A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket.

Menü
Martion Szerepjáték - valósidejű, fantasy alternatív jelenben játszódó fórumos szerepjáték

Útmutató a Martion Szerepjátékhoz

Helyszíncsoportok > Budapest > Közterületek

[M] Hajnal Jeremiás emlékpark

Leírás  Regisztráció  Bejelentkezés  Játékostárs-kereső (0)  Könyvjelzők  Régi üzenetek (0)  Események (0)

hozzászólás megjelenítése.

1226 db hozzászólás van a témában. Jelenleg 0 személy tartózkodik a témában (utolsó 5 perc adata).

következő 20 hozzászólás következő oldal
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1226 / 2019.06.13. 21:03:45
[06.10. este - off]

*Még maga sem ismeri ezt az alakot, de az igazi meglepődés majd akkor fogja érni, amikor ezt az idült mosolyt még este is észre fogja venni magán a tükörben. Persze nem arról van szó, hogy Orsi nélkül mindig csak tengődött a létezésben, de a folyamatos hiány érzése tényleg képes a legfelszabadítóbb pillanatokat is árnyékossá tenni. Valószínűleg ha nem maradnak mellette azok a kitartó arcok, akik az elmúlt években végig kísérték a felhős napjait, nos soha el sem jutott volna eddig a pontig. Ám ha mégis, nem tudná úgy megélni, ahogy most.
Három különböző ábrándot sző képzeletben Orsi szavai nyomán. Abból kettő messze lehetetlen, a harmadik pedig túl józan, úgyhogy végül egyiket sem mondja ki hangosan. Inkább kiélvezi a könnyed érintést a vállán és visszanyeli az elégedettség állatias hangját.*
Remekül hangzik. *Nem tűnik csalódottnak, még ha talán a szíve mélyén az is. Valahol őszintén nem bánja, hogy Orsi összeszedettebben kezeli a helyzetet. Rá most nem szabad hallgatni. Szörnyen kapzsi tud lenni, ha a nőről van szó. Ezt több ízben is bizonyította már… Végig is fut a gerince mentén valami kellemetlen, libabőrt hagyva maga után. Ezen még biztosan sokat kell majd dolgoznia.
Maci türelmetlensége, a holnapi feladat vészes közelsége és a torkába gyűlő rossz előérzet nyomán nem is akarja sokáig feltartani már a nőt. Tulajdonképpen azt sem érti, hogy hogyan alakult így a ma este, de arról még kevesebb fogalma van, hogy mit fog ez jelenteni a kettejük számára. Hiszen nem mondtak ki semmit, nem?
Hazakíséri Orsit, leginkább azért, hogy orvul elraboljon még egy kevés időt a kapualj árnyékában. Elsimítja a lázas idegeit az édes búcsú, egészen addig, amíg nem ér haza az üres lakásba. Még nehezebb egyedül eltölteni az estéjét, hiszén már megszokta a folytonos társaságot. Szeretné kibeszélni magából a történteket, de végül nem zavar fel senkit sem, csak a fejében futtatja le újra és újra az eseményeket, hogy aztán alig tudjon elaludni.*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1225 / 2019.06.13. 15:16:09
[06.10. este - off]

*Ajjajj! Vagyis azt eddig is tudta, hogy reménytelenül odáig van Domiért, de most kétségbeejtőnek tűnik a helyzet. Minden kis mosoly, minden játékos, felszabadult mozdulat kirántja a talajt a lába alól. Már a búskomor, folyton aggódó Domonkos is hatással volt rá – többnyire mosolygásig ölelte a volna a szíve szerint –, de ez az új, vidám alak egész egyszerűen szemet-szívet gyönyörködtető. Jólesően kacag fel a vázolt terveken; nem kérdés, hogy nem ellenkezne. Amit csak akar a férfi.*
Pedig előfordulhat, hogy nem ellenkeznék. *Rövid sóhajjal engedi kiülni a képére a boldogságtól kótyagos vigyorát. Csókok és csipkelődések, kedveskedő érintések mellett amúgy itt is tökéletesen el van. El volt… Épp csak picit ráncolja a homlokát, ahogy a kezébe kerül a készülék és az ajkát rágcsálva olvassa végig. Automatikusan simít végig Domi vállán, ahogy nekibillen oldalról.*
Ó, hát ez elég lehangoló. *Megnézi az órát még egyszer… túl késő van már. Megköszörüli a torkát mialatt átgondolja mit is szeretne jelenleg.*
Mit szólnál, ha… mondjuk holnap találkoznánk délután? Főzök valami finomat és átjöhetnél… Még azért egy-két dolgot szeretnék megbeszélni.
*Újfent az ajkát harapdálja a válaszig. Úgy gondolja, hogy holnapra Domonkosban is feldereng majd némi tisztázandó kérdés. Egy közös éjjel ebben tuti nem segítene.*
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1224 / 2019.06.12. 22:00:54
[tegnap este - off]

*A fény- és szmogszennyezettség búráján át is rájuk nevet most száz alacsony magnitúdójú csillag. A párás, nyári levegő lassan kezd oszladozni, de még nem tűnik fel neki, annyira forrón lüktet végig az élet a véráramán. Szórakozottan felejti a karjait az előző ölelésben, önkénytelenül fültől-fülig mosolyogva az állára érkező csókok okán. A gyomrát vegyes érzések szorítják különböző csomókba: az izgatottsága, a jelen iránt és az agya hátsó szegletében éledező kétség hűvöse. Lehet el fogja rontani megint. Lehet, hogy sokkal rosszabb következmények várnak rájuk, mintha türtőztette volna magát. És miközben alattomosan igyekeznek a félelmek helyet találni maguknak kettejük között, Orsi egyetlen mozdulata, ahogy a háta mögé rendezi a tincseit, képes elfelejtetni vele az aggodalmait. Miféle varázslat ez?
Elengedi Orsi combjait, hogy hátrébb tudjon kicsit húzódni a nő, de eközben is azon jár az esze, hogy hogyan lehetne visszahúzódni még picit a fesztelenségbe, amit sem gyerekes családok, sem pedig idősödő állampolgárok nem zavarhatnak meg. Ebbe a csendes elmélkedésbe érkezik a kérdés, amire szolidan mosolyodik csak el és egy pillanatra elpillant Orsi arca mellett, hirtelen tudatossággal a zavara felett.*
Mmm… Azon gondolkodok, hogy orvul távoljárok veled valahova a világvégére, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy van egy normál napirendünk, amiben szerepelnek néhányan, akik biztosan nem értékelnék a dolgot.
