- Várjon, nehogy kimondja! Nekem is eszembe fog jutni a szó… - mondta kicsit mérgesen, miközben végignézett a szobában, hátha valami eszébe juttatja azt az átkozott angol szót.
- Ugyan, persze, gondolkozz csak… bár ennyiből meg tudom állapítani, hogy még bőven lenne mit gyakorolnod angol nyelvből, továbbá a kiejtéseden is lenne mit javítani – fejtette ki a férfi, miközben keresztbe tette ültében a lábát.
- Miért, mi baj a kiejtésemmel?
- Nagyon érződik rajta, hogy kezdő vagy… mi lenne, ha mégis csak mágiával beszélgetnénk?
- Ne mondja ezt! Önnek ez az anyanyelve, persze, hogy…
- Rendben, elnézést, nem akartalak felidegesíteni. Mi lenne, ha én nem kötnék bele többet az angol tudásodba, te pedig akkor is tegeznél, ha ideges vagy rám? Áll az alku? – emelkedett fel ültéből, hogy közelebb sétáljon a lányhoz. Lassan közeledett, akár egy ragadozó, aki épp becserkészni készül prédáját – itt csak annyi volt a különbség, hogy az emlegetett kiszemelt áldozat pontosan látta és sejtette, hogy mire készül.
- Le se tagadhatnád, hogy vámpír vagy – szakította el tekintetét a férfiról, hogy inkább az ablakon túli tájat figyelje. Ebből a szobából tökéletesen rá lehetett látni a Balatonra, ahogy az visszatükrözi a hold halovány fényét.
- Miért mondod ezt? – állt meg a lány előtt, hogy óvatosan az álla alá nyúljon. Alig ért hozzá, mégis a lány olyan zavarba ejtőnek érezte, ahogy fel kellett pillantania abba a szürkéskék szempárba.
- Ahogy mozogsz, ahogy beszélsz, minden… nem emberi. Vagy talán… több mint emberi.
- Nos, mondjuk ezt a több mint emberi megjegyzést bóknak veszem… ne, ne tagadd, hagyj meg ebben a szép álomképben, kérlek. Viszont nem feleltél a kérdésemre.
- Miért olyan fontos Ön… neked ez?
- Azért, mert szeretem, ha tegezel. Mint ahogy azt is, ha miattam haragszol vagy duzzog… avagy én csalok egy pírt az arcodra. Ettől érzem azt, hogy egyre közelebb kerülök hozzád, fokozatosan ledöntve a magad köré épített falakat – fejti ki egyre halkabban, ahogy fokozatosabban egyre közelebb hajol, nem eresztve el a lányt. Néhány világosbarna tincs így már az arcába hullik, de nem foglalkozik velük, minden figyelmét a lánynak szenteli. – Tehát… áll az alku?
- Áll – feleli végül egy hosszabb hallgatás után. Próbálja valahogy elkerülni a férfi tekintetét, de nem igazán sikerül neki.
- Hiába próbálnád lehunyni a szemed, akkor is meg fog történni – mosolyodik el lassan.
- Így is, úgy is meg fog történni – feleli kicsit durcás hangon a lány, mire a férfi felnevet.
- Igaz – ad végül igazat neki, majd egy óvatos csókot lehel a lány ajkaira. – Mégse ellenkezel.
- Már megint visszaélsz a helyzeteddel!
- Ó, bocsáss meg, faragatlan vagyok, de… te hozod ki ezt belőlem. A bocsánatodért esedezem Melinda. Ennek ellenére… megengeded, hogy folytassam?
- Meg – feleli a lány, a férfi még egyszer halkan elneveti magát, hogy aztán először csak egy apró csókot adjon Melinda nyakára, utána pedig óvatosan beleharapjon.

Először csak nem tudta, hogy hol van. Először csak fel akart emelkedi, de a feje valaminek nekikoppant. Ahogy lassan elkezdett tapogatózni, rájött, hogy egy „dobozban” van. Egy feltételezhetőleg fa dobozban, amit nem tud kinyitni. Érezte feje alatt a puha anyagot, miből arra következtetett, hogy a tárgy alul ki van bélelve – innentől pedig nem volt nehéz kitalálnia, hogy mibe is zárták be. Ez egy koporsó. Bezárták egy koporsóba és fogalma se volt, hogy miképp szabaduljon ki.
Más esetben talán elkezdett volna gondolkozni a miérteken, de erre nem volt lehetősége. Érezte, ahogy fokozatosan egyre nagyobb pánik lesz rajta úrrá, ahogy kétségbeesetten ütni kezdte a koporsó tetejét, hátha valaki meghallja és kiszedik onnan. Olyan kicsi volt az a hely, olyan szoros, mintha fokozatosan szűkülne és menne össze, mintha a kétségbeesése párosulna valami számára ismeretlen dühvel, ami felemészti, mintha mindjárt őrjöngeni kezdene…
- Csss, cssss, halkan! – hallott meg hirtelen egy hangot, ami valahonnan ismerős volt a számára. – Nyugodj meg, nincs semmi baj – beszélt tovább az idegen, miközben érezte, mintha valami fokozatosan átjárná. Valahonnan tudta, hogy az a dolog valamiféle „mágia”, de hogy ez honnan jött neki, azt nem tudta volna megmondani.
- Csak így tudlak kivinni innen, sajnálom. Egyszer mondtad, hogy nem szereted a szűkös helyeket, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Sajnálom még egyszer. Tényleg. Most egy mélyebb álmot bocsátunk rád, hogy az út alatt ne essen semmi bajod, de ne félj, nem tart sokáig. Michael vigyáz rád és hamarosan én is csatlakozom hozzád. Elvisz arra a helyre, amiről annyit meséltem. Te is szeretni fogod… remélem annyira, mint én. Az lesz az új otthonod… a mi otthonunk – talán a férfi mondott még mást is, de azt már nem hallotta, a fáradtság úrrá lett rajta. Valahol tetszett neki, amit az idegen mondott, de ettől függetlenül még mindig ott lappangott benne a kérdés: mégis, ki ez a férfi? De ez viszont felvetett egy másikat is: ő ki is pontosan?