanyag felett a puha bőrön.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #873 / 2023.01.20. 12:46:32 | |
[április] Nem azt mondom, hogy folyton pletykálnak, de röppent már fel ez az tavaly szeptember óta. *Szusszan a visszakérdezésre. Az a sejtése, hogy a legtöbben azt mondanák: aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha meg… - de Gréti tényleg távolságot tartott a Csontvárys fiúkkal szemben. Kész talánynak érzi, hogy hogyan jöhet egyáltalán szóba.* Nahát. Azt gondoltam inkább képernyőre vágynál. *Talán a fiú szimmetrikus vonásai teszik, de határozottan el tudja képzelni kamera előtt, nem csak színpadon. Na persze, a filmipart valószínűleg nehezebb lenne megreformálni. És talán Bendét nem a tudatalatti hipszterkedés vonzza a színházhoz, hanem azok a bizonyos nagy tervek.* Az évvégére szokták kimazsolázni az újakat a Palotába, nem? A többiekét persze nem láttam, csak futólag hallottam néhány dolgot, de szerintem ezzel nagyot mehetsz. *Válaszolja reménykedő lelkesedéssel. Látta a fiút a féléves darabban is, baromi jót alakított. A palota helyében biztosan felvenné. Bende ismét rágyújt, Gréti meg marad a passzív-dohányzásnál. Nem tűnik úgy, mintha a fiú nagyon aggódna a jövője miatt.* Úgy érzem most egyelőre könnyebb a színházba bekerülni, mert nem olyan nagy a versenyláz itt az elsősöknél, de egyébként a mozgókép az igazi szerelmem. Filmek, sorozatok, videóklipek! Mindet szeretném. *Bende lustán eregeti a füstöt miközben bólint neki. Még mondana valamit a lány, de megrezzen a telefon a zsebében. Otthon kéne már lennie.* Hát akkor… Jó volt beszélgetni. Írj majd a próbák miatt. *Leereszti a kezeit maga elé és még az alkoholtól széles mosollyal búcsúzik.* Jó éjt, Bende. *Egy hosszú pillanatig a másik arcán felejtve a tekintetét. Nem állíthatná, hogy túl mélyrehatóan megismerte egy este alatt. De az eddigi ismerős viszonyban csak megerősíti, hogy rendes fiúval van dolga. Végül hátraarcot vág és trolira pattan, hogy a fél órás utat tizenötre csökkentse hazáig.* |
![]() |
Deckner Bendegúz, Csontváry hallgató, Színművészet | #872 / 2023.01.20. 12:46:06 | |
[április] *Egyszerre tűnik olyannak a lány, akit nem érdekel, hogy mit gondolnak vagy mondanak róla mások és olyannak, aki viszont ki van éhezve arra, hogy jó véleménnyel legyenek róla. Talán a gondolatiság még nem ivódott át a gesztusaiba és még épp a kettő közti válaszvonalon egyensúlyozik? Ezt ennyiből nehéz lenne megmondani és mivel gyakorlatilag idegenek egymásnak, nem is fejtegeti túl sokáig. Majd kialakul ? ahogy minden más is.* Szóval szereted, ha nálad a döntés joga. *Rávághatjuk, hogy ?ahogy mindenki? de túl sok embert ismer, aki inkább csak mások választásai között pattogva próbál élni, mint egy kibaszott labda a flipperben.* Csak várom a szikrát. *Szélesedő mosollyal hagyja maga mögött a témához kapcsolódó gondolatokat. Miféle definíciót tudna ugyan megfogalmazni? ?Legyél mellettem négyéves korom óta.? Ahelyett, hogy egy megugorhatatlan elvárást sikerül kinyögni inkább elfogadja, hogy túl van már a barátkozós korszakán.* Megszoktad? *Nem szokott felfigyelni ezekre a pletykákra így nem tudja, hogy Gréti mennyire áll célkeresztben. Vagy talán csak arra utal a lány, hogy nem bánja, ha hírbe hozzák vele. Nos ő meg nem bánja, ha alapja is lesz, de erre még ráérnek később. Mire ledobja őket a térmágia, Gréti már tényleg stabilan megáll a két lábán. Jót tett neki a levegő! Bende pedig nyugodt lelkiismerettel tud majd lefeküdni. Ilyen közel a lakáshoz azt gondolta elköszönnek és ki-ki elindul a maga otthona felé, Gréti viszont új kérdéssel fordul felé. Nem tartja furcsának az érdeklődését de most már kezd fáradni.* A színház vonz jobban. Ráférne némi reform erre a világra. *Nagy tervek, mindig csak a nagy tervek. Ám most megtartja magának az eszmefuttatását. Kap majd némi kóstolót a lány ha beleássák magukat Bende művébe.* De nem kerestek még. Talán majd ezzel a darabbal. *Ügyesen uralkodik az arcvonásain, ezt már a Csontváry előtt kénytelen volt megtanulni. Két dolog van, amit sosem láthatnak az arcán: meglepettséget és csalódottságot. Legalábbis az anyja szerint. Sok más tanításával ellentétben, ezt nem tudja elfelejteni, olyan mélyen a vonásaiba ivódott.* Te döntöttél már? Hogy mi vonz inkább? Vagy egy kicsi ebből is, meg abból is? *Továbbra is tartja a véleményét, hogy ezeknek a vonásoknak nagyképernyőn a helyük. Közben, ha már szóval tartják még egymást egy ideig, rágyújt egy újabb szálra. Az utolsóra a mai nap, legalábbis ezt próbálja megígérni magának.* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #871 / 2023.01.20. 12:45:46 | |