*Megtámasztja a homlokát a másikén egy hosszú pillanatra, lehunyt szemekkel vizionálva azt, amit hangosan mondott ki az előbb. Valami kellemesen meleg helyre vinné Orsit, ahol olyan hosszúra nyúlnak a nappalok, hogy szinte úgy tűnne, sose éri el őket a Hold. Rövid ideig dédelgeti a gondolatot, mintha egy törékeny műtárgy lenne, aztán elhajol kicsit, hogy óvatosan megdögönyözze az elfelejtett Macit is.*
Remélem nem haragszol Cimbi. Nem fogom elrabolni a gazdád, akármennyire is szeretném. *És bár a lábuknál nyugodtan várakozó állatnak címzi, igazi bajkeverő mód Orsit nézi közben, félmosollyal a képén. Szemtelenül kiélvezi a zavart, tőle szokatlan magabiztossággal. Lehet jót tett az a két pohárnyi bor indulás előtt? Lehet minden nehéz találkozást így kellene megalapoznia. De nem… Ez más fajta részegség. Ezt csak Orsi közvetlen közelsége váltja ki, és úgy tűnik minden egyes csókkal csak még jobban ráerősít. Mivel gyakorlatias ember, ezért az elméletet szeretné le is tesztelni, így a kezei már megint Orsin pihennek, nyughatatlan lelkesedéssel, ahogy az ajkai is szintén a másikéra találnak. Játékos puszikat oszt először, aztán valahogy elnyúlik az egyik rövid csók, de olyan hosszan, hogy a végén elfelejtkezik róla, hogy kipipálja a felvetett hipotézis melletti üres kockát. Csak a kótyagos boldogság marad meg benne… Na meg a felkavart impulzusok szerte a testében, amik gyanúsan egy irányba mutatnak, úgyhogy talán nem is baj, ha kifújhatja magát kicsit két csók között.
Ám ha az nem lenne elég, a zsebe rövid rezgésekkel jelzi, hogy üzenete érkezett. Kelletlenül halássza elő, remélve, hogy nem bántja meg Orsit, ha még most elolvassa mi áll benne. Nem elégedetlenkedik hangosan, ellenben Orsi kezébe adja a készüléket, hogy elolvashassa a nő is az SMS-t, ami a főnökétől futott be, még hozzá a kora reggeli tárgyalás még korábbra helyezéséről. Amíg Orsi ezt emésztgeti, addig fanyalogva előrébb dől és nő vállának támasztja arcát. Ebből elég egyértelmű, hogy nem sokáig élvezhetik már a szabad levegőt, Domonkosnak rövid időn belül át kell helyeznie magát az ágya közelébe. A kimondatlan kérdés inkább az, hogy egyedül teszi-e ezt, vagy sem. De annyira még most se nagy a képzeletbeli mellénye, hogy ezt felhozza, inkább előre regisztrálja magában, hogy egyedül fog forgolódni az ágyában, félig aggódva, hisz Orsi nélkül a kétségek erőre kapnak, félig pedig ostobán vigyorogva a plafonra, mert a ma este hatása nem fog elmúlni egy pillanat alatt.*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1223 / 2019.06.12. 20:01:34
*Még lehetne bizonytalan, az elsóhajtott szavakban keresve a tagadást, valamiért mégis azt érzi, hogy apránként zsibbad bele a vélt beteljesülés pompájába. Olyan hihetetlen! Hiszen megannyi alkalom lett volna már, hogy őszinték legyenek és mégis mindig a kételyeket és a tagadást választották. Mintha először érezné elevennek és felszabadultnak magát már nagyon hosszú idő óta, ahogy tekintetével követi a férfi rezdüléseit. Látja rajta, hogy mikor tudatosulnak a jelentések, hogy mikor látja be azt, hogy ez AZ a pillanat, ami után évekig ácsingóztak csendes-magányos éjjeleken. Valahogy hihetetlen.
Még a pezsgő felszabadultságban is kissé álomszerűnek éli meg a jelenetet, ahogy Domonkos ujjai a csípőjére találnak az elfogadással és sóhaj szakad fel a bizsergő ajkáról, ahogy közel préselődik a férfi testéhez. Nem hajlandó szégyenkezni amiatt, hogy láthatóan nem tud betelni az újfajta szabadsággal. Belemosolyog a csókba, mialatt az ujjai bejárják a képzeletben már százszor megtett utat a másik vállán át a tarkójáig, majd a puha-szőke tincsekig. Úgy tartja közel magához, hogy nem is realizálja a kapaszkodást; készségesen bújik olyan közel, amennyire csak igény van rá: mármint számára! Mert az ő igényei ebben a pillanatban rendesen elszabadultak.
Forró bizsergés csúszik a mellkasától a gyomrába, hogy ott teljesedjen ki zavarba ejtően, intenzíven. Nosztalgikus hangulatba repítik az érzések, amiket még soha senki mellett nem érzett, de Domonkos egyetlen érintése felizzítja. Bolondnak és merésznek érzi magát, mintha nekik mosolyognának ma a csillagok is. Létezik ilyen? Most ebben a percben, ahogy összeölelkezve sóhajtanak egymás ajkára, olyan mintha minden létezhetne, amiről eddig csak álmodni mert. Ha nem tartana annyira attól, hogy távolabb kerülnek egymástól, most megrázná magát, hogy csak minimálisan visszatérjen a romantikus zsibbadtságból és egy egészen picit eszénél legyen. Nem tudja levenni a szemeit Domonkos arcáról, a beharapott ajkáról, ahogy a szórakozott nevetést igyekszik palástolni.
Pillanatokig csak a levegő után kapkod a férfi mellett, nehézkesen sikerül kifújnia magát. Minden vibráló és élénk körülöttük, a csendesen elmúló színkavalkád utolsó árnyalatait követve találkozik össze a pillantása az idős szempárral.
Azonnal elvörösödik attól, hogy ennyire kiszakadt a valóságból ebben a pár percben és meg sem fordult a fejében, hogy nem csak maguk közt vannak. Igazából nem számít, most biztosan nem, mikor annyira új még az érzés, hogy bűntudat vagy aggodalom nélkül simíthat végig Domonkos karján. Majd elalél, ahogy a férfi megmozgatja az ujjait a csípőjén. Óvatos torokköszörüléssel emeli át a lábát a másik térdén, hogy újra konszolidáltabbnak fessenek. Egy kicsit. Mert még mindig úgy kapaszkodnak egymásba, mintha attól tartanának, hogy az első, gyenge szellő elszakíthatja őket egymástól. Szeretné most hallani Domi gondolatait, ahogy óvatos kifejezéssel figyel hol maga elé, hol őrá. Szeretné tudni, hogy mit érez ebben a pillanatban, hogy ugyanúgy majd meghal a boldogságtól mint ő? Szeretne rákérdezni, de még mindig kissé elszorult a torka.*
Fogalmam sincs... *Óvatos mosoly telepszik a képére, ahogy figyeli Domonkost. Szeretné elmondani, hogy ezek után semmi sem lehet elég az ilyen pillanatokból. Hogy nem tudja elképzelni, hogy betelne valamikor is az érintésekkel vagy ahogy a férfi a nevét ejti ki az ajkán. Egyszerűen imádja a hangját, ahogy olykor, nagy ritkán elragadja a hév és zavartan túr a hajába, miután észreveszi, hogy sokat mondott. Szeretné csak úgy figyelni, hogy minden egyes porcikáját az emlékezetébe véssen. Mindent szeretne, amit eddig elérhetetlennek hitt.
Megdörzsöli az arcát majd egy pár pillanatra a tenyerébe rejti az egyre szélesedő mosolyát. Kezd egy kevés büszkeség éledezni benne, hogy végeredményében mégis csak sikerült kiállniuk az eddigieket és elverekedni magukat idáig.*
Mondd el mire gondolsz most! *Mert ő maga nem is tudná szavakba foglalni. Az soha nem ment igazán még most, a kitárulkozás pillanatában is nehezen forog a nyelve. Vagy pont amiatt? Nem pillant körbe bár, de azért reméli, hogy már nem vizslatja őket a szigorú szempár -vagy egy másik netán- mert szándékában áll még pár csókot osztani a férfi csodálatos arcélére. Igen, ez is olyasmi, ami milliószor érzékibb mint ahogy a gyatra fantáziájában megélte. Éppen csak annyira húzódik el, hogy a kissé elhanyagolt Maci, okos tekintetére pillantson. Megsimogatja a feje búbját, majd a füle tövét, hogy ne érezze elhanyagoltnak magát de minden figyelme a mellette ülőre összpontosul még így is. Talán ez most bocsánatos bűn.*
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1222 / 2019.06.11. 10:04:59
*Apróra zsugorodik benne az elszántság, ahogy regisztrálja a könnyeket. Olyan kétértelmű üzeneteket lehel Orsi bőre, hogy alig tudja szortírozni őket időben. Hullámzó vasúthoz hasonlít, olyanra amin az ember garantáltan beteg lesz, mire leszáll. Vajon róla mit árul el a helyzet? A kétségek minden alkalommal árnyékot vetnek azokra a dolgokra is, amiket tisztán érez. Annyi éven át győzködte magát, hogy vannak dolgok, amiket jobb nem kimondani. És tessék, végül egy nagy luftballon lett az egész, amit addig-addig fújt, hogy a benne felgyülemlett atomok szétfeszítették.
Elhúzódhatna, ha annyira szeretne, de a legtörékenyebb mozdulat is erősebb most minden ösztönnél. Tétován ragad bele a mozdulatsorba, ólom nehéz tagokkal a pillanathoz láncolva. Lassú, nyűszögős jelek érkeznek a benne élő farkastól. Mindene a menekülésről dalol, és még sem tud elszakadni. A bordái mögött sajog valami csomós, ahogy Orsi zavartalanul elmaszatolja a könnyeit. Egyszerre szeretne most messzire szaladni, el a következményektől, amik olyan borzasztónak tűntek minden alkalommal, amikor erről a beszélgetésről álmodozott; és emellett semmit sem szeretne jobban, csak közelebb hajolni, hogy az összes apró sós pettyet lecsókolja a kedves arcáról, amíg nem mosolyodik el Orsi a gesztuson. A két ellentétes húzópont pedig lassan szétszakítja a józan gondolatok maradékát.
Aztán csak őrlődik magában, hogy mi lenne a helyes, de már nem tudja eldönteni, mert a feje és a szíve teljesen más irányba húz. Félig nyínak csak el az ajkai, valamit arról akar mondani, hogy felejtse el Orsi, amit mondott, de mintha érezné már a másik, hogy meddig szabad figyelni Domonkos szavaira, mert mielőtt kifújná a levegőt már érkezik is a lepkekönnyű csók. Amilyen álomszerűen súlytalan volt a rövid az érintés, olyan sok mindent jelent most. Elég ahhoz, hogy a pattanásra kész izmok ellazuljanak, ahhoz hogy feloldja az arcára kövült bizonytalanságot és átforralja az megfagyott testét. Teljesen elernyed az ismerős érzésben és attól, hogy milyen fogadalom ez: sok ilyen érintést és még több ilyen érzést ígér. Sokkal többet ér, mint az adott szó. Holnapokról szól ez a csók. Arról, hogy reggel kutyát sétáltatnak, hogy napközben elugrik az egyetemre, hogy együtt ebédeljenek. Kedves cetlikről, amiket akkor váltanak, ha más ritmusban indul a reggelük. Meglepetés vacsoráról, teraszon borozásról, álmos bevásárlásról. Arról, hogy lenne végre értelme a feltolódott szabadnapjainak. Arról, hogy beugrik Orsi munkahelyére a pár sarokkal fentebb vett péksüteménnyel, csak mert tudja, hogy nem volt ideje az iskola és a munkaóra kezdete között boltba menni. Édes semmiségekről, értelmetlen összezörrenésekről, nevetős békülésekről. Olyan gyönyörűnek tűnik erről a pontról nézve. Annyira gyönyörűnek, hogy az már egyenesen ijesztő. És benne már most Everest magas tornyokat húz a ragaszkodás. Pedig hogy próbálta földbe döngölni ezt! De most újra a függőség legalján találja magát és megint... megint nem elég. Minden szó csak olaj a tűzre, és ha volt is valahol tűréshatár, már nem látja ebből a távolságból.*
Jaj Orsi. *Ennyi szakad csak fel az elhaló sóhajával együtt. Meddig lehet elbújni a majdnem-tökéletesség álcája mögé? Szörnyen rémisztőnek tűnik a gondolat, ahogy lassan minden ostoba szokása és idegesítő jellembeli hiány napvilágra kerül. Kezdve azzal, hogy mennyire egészségtelen mód ragaszkodik ehhez a nőhöz...
Annyira elgyengül amikor újra egymás szemébe néznek, hogy már nem képes sem a jövőre, sem pedig a régi dolgokra koncentrálni. Elfelejti azt is, hogy hol vannak, hogy milyen lehet ez a jelent kívülről figyelve. Az eddig olyan hasztalanul pihenő kezei most megint célt találnak, türelmetlenül siklanak végig tenyerei a nyári ruha szűk anyagán, ismét közelebb húzva a másikat. Csukott szemmel talál el a másik ajkaiig. Még érzi rajta a könnyek és a nap sósságát. Ez már nem az az éteri csók, amit az előbb váltottak. Ez attól a kibírhatatlan vágyakozástól nehéz, amit megpróbált körülírni. Hát ezt jelentené? Ezt a felkavaró sóvárgást, ami miatt olyan hosszúra nyújtja a csókokat, amíg már nem érzi a könnyek ízét. Olyan hosszúra, hogy közte összeakad a forró, párás lélegzetük, amikor ezt a préselő epekedést annyira nem tudja már kezelni, ahogy nagy csomóvá szorítja össze öklében a vékony textilt. Maci épp időben szünteti meg a kettejük közötti szállását, mert Domonkos már egyáltalán nem figyel arra, ami rajtuk kívül történik. Jobb kezével Orsi combja alá fog, határozottan átemelve a saját lába felett, hogy még közelebb legyenek. Nem érdekli, ha valakit megbotránkoztat, ahogy már majdnem az ölébe húzza a lányt. És ez sem elég... Ennyi idő után semmi sem az. Elpocsékolt korszaknak érzi az előzményeket és most ha tehetné egyszerre pótolna be mindent. Alig tudja elválasztani magukat, pedig nem egy akarat gyenge emberről van szó. Hosszú sóhajt présel a fogai közül, lázasnak érzi magát. Ebbe meg lehet halni egyébként, nem?*
Fogalmad sincs, hogy mit szabadítottál most magadra... *Valahogy visszakerül rá az a szokásos, szelíd mosolya, de a szemében még a kínlódó ácsingózás látszik. Nem lehetne valahogy egy estét megtölteni a rengeteg kihagyott pillanattal?
