Zenészcsaládba születni nem olyan bohém, mint gondolod. A embereknek van egy groteszk és meglehetősen kifacsart elképzelése arról, hogyan él egy muzsikus család: putriban, apró lakásban, ahol hatalmas a felfordulás, lépni sem lehet a kottáktól és még a csillár fája is hegedűből van. Mindennapos tevékenységünkként a vízipipa és a Hare Krishna dúdolása, amolyan hippi módi szerint, mert a zenész az ingyenélő aluljárópatkány. Nos, biztos vannak olyanok, akik így élnek, nem vitatom el a publikumtól ezt a sarkalatos meggyőződést, de azért megcáfolnám.
Zenészcsaládba –főként, ha sikeresek– születni nagy felelősség. Hozzá kell szokni, hogy a családod már akkor predesztinálja az életed, amikor még fel sem sírtál. Ez a gyerek hegedülni fog, ez a gyerek nagy zongorista lesz, nézd azokat a drága kis ujjacskákat, cselló mögé teremtette a