[április] *Megszokta, hogy a faszik ritkán szánnak százszázalékos figyelmet rá, vagy a monológjaira, úgyhogy egy percig sem veszi magára Bende szűkszavúságát. Arra próbál nagyon figyelni, hogy akkor viszont befogja, amikor már a másiknak kényelmetlen a sok duma. Erre mindenkinél próbál fókuszálni.* Akkor szeretek egyedül lenni, amikor azt választom. Ugyanez vonatkozik a társaságra is. *Inkább így fogalmazná meg, bár tény, hogy egy kördiagrammon nem tudja elképzelni százalékra bontva, miként arányosul egymáshoz a két állapot. Ám talán mégiscsak több időt tölt másokkal, mint magában.* Szóval jól meghatározott definíciód van. *Értőn bólogat a másiknak. Számára elfér mind a két gondolatiság egy ekkora világban. Úgy érzi, hogy szeretve van, és ennek fényében talán mindegy, hogy miféle gyűjtőfogalom esernyője alá húzza ezeket az embereket. Nem gondolná, hogy Lucáék megsértődnek, mert az egyetemi csapatot is barátoknak hívja. Nyilván más egy háborút túlélni együtt… Egy ilyen horderejű kötelébe nehezen férne bele bárki is most. Nem is igen tudja Gréti, hogy hogyan fognak mások közel merészkedni a lelkéhez, ha az emberi borzalmat már túlélte egyszer. Ez a nyolcfős társaság már meg kell maradjon örökre, nem?* Áh. Engem nem fog megviselni. *Viszonozza a mosolyt, visszakanyarodva az iskolai folyosók problémájához. Olyan kicsinek tűnnek ezek az ügyek, pedig nemrégiben ez még ezek voltak a leghatalmasabbak. Reputáció! Nevetségesnek érzi, hogy ez bármilyen szinten álmatlan éjszakákat okozott neki.* Meg a többiekkel is. *Ért egyet. Bende elpöccinti a közeli kukába a csikkét, és együtt állnak meg az illanási pontnál. Egy kicsit megzavarodik Gréti, de magától is eszébe jut gyorsan, hogy mind a ketten Pestre tartanak végül. Ráadásul szomszédos kerületbe, úgyhogy még nem búcsúzik el. Ugyanabban az utcácskában bukkannak fel. Becsiccsentve elég kényelmetlen az utazás, de azért nem borul fel szerencsére. Ahogy kisétálnak a Szent István park mellé érnek. Konkrétan kettő perc séta a rakpart.* És mi a terv? Mármint a diploma után. Kerestek az Üvegpalotából? Vagy a filmipar jobban vonzz, mint a színház? *Visszatereli magukat a tanulás/munka világába, mert abban ugye egyeznek és könnyen topikot nyújt így.* |
![]() |
Deckner Bendegúz, Csontváry hallgató, Színművészet | #870 / 2023.01.20. 12:45:22 | |
[április] Holnap időben kell kelnem. *Megvonja a vállát, elfelejtve válaszolni arra, hogy jól érzi-e magát vagy sem. Nem is igazán a szórakozás része miatt fogadta el a meghívást, inkább csak nem szeret nemet mondani, mert ebben a szakmában muszáj nyitottnak lennie. Megismerkedni azokkal, akik később ott lesznek mellette a pályán és még hasznára lehetnek. Gréti is ilyen embernek tűnik. Persze megerőltethette volna jobban magát a mai este, de túl sokfelé vannak a gondolatai. A darab, a színészei, a szövegkönyv, a színpadkép. Mindent egyszerre szeretne megoldani, ami lehetetlen bár, de ő azért próbálkozik fejben túlhajtani a gépezetet. Figyeli, ahogy a lány arca gondolkodóvá válik a kérdésétől. Nem sejtette, hogy mélységeket fog előrántani vele, inkább csak valami megerősítésre várt, hogy ez a sekélyesnek tűnő bagázs nem Gréti közeli barátainak magja.* Hasznos ez a felfogás, ha az ember nem szeret egyedül lenni. *Ő nem nevezné barátainak a fiúkat, akikkel eljár sörözni vagy két óra között elszív lent egy cigit. Kevés ez ahhoz, végeredményében csupán kitöltik a hézagokat amikor épp társaságra vágyik.