A sötétedés végett lassan szállingóznak az emberek haza, és most először pillant ki a kettejük elszeparált valóságából, ahogy megérzi magán a nem túl barátságos tekintetet. A ráncos arc elutasító mimikába fordul, Domonkos pedig még szorosabbra fogja közre Orsit. Mintha az öregasszony azért nézné őket ennyire, mert eltökélt szándéka felkapni a lányt és elrohanni vele! Nevetséges, de be kell harapnia kicsit a száját, hogy ne nevessen fel a saját önkéntelenségén. Szegény Orsi, tényleg nem tudja még, hogy mire vállalkozott ma ezzel a találkozóval.*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1221 / 2019.06.11. 01:00:01
*Hitetlenül hallgatja azt, amit a férfi mond; lassan jutnak el a szavak a tudatáig. Annyira, annyira le van maradva Domonkos! Szíve szerint sikítana ha belegondol, hogy a férfi ilyesmikre gondol, hogy ennyire nem látja át a helyzetet. Ahhoz képest pláne, hogy úgy kellene olvasnia az érzéseit, mint egy új könyv lapjait. Szeretné a kezei közé fogni a szigorú arcot, hogy esélye se lehessen Domonkosnak másra figyelni, csak rá. Még a saját gondolatait -főleg azokat!- is el kelleme felejtenie. Helyette mozdulatlanul ül és lassan fordul a másik felé. Szeretné elhinni, hogy erről van szó. Szeretné ha erős tudna most maradni és nem engedni, hogy az események újra és újra ismételjék magukat. Vallomások, érintések. Könny és csók a bámuló Hold alatt. Játékos pillantások, szórakozott jobbra kanyarok, miután találkozik a két pillantás. Szédítő és elviselhetetlen tánc. Boldogság és elhagyottság, lent a mélyben aztán a felhők közt vagy akár fölöttük. Mindig is ez volt? Azt sem tudja mikor lett ilyen őrülten szerelmes, hogy ne tudja megkülönböztetni mi a helyes és mi az, ami már bűnös.
Úgy szédül a szoros ölelésbe mintha kiszállt volna a testéből. Most talán tényleg kívülről látja magukat.
Úgy szorítja le a szemeit, mintha így akarná kiszorítani az autocorrectet a fejéből, hogy elhihessen minden szót, ami elhangzik. Mennyiszer kívánta, sőt! Könyörgött valakihez, aki hallja a néma segélykérést, hogy egyszer, csak egyszer kapjon bizonyosságot, hogy nincs egyedül ebben a harcban.
Úgy kezdenek potyogni a könnyei, hogy fel sem eszmél rájuk, csak kapaszkodik a másik vállába, ahogy egyre könnyebb lesz a szíve, minden kimondott szóval. Pörögnek előtte a szavak és jelentések, szeretné a férfira kiabálni hogy tegye meg! Tegye meg ezt mind, mert semmi másra nincs szüksége ebben az életben már úgy igazán csak arra, hogy ugyanúgy szükség legyen rá. Hogy ne csak egy elbaltázott pillanatot jelentsen, hogy ne csak egy hiba maradjon. Nem akarja az állandó fájdalmat és szégyent látni a férfi szemében... nem bírja tovább ezt. Nem bírta! Nem tudott ott maradni anélkül, hogy más is számítana. Hogy ő számítana! Pedig csak ennyi kell.
Nem engedi messzire húzódni a férfit, még azt sem engedi, hogy másra figyeljen a kisírt szemein kívül. Rekedt a hangja, ahogy megszólal és azonnal újra könny szökik a szemébe. Szórakozottan törli le a kézfejével, mialatt még mindig Domonkosra bámul.*
Szóval... *Hátratúr egy hajtincset, ami a könnyes arcára tapad. Meg sem érzi Maci méretes és súlyos fejét, ami a térdén pihen aggódon. Nem ismeretlen számára a jelenet, hogy Orsi pityereg.
Látja a férfi arcán, hogy mindezek után mintha képtelen lenne elszakítani a tekintetét a talpuk alatt zöldellő fűről. Pedig látnia kell a fenyő-zöld árnyalatú szempárt, hogy tudja, nincs egyedül. Óvatosan érinti meg a férfi állát, hogy maga felé fordíthassa. Úgy vizsgálja a bűntudatos vonásokat, mintha először látná őket. Talán azért, mert ezt a Domonkost még valóban nem ismerte eddig. Nem igazán gondolkodik, ahogy óvatos csókot lehet a férfi ajkára. Bizonytalan, mintha nem is lenne valóság, ami most történik.*
Szeretném ha... önző lennél egy kicsit. Csak velem. *Halkan beszél, csupán a lényeget kiemelve. Annyi de annyi mindenben téved Domonkos, hogy ha most elkezdi felsorolni akkor itt ülnek holnap estig is akár. Viszont a lényegen nem változtat. Hogy Domonkos tisztán és egyértelműen érezheti, hogy hiába minden vélt vagy valós bűne, nem tudta megingatni mindazt, amit Orsi érez. Mert talán még soha nem szerette annyira a férfit, mint ebben a pillanatban.*
Nem tudok nélküled élni. Még csak nem is akarok. *Rázza a fejét, zavartan, hogy egyáltalán felmerült ez mint gondolat. Hüvelykujjával simít végig a férfi arcán, majd az állvonalán. Ha csak a most van, akkor szeretné élvezni és nem elvesztegetni. Ha csak a most van, akkor szeretne a pillanatba fagyni.*
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1220 / 2019.06.11. 00:03:35
*Mindenki másként éli meg a saját igazát. Talán máskor ez lenne az a pont, ahol hagyja, hogy a nézőponti különbségek megtöltsék a kérdések ásta árkokat és így megteremtse azt a távolságot, amire szerinte szükség lehet. De miért tűnik most úgy, hogy soha nem arra volt szükség, amit jónak hitt? A keserűség olyan dolgokat emel a felszínre, amiket neki is hallania kellett ahhoz, hogy most számítson igazán, mi lesz a következő lépés. Nem néz félre, ahogy lassan megcsóválja a fejét a hallottakra.*
Nem, nem érted. Mi történt mióta ismersz? Egy csomó rossz dolog, amik egy életre megváltoztattak mindent. Tudom, hogy nem ezt akartad. Tudom, hogy mik voltak az álmaid Orsi, és szépíthetjük akárhogyan, mindet elvettem. Semmit nem szeretnék jobban annál, hogy jól legyél. Ezeken után pedig ezt csak úgy tudom elképzelni, ha én nem maradok a képben.
*Nyers érzéseket lát a másikon, de nehezen tudná értelmezni őket. Kétségek talán? Új erőre kap Domonkos a bizonyosság okán, közelebb csúszik a padon, összeérnek újra a térdeik. Egy hosszú pillanatig figyeli, ahogy a rájuk boruló sötétségben Orsi meleg barna tekintetében megfürdik az éjszaka sötétkékjének hidege. Megbántottság, csalódottság és gyász színei örvénylenek a végtelen fekete cirmok között. Belesajog mindene a határozott mozdulatba, amivel ellentmondás nem tűrően ölelésbe húzza a törékeny testet. Nem érkezik rögtön a viszonzás, csak a mellkasának és karjának feszülő végtagokat érzi. Nem tudja eldönteni, hogy hirtelen reakció, vagy valós menekülés ez. Még közelebb préselődik, hogy az arcát Orsi nyakához préseli. Megtelik a feje a másik illatától, amit a bőre piheg felé. Könnyű tavasz mű illata, nem is ettől zsugorodik benne össze valami gyomor tájékon. A makulátlan bőr friss illata, együtt a nyár meleg lágy aromáival. Nem tud tisztán gondolkodni így, de talán ez most nem fog hátrányára válni.*
Ha teret adnék az önzőségemnek Orsi, akkor soha nem engednélek el... Ha azt tenném, ami jól esik, akkor minden nap az ablakod alatt ülnék, csak hogy tudjam, jól vagy. Addig könyörögnék, amíg nem jönnél vissza a Falkához. Fognálak, haza távoljárnék veled és nem engedném, hogy elmozdulj mellőlem, tudod? Annyira önző vagyok, hogy levegőt sem tudnál kapni tőlem. El kellene viselned, hogy folyton ott vagyok. Én, aki miatt újra ki kellett találnod az életed. Annyira önző vagyok Orsi, hogy inkább meghalnék, minthogy ezt tegyem veled. Annyira szeretlek Orsi, hogy attól félek belefulladnál, ha látnád milyen vagyok valójában veled.
*Olyan gyorsan szakadnak fel a szavak, hogy esélye sincs korrigálni, vagy megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Nem sikerül moderálni sem a szerkezetet, sem magát a mondatát. Olyan ez, mint letépni a mull-lapot a még vérző sebről. Nem lehet kicencúrázni.
Lassan enged Domonkos szorítása a nő derekán. Fogalma sincs, hogy hogyan nézhetne a másik szemébe a vallomás után. Annyira zavarban van, ahogy vissza-visszapörgeti a jelenetet, hogy egyáltalán nem mer még a levegőbe se szimatolni. Egyszerűen csak maga elé réved, azzal a biztos tudattal, hogy ezzel a cunamival most már végleg elkergette a másikat. Hiszen ki akarna egy megszállottal szóba állni? Őrület.*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1219 / 2019.06.10. 23:30:28
*Kellett ez az idő, hogy minden a maga csupasz valójában tudjon értékelni és értelmezni. Kellett, hogy várjon, kap-e valamilyen jelet, hogy igenis, nem csak szerinte ér meg minden szenvedést az, ami kettejük közt van. Ám a hirtelen kérdését követő megilletődöttség Domonkos arcán arra enged következtetni, hogy egészen másra használták a külön töltött időszakot.
Nem tud mit mondani az óvatos mentegetőzésre a vallomás végén. Miért kell annak ott lennie? Miért nem ismeri fel Domonkos, hogy ő teljesen nyílt lapokkal érkezett erre a találkozóra? Sóhaj szakad fel a torkából és most már nem próbálja elvonni a tekintetét a másikról. Ugyanúgy kutat valami kedvezőbb válaszért mint akkor éjjel, mikor ott maradt annak ellenére, hogy nem szabadott volna. Mindig csak a válaszokat várja és reméli de valahogy zavaros körmondatok és kikövetkeztetett érzések jutnak; ezekkel tud dolgozni. Ez pedig számára kevés, akármilyen önző lesz emiatt. Talán a szerelem ezt teszi mindig, nem? Azt akarja az ember, hogy viszont szeressék, semmi egyebet. A beteljesülés miatt éri meg mindent túlélni.
Megszakad ez a gondolatmenet, ahogy olyan sokszor már és kifejezéstelenné válik az arca attól, amit hall. Szóval... nem volt ez különb velük sem, úgy fest. Elköszöntek és többet nem látták volna egymást ha ez Domonkoson múlik. Próbálja csitítani magában az érzelmeket, amik ellepik. Csalódottság, elárultság. Újra összetörik a szíve, egyetlen mondat kellett csak hozzá, amit a maga módján nagyon hamar sikerült értelmeznie.*
Értem. Mármint, azt hiszem csak ezt kellett hallanom. *Az ajkára harap, mielőtt megremegne és elpillant, most először észlelve a színes kavalkádot maguk körül. Nem tehet ellene, kiszökik az-az egy könnycsepp és csak magában rimánkodik, hogy ne kövesse több. Nem meri letörölni, nehogy észrevegye Domonkos. Inkább mereven előre figyel, a lassan szedelődzködő emberekre körülöttük. Fel sem tűnik senkinek, ahogy szépen lassan elsorvad minden reménye.*
Nem könnyű távol maradnod, hogyha mindig visszajövök. *Óvatosan elmosolyodik, mintha nem szakadna bele minden mondatba.*
De nem azért kerestelek, hogy visszakönyörögjem magam. Csak fontos vagy nekem és... tudni akartam, hogy vagy. Szóval ne aggódj emiatt. *Úgy érzi magát, mint egy tetten ért kukkoló, akitől nem lehet megszabadulni. Aki képtelen arra, hogy lezárja a múltat. Már nem tűnik olyan egyszerűnek a képlet, amilyen lehetett volna; elvégre mindentől függetlenül is már nagyon rég Domonkos volt a legközelebbi barátja. Is. Hülyehülyehülye! Miért ilyen idióta, hogy mindig elhiszi, hogy egyszerűbb lesz a történet? Majd biztosan, újra barátok lesznek. Nyilván... Kár, hogy csak most esik le, hogy ez milyen ostobaság.*
Csak... ne azzal magyarázd kérlek, hogy ezzel nekem akarsz segíteni! Soha nem volt arra szükségem, hogy kiszakadj az életemből. Ha... neked igen, akkor megértem és elfogadom, de akkor legyél velem őszinte! Ennyit kérek. *Azt a, hogy micsoda energiák tudnak felszabadulni ha az ember kimondja, amit évek óta őrizget. És mennyi mindent szeretne még mondani, amiken éjszakákon át rágta magát, literszámra hullajtva a könnyeit. A hamis magyarázat mellett, számára ez abszolút nem ideális. Pláne, hogy az ideális az lenne, hogy soha nem kellene elszakadnia a férfitól... akkor nagyon is távol áll tőle.*
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1218 / 2019.06.10. 23:03:26
*Összezavarodik attól, amit a szél a hátára kap és az orrába sodor. Sose érezte még azt, hogy Orsi dühös lenne, az pedig, hogy rá, kifejezetten meglepi. Nem is tudja elrejteni a megilletődöttségét, magasba szökő szemöldökei, nagyobbra nyíló szemei és lassan összepréselődő ajkai mind-mind tele vannak a csodálkozásával.
Nem is tud hirtelen válaszolni, ahogy Orsi felindultsága lassan szűnik és újabb kérdés kerül napvilágra. Nem is sejtette, hogy ennyire nyílt lapokkal fognak játszani. Vagy csak számára tűnik annyira intimnek ez a kérdés? Lassan lejjebb ereszti az eddig feszesen tartott vállait és megáll Maci lassú vakargatásában is. Sarokba szorítva érzi magát, de nem vitatja a helyzet jogosságát. Részéről mindent úgy jár körbe, mintha mezítláb kellene átsétálnia egy szobán, amit teleszórtak éles üvegszilánkokkal. Az lecsupaszított egyenes beszéd túl sok fájdalommal jár és egy csomó olyan dologgal, amibe beleszakad az ember szíve.*
Orsi... *Próbálja összeszedni a gondolatait, úgy hogy ne legyen modoros, de elhamarkodott sem.* Mindig gondolok rád. Fura, hogy ennek ellenére milyen sokszor sikerül megbántanom. *A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Lehet a folyamatos óvatoskodás és önzetlenség végül teljesen mást jelent a másiknak. Talán közönyként éli meg, játéknak, egyenesen hazugságnak - pedig tényleg nem szól ez semmi másról, csak a tapintatról, amit a másik felé igyekszik tanúsítani.
Szórakozottan fújja ki a levegőt, egy hosszú percig inkább a tőlük pár méterre táncoló illúziótörténetet figyeli, amiből elég keveset szűr le, olyan messze jár fejben a jelenettől. Csak az összekoccanó térdek húzzák vissza - először a zsigereit, aztán a gondolatait is. Aztán már nem is nagyon tud elszakadni, annyira gyönyörűnek találja, ahogy meleg, pasztell színű foltok vándorolnak át Orsi arcán, ezerféle árnyalatba vonva a szemeit, az enyhén hullámos tincseit és az ajkait...