* Erős kifejezés a szelektálás, inkább csak nem gyűjtöm magam köré az embereket. Sok az ismerősöm, de ők meg nem a barátaim. Ahhoz egy kicsit több kell. *Ezt már nehéz lenne megfogalmaznia, mert nincs nagy gyakorlata. Egészen kisgyerek kora óta Krisz az egyetlen barátja és kifejezetten soha nem próbálkozott másokat is kinevezni erre a posztra. Feleslegesnek tűnik, elvégre már van egy embere ezekre a feladatokra. Így viszont nem tudja megfogalmazni, hogy miféle tulajdonságokat vár el azoktól, akik a barátai óhajtanak lenni. Aztán Gréti tovább is libben erről a témáról és végül az ő fejében sem ver éket a gondolat, hogy talán több barátra lenne szüksége. Nem szokott magányos lenni és végül mi másért lenne szüksége másokra? A saját társasága a legkellemesebb.* És az baj? *Féloldalas mosollyal pillant a lányra, akinek csillognak az éjjeli fények a szemében. Nem gondolná, hogy javítani fog Gréti megítélésén ha azt hiszik, hogy együtt voltak de abban meg egészen biztos, hogy ártani nem árt.* Elég sokat látnak majd velem a következő hónapokban. *Nem lepné meg ha egy-két héten belül már téma lenne az iskola folyosóin, hogy összejöttek. Nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, hogy ha hozzászól egy lányhoz, azt azonnal össze kívánják vele boronálni. Ennyire befogadhatatlan ha valaki nem kíván kapcsolatot?* |
![]() |
Péterfy Gréta, Csontváry hallgató, Színművészet | #869 / 2023.01.20. 12:45:07 | |
[április] *Nem érzi magát vállalhatatlannak, de lehet ez az alkohol tompítása. Állítólag nincs idegesítőbb, mint józannak lenni olyanok között, akik már ittak.* Vissza kell mennem Pestre. *Biccent, egy pillanatig sem feltételezve, hogy Bende jóindulatára bízza magát. Távoljárni nagyjából 130 kilométert nem olyan nagy dunszt. Főleg mióta megkapta a tetoválásait, amik mintha segítenék a mana hatékony áramlását. Ennek van értelem? Ha van, ha nincs, Grétinek semmi kétsége, hogy épségben haza fog jutni. Nincs amúgy sem annyira hű de késő, sanszosan Viktor is bőven ébren lesz, amikorra megjelenik.* Jössz te is? Nem érzed jól magad? *Vonja össze a szemöldökét, amikor a pultig kísérgetésnél nem válik le róla a fiú. Lehet nem kellett volna meghívnia. Jófej szeretett volna lenni, de ahogy átpörgeti ezt a másfél órát, Bende nem tűnt igazán felszabadultnak. Nem tud rákérdezni, mert a fiú gyorsabb.* Igen? Azt hiszem. *Saját magát is meglepi a szűkszavúsággal. Nem jellemző rá. De egy ideje már nagyon bizonytalan, hogy az emberek mennyire és mire kíváncsiak tőle. Bende nem erősködik, csak békésen pöfékel, útban az egyik nyilvános illanópont felé.* Korábban nagyon ragaszkodtam hozzá, hogy csak azokat hívom barátoknak, akikkel nagyon mély, szinte testvéri kapcsolatot tudok kialakítani. *Kezd bele, inkább magának rendszerezve a kérdést. A másik nem szól közbe és nem fejezi ki érdeklődését, amíg beszél. Két esélyes, hogy miként csapódik le az információ.* Most már azt hiszem megbékéltem vele, hogy nagyon sokféle barátság van. És van olyan, akivel jó moziba menni, a másikkal iszogatni, a harmadikkal kimenni futni a Margit-szigetre. Nem kell mindenkivel sírig tartó köteléket kialakítani. Próbálom az embereket úgy és annak értékelni az életemben, ahogyan jelen tudnak benne lenni. *Mindenki a maga módján szeret. Talán, ha értékeli, amit nyújtani tudnak ezek az emberek, nem fogja magát fals módon az egyedüllét érzésébe kergetni. Végülis hogyan várhatná el, hogy valaki tökéletesen adja tudtára a ragaszkodását, ha megmondani sem tudja, hogy mire lenne szüksége pontosan? Szeretné, hogy szeressék, de még nem tudja pontosan, hogy hogyan.* Te inkább szelektálsz? Vagy sok barátod van, csak nem az egyetemen? *Furcsán személyes a kérdés. Azzal köti össze, hogy nemigen ismeri Bendét, csak a lányok sugdolózásaiból. Nagyon helyes és nagyon helyes, meg nagyon helyes – ennyit szokott hallani. Továbbá, hogy nem az a járós típus, de nem veti meg a „hölgytársaságot”. Ebből nehéz egy hús-vér embert kirakni a fejében és nehéz is annak kezelni. Szeretné legalább annyira megismerni a másikat, hogy ne a pletykák rajzolják fel őt a fejében. Ó! És ha már pletykák…* Holnap téma lesz, hogy együtt léptünk le. *Kuncog kicsit. Ahány emberrel összeboronálták már, egy izom se fog az arcában rezdülni a színes fantáziák miatt. Pedig arra mindig figyelt, hogy a suliból senkivel sem kavart. Sose tudni, kivel fújja össze egy szerepre a sors szele. Lehet-hogy-jövendőbeli-munkatársakkal sosem szűrte össze a levet.* |