Elmosolyodik kicsit a rövid történet végére.*
Nem történik semmi. Általában búcsút veszünk és többet nem látjuk egymást. *Nehéz, disszonáns ütemre vált a szíve. Érhetne így véget az övék is, nem? Leolvad a törékeny mosoly mind kettejükről.* De őszintén fogalmam sincs Orsi, hogy mennyi időre tudok távol maradni tőled. Próbálkozom... újra és újra, hátha egyszer végre tovább tudsz lépni. Annyira szeretném, hogy boldog legyél. Tudom, hogy piszok rossz munkát végzek, mert mindig visszatérek és neked mindig csak rosszabb lesz tőlem.
*Bánatos pillantását csak Maci viszonozza, ahogy összefonja maga előtt a karjait. Hát ilyen az igazság, nem? Döcögős, minden szava maró méreg, ami fájdalmas sebeket hagy az ember torkán. És újra: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1217 / 2019.06.10. 22:39:33
*Felszalad a szemöldöke a kijelentésre, hogy aztán gondos ráncokba formálódjon a homloka bőre. Hiányzott? Talán Domonkos túl távol jár ahhoz, hogy kiértékelje a jelen gesztusait. Hogy mérhetetlen düh kezd formálódni a sima vonások mögött, hogy rá kell harapnia a nyelvére, hogy a méreg ne akarjon a felszínre törni. Mindig-mindig itt ragad, a túlértékelt mondatok és a piedesztálra emelt gesztusok. Miért nem lehet minden olyannyira egyértelmű mint az a hirtelen sötét, ami a fejük fölé terült? Sóhajt, hogy elnyelje az önző gondolatokat.*
Tényleg? *Vajon mi lett volna ha most nem keresi Domonkost? Örökre kiszakadnak egymás életéből? Csak úgy elengedi a férfi? Nem érti... ha nem érzi ugyanazt a fájdalmasan erős kötődést, azt a lehetetlenül önző vágyat akkor miért hitegeti? Miért kerülnek mindig lehetetlen közel, hogy a távolság milliószor jobban fájjon? Kezdi elhinni, hogy neki ez mindig is fontosabb volt.*
Te... gondoltál rám? *Felpillant és kíváncsian szemléli a férfi vonásait. Most csak... nem tudja ezt elképzelni. Pláne nem azt, hogy ahogyan az ő fejében, úgy Domonkoséban is megpihent a keserű hiány. Mivel nem tudja leolvasni a válaszokat, elpillant Domonkos válla felett.*
Áh. *Nem mintha arra számított volna, hogy kiönti a férfi a lelkét, mégis olyan üresek most a mondatok. Hónapok teltek el anélkül, hogy bármit tudtak volna egymásról. Kínosan érinti, mégis bólint rá. Vajon kívülről, hogy festenek? Látszik az arcán a sóvárgás? Mindene felélénkül, ahogy a férfi térde az övéhez ér, mialatt Maci helyezkedik köztük. Egy fél pillanat csak, de kiszakadni nagyon nehéz. Pedig könnyed szeretett volna lenni!
Csak egy pillanat az egész, ahogy leperegnek benne a szimptómák. Domonkos kérdez, a szíve felpörög, Domonkos korrigál, kicsit belehal.*
Nem kerestem másik falkát. Én nem... vagyis... *Megköszörüli a torkát és megvonja a vállát.*
Nem szerettem volna másik falkát. Kicsit problémás mert Pesten gyakorlatilag minden olyan hely, ahová kimehetnék valamelyik Falkáé, szóval messzebb kellett mennem és hát végül is nem vagyok egyedül. Azt hiszem kis híja volt annak, hogy lerágják a lábam az első Hold alatt... mikor külön voltam, de túléltem. És összeismerkedtem egy másik farkassal, aki egyedül volt. Szóval... így már nem vagyunk egyedül. Na mindegy, kusza sztori, de azért szerettem volna ha tudod, hogy nem kell aggódnod értem vagy... nem tudom mivel jár ha valaki kilép a Falkádból. *Elhalkul a magyarázat végére. Nem csak a Falkából lépett ki ezzel, ugye? Mégsem tudja elképzelni, hogy Domonkos ugyanazon a bonyolult skálán szemléli az eseményeket.
Levi jut eszébe, hogy egy pillanat alatt leszűrte, hogy valami komolyabb oka van annak, hogy a mai napi találkozót elutasította, akkor is ha már valamiféle rituálé ez, hogy a héten kettő estét legalább együtt töltenek el. Nem tud elég hálás lenni, hogy nem kérdezett bele a férfi mert fogalma sincs, hogy mit mondott volna.*
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1216 / 2019.06.10. 22:16:02
*Egy helyben toporgásból és körbe-körbe járásból mind a ketten jelesre vizsgázhatnának. Nagyon büszke Orsira, hogy azt tette, amit jónak látott és nem ragadt bele abba, ami fájdalmat okoz neki, csak azért, mert azt már ismeri. Saját magával nem tud mit kezdeni, mert érzi, hogy újra ugyanott van, ahol ezelőtt is. Nem múlt el a vonzás egy csettintésre, nem telt meg az élet új értelemmel, nem múlt el a sóvárgás. Mennyi ideig kellene távol lenniük egymástól ahhoz, hogy ne érezze így magát? Nem rég olvasta, hogy Szergej Krikalev 803 napot töltött összesen az űrben. Talán ha távol tudna maradni ennyi időre, akkor könnyebb lenne, nem?
Kényelmetlen a fapad, de igyekszik nem túl sokat igazítani a végtagjain, mert Maci félfenékkel a cipőjére helyezte magát. Egy pillanatig sem panaszkodna.
Nagyon óvatosan kutatja a vonásokat, számolja mi változott és okokat keres, amikre biztos nem szabad rákérdeznie. Nem tartozik rá - ezt mantrázza magában. Fogalma sincs, hogy ezt a saját gyávasága, vagy az Orsi iránti tisztelete mondatja vele.*
Örülök neki. *Bánatos mosolygás vesz erőt a vonásain. Valahogy mindig ilyesmit vált ki belőle a másik. Megtelik mindene óvatos gondoskodással, törődő ösztönösséggel, keserű hiánnyal és kínzóan édes vágyakozással. Ez olyan szeretet, ami túlmutat egy életen, nem? Akik képesek rá verset írnak róla, lefestik, vagy kottába rendezik. Domonkos csak a Holdnak szokta elpanaszolni úgy, hogy senki más ne értse.
A vallomásra újra a nőre pillant, elkapva a pillanatot, ahogy az egyik tincs puhán átcsúszik a vékony válla felett, ahogy Orsi előrébb dől, hogy megvakargassa Macinak az álla alatt. Ettől miért kell akkorát nyelnie, hogy Zalakarosig is hallják? Mitől szakad ki a levegő? Hogy tudnak ilyen apró semmiségek olyan sok mindent jelenteni?
Hát persze. Egy nagyon régi kép kúszik a fejébe egy estéről, amikor először látta a mellette ülő kulcscsontját végig a meztelen vállakig. Tisztán rémlik a finom ív, a bőr törékeny porcelán színe, a feszesség az ajkai alatt, ahogy ráérős alapossággal végigcsókolt mindent, hogy felidézhesse akkor is, ha elmúlik az éjszaka.*
Hm? ... Te is. *Freudi elszólásból úgy tűnik vesztésre áll. Homályosak még a gondolatok és a tekintete is az előbbi emlékektől. Akárhogy próbál koncentrálni, minduntalan beleragad egy-egy távoli pillanatba. Ettől pedig a jelen minden mozzanata is érzéki jelentéssel telik meg, akármennyire próbál tisztán gondolkodni.*
Semmi különös. *Finoman megrázza a fejét, ezzel pedig nem csak a szavaira erősít, hanem a fejéből is megpróbálja elűzni mindazt, amiről nem szabad beszélniük. Dolgokat, amiket már régen el kellett volna temetni. Vesszők helyett pontot rakni.*
Illetve semmi olyan, amiről beszélni tudnánk, vagy olyan nagyon számítana. *Miről meséljen? A munkáról? Az elutasított örökbefogadási kísérletekről? Olyan esetlenül jelentéktelennek tűnnek most. Mondjuk azt már megfigyelte, hogy a másik közelében alapvetően minden lényegtelenné válik, ami vele történik. Sokkal fontosabb neki, hogy a mellette ülővel mi történik, és így annyira eltörpül minden más, hogy általában ennyiben hagyja a történeket is.*
És most egyedül vagy? *Utólag jön csak rá, hogy mennyire kétélű a kérdés, úgyhogy egy zavart köhögéssel javít:* Mármint egyedül töltöd a Holdakat, vagy találtál esetleg egy otthonos falkát? *Milyen hülyeség, nem? Most folyton az fog a fejében járni (két túlfűtött gondolat között), hogy vajon azóta talált magának valakit Orsi, aki nem teljesen inkompetens a romantikus kapcsolatok terén? Erre már nem nagyon lehet úgy rákérdezni, hogy ne legyen tapintatlan.*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1215 / 2019.06.10. 21:17:07
*Nem tudja, hogy mit jelenthet Domonkosnak az, hogy felkereste, de most itt van, szemtől szemben. Ott szeretne maradni az ölelésben, amíg le nem megy a nap, amíg nem a csillagok és a most még kedves hold mosolyog rájuk, amíg nem akar kiszakadni a szíve a boldogságtól, hogy látja a férfit. Mire várt eddig?
Olyan egyértelműnek tűnik már a folytonos hiányérzet miértje, hogy itt van mellette Domonkos. Miért is tűnt jó ötletnek távol maradni tőle? Nyilván újra csak a lejtőn fog majd kiderülni. Addig viszont megengedi magának az óvatos érintéseket, amikkel végigsimíthat a férfi hátán és oldalán, mialatt még nem bontakoztak ki az ölelésből. Még szerencse, hogy nem hitegette magát azzal, hogy már túl van a másikon mert most óriásit csalódna magában.
Hidegnek tűnik a levegő, ahogy elengedik egymást és furcsán leesnek a kezei, mintha nem tudná, hogy most mit kell velük csinálnia. Ha nem ölelheti velük Domonkost akkor hasztalanok, nem? Ugh.
Ahogy Domi felkel, hogy a padhoz lépjen, óvatosan megdörzsöli az arcát. Nem, ez nem az a továbblépési szint, ahol tartania kellene. A külvilágot már abban a pillanatban kizárta, ahogy a férfi megjelent, így nem tudatosul benne az őket körülölelő taps és nevetés sem. Egyelőre még nem szívesen venné le a szemeit Domonkos arcáról.
Keresi a vonásokban az ismerőset, a karikákat, a táskákat a szeme alatt. A vállakat, amik nem görnyedtek hiába a tonnányi súly rajtuk. Keresi ugyanazt a megviseltséget, amit saját magában érzett eddig.
A kimondott szavak mögött érzi, hogy régen volt már az, hogy kiléptek egymás életéből. Talán még egy-két hétig azt gondolta, hogy megkeresi őt a férfi és... nem is tudja. Visszahívja. Azt mondja minden megváltozik majd. Azt mondja, hogy szereti és nem akar tőle távol lenni. Aztán teltek a napok, amikkel rájött, hogy ez nem történik majd meg. Először mérges volt és tehetetlen, míg végül rájött, hogy Domonkos soha nem lenne ennyire önző. Vagyis, mostanra már egészen biztosra veszi, hogy Domonkos önzőségnek gondolta volna ha utána jön. Ha arra kéri, hogy ne menjen el... elvégre ezt a döntést sikerült meghoznia. Azt mondta, hogy erre van szüksége.
Ostoba vagy sem; ez azóta is kérdés. De valahogy életben maradt a férfi hiánya mellett is. És talán kimondhatja, hogy nem csupán szenvedéstörténet volt ez a pár hónap.
Atyaég már hónapok teltek el! Látja a férfin a nüansznyi változásokat, amiknek már nem tudja az okát. Túl sokat gondolkodik, de a mosoly nem hervad az arcáról. Nem amíg így ülnek, kis távolságban, a tudattal, hogy szeretné akkor talán megérintheti a férfit. Nem mer válaszolni csak lepillant ő is kettejük közé, menedéket keresve az okos, kutyaszempárban. Nem rá néz bár, de emiatt nem tudja hibáztatni.*
Ühm, is-is? Jobban, mint amire számítottam. *Csendben marad egy pillanatig, amíg átgondolja, hogy építeni vagy rombolni jöttek így össze. Eligazgatja a lenge ruhát a combján, összekulcsolja az ujjait az ölében.*
De nagyon hiányoztok. *Nyelvbotlásnak tűnik, de majdnem kicsúszott a nyelvén az igazság. Hiányzik bár a falka, de egyértelmű, hogy ki miatt.* Néha bizonytalan vagyok abban, hogy jól döntöttem-e. *Felpillant, teljesen nyíltan vizslatja a férfi tekintetét. Vajon kimondja, amit annyira szeretne hallani? Inkább nem ad esélyt és szóra nyitja újra a száját.*
Mi történik veled mostanában? *Itt már nem próbál általánosítani, de a tekintete sem kutakodik a férfi arcán. Birizgálja Maci fejét, füleit, óvatosan, hogy ne érjen Domonkos kezéhez, ha esetleg ő is szegény állaton keresné a frusztrációja levezetésének módját. Frusztrált egyáltalán? Még mindig nem tud benne olvasni.*
Stelczer Domonkos
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Stelczer Domonkos, Mérnök #1214 / 2019.06.10. 20:44:10
*Nem tűnt igazinak a telefonbeszélgetés, ami során Orsi felkereste és találkozásra invitálta. Végig a faliórát mustrálta, megerősítésként, hogy nem esett csapdába semmilyen különös dimenzióban, sőt nem is álmodik. Egyszerűen csak egy baráti meghívás volt, semmi több.
Békésen telt az ünnep, túrázással és sátras estékkel. Nagyrészt sikerült így háttérbe szorítani a ma este gondolatát, ám ettől függetlenül minden eltelt perc ehhez a pillanathoz vezetett. És valóban: előbb veszi észre a termetes bernáthegyit, mint magát Orsit. Gyengéd mosoly terül az arcán, édes-keserű öröm ez. Lehet élnie a másik nélkül, de úgy látszik nem érdemes. Alig egy lépésre torpan meg a nő feje felett. Meglepő nyíltsággal találkozik a tekintetük, ettől pedig furcsa bukfencezésbe kezdenek a zsigerei. Nahát...!
A sípcsontjának ütközik Maci busafeje, erre pedig ösztönösen leguggol, hogy fejmagasságban legyen az állattal a dögönyözés alatt. Még mindig a füle alatt szereti a legjobban a masszírozást, hát persze. Nem kellene meglepődnie azon, hogy tulajdonképpen semmi sem változott meg nagyon, csak minden egy kicsit. Figyeli, hogy a kutya motolla sebességgel csóvált lapát-farka újra és újra beleütközik Orsi combjába. Valamiért lassabban esik le neki, hogy ölelés is jár a köszöntéshez.*
Ah... Szia. *Kiszárad a szája, pedig alig egy szót kellett csak kiköhögnie. Felegyenesedik Maci mellől és óvatosan emeli a mozdulatra berozsdásodott karjait. Érzi, ahogy Orsi tenyerei végigcsúsznak az oldalán a hátáig vezető úton, erre gyorsabb tempóra vált a szívverése. Védelmező ölelésbe zárja végül a vékony testet, szinte teljesen eltakarva a másikat a mögötte állóktól. Végigkúszik rajtuk az éppen kezdődő illúziójáték ezerféle színpompája, tűzijátékszerű roppanás hallatszik, nevetés és taps, de még ezek sem nyomják el azt a sóhajt, amit belőle préselnek ki az érintések. Nem igazán akarja elengedni Orsit, úgyhogy mindenképp a másik jelzésére eszmél csak fel, hogy talán túl sokáig húzta az ölelést. Legalább elkezdhet visszaállni a szívverése, ugye?*
Örülök, hogy kerestél. *Nem akarja megszámolni, hogy hány hónapról van szó. Talán azért, mert még mindig napra pontosan tudja, hogy mikor váltak el végleg az útjaik. Végleg? Most újra együtt vannak... De valahogy távolibbnak érzékeli a nőt, mint eddig valaha. Ez pedig egy nagyon szomorú érzés, főleg úgy, hogy lassan elhelyezkednek a közeli padon, alig pár arasznyira egymástól. Túl könnyű lenne egymáshoz érni most.*
Jobban vagy mostanában? ~Nélkülem? A falka nélkül?~ *Alig tud uralkodni a kérdésein. Így is illedelmesebb lett volna csupán azt kérdeznie, hogy 'hogy vagy', de már késő bánat. Bűntudatosan keresi Maci tekintetét, miközben óvatosan bele-beleharap az alsó ajkába. Az éppen nem apró termetű állat most kettejük közé tette hadiszállását, jó indokot adva arra, hogy ne kelljen a másikra néznie. Tényleg igaz, hogy a kutya az ember legjobb barátja!*
Demeter Orsolya
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Demeter Orsolya, Pincérnő, ELTE EMK - Mágus módszertan #1213 / 2019.06.10. 20:13:37
*Nem igazán látszik ki a rajta lustálkodó, óriási bernáthegyi alól, de mivel Domonkos tudja, hogy hova beszélték meg a találkozót -amit nyilván ő kért, mert másként a férfi talán a sírig tiszteletben tartja a döntését- na meg az érzékei is rendben vannak, esélyesen nem lesz itt gond. Saját magát is meglepte azzal, hogy nem állt bele a görcs a gyomrába a reggellel és még mindig sikerül tartania magát. Valami isteni csoda!
Lehunyt szemekkel fekszik a füvön és hallgatja, ahogy Maci szuszog a mellkasára. Szórakozottan birizgálja a füle tövét, mialatt emberek kerülgetik őket. Békés pillanat, mintha most egy az egyben rendbe hozott volna mindent a bőrét simogató, meleg napsütés. Csak akkor nyitja ki a szemeit, mikor a lemenő nap utolsó sugarai elől is árnyékot kap; egyenesen Domonkos arcába pillant fel. Kell pár másodperc, hogy összeszedje magát. Miértmiértmiért van az, hogy még mindig cseppfolyóssá válnak a tagjai és szervei, mielőtt egyáltalán eszébe jutna mosolyt erőltetni a képére? Azért eljut addig is, és nem olyan nehéz feltápászkodni már azután, hogy amint Domonkos leguggolt, a rajta terpeszkedő Medve súlya már oda is veszett. Kis áruló! Vagy csak nem bírta hirtelen a füle alatt dübörgő szívverését hallgatni?
Sóhajt egyet, ahogy felül ő is és le sem veszi a szemét az előtte kialakult jelenetről. Idilli! Mosolyog még mindig, de most nem az az arcára fagyott, zavart vigyor terpeszkedik a képén hanem igazi, őszinte.*
Szia! *Ha kicsit arrébb megy az állat kettejük közül -rásegítéssel, nyilván- akkor sután ő közeledik, hogy megölelje a férfit.*
Örülök, hogy eltudtál jönni! *Akaratlanul hunyja le a szemeit, ahogy a férfi vállára kerül az álla. Igen, még mindig beleszédül az erdős aromákba. Otthon illata van. Ez amilyen gyönyörű, annyira kín is.*
Bethlen Katalin
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Bethlen Katalin, Neredin, Hatodik évfolyam #1212 / 2019.05.22. 21:41:24
-Asszonyság, az. *Nevet fel, de azért feláll a padról.* -Azért segítek, jó? *A másik minden bizonnyal jobb helyeket ismer, ő nyilván a falka részein szokott futni, szóval követi szépen Klauszt, hogy aztán kövesse is a vadászatnál, mert hogya nnyira azért nem nagy segítség.*
Rónai Miklós
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Rónai Miklós, Szerelő #1211 / 2019.05.22. 21:38:22
- Telhetetlen asszonyság *vigyorog.* - Legyen, menjünk ki valami rendes helyre futni. Vadászok neked valami szépet *vigyorodik el.*
Bethlen Katalin
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Bethlen Katalin, Neredin, Hatodik évfolyam #1210 / 2019.05.22. 21:27:22
-Nem, csak a barátaimnak segítek, jó? *Az orrnyergét ráncolva "tűri" a húzást és a puszit is, aztán csak megöleli a másikat.*
-Hajj, úgy örülök, hogy megint át tudunk változni. Nem akarsz futni egyet? *Még akkor is, ha most volt telihold.*
Rónai Miklós
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Rónai Miklós, Szerelő #1209 / 2019.05.22. 21:01:50
- Jól van, B, te vagy Terézanya *félmosollyal válaszol és odahúzza magához hogy egy cuppanósat nyomjon a képére.*
Bethlen Katalin
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Bethlen Katalin, Neredin, Hatodik évfolyam #1208 / 2019.05.22. 20:56:15
* Marad a szájelhúzás, hogy aztán kiszélesedjen egy mosoly az arcn a kijelentésre.*
-Yess! *Még a levegőbe is emeli a jobb karját.* -Ha bármiben tudok segíteni, akkor szólj, tényleg szívesen.
Rónai Miklós
Aktuális
Válasz erre Könyvjelző mentése Üzenet küldése
Rónai Miklós, Szerelő #1207 / 2019.05.22. 20:48:44
- Volt, hogy nem voltam ott. Nem végződött túl jól *hümment.* - De tudod mit, azt mondjuk, hogy a kedvedért ráállok a kérdésre. A változatosság kedvéért egész jó lenne egyetemre menni.
következő 20 hozzászólás következő oldal

Archívum

Szeretném a Játékteret mobilnézetben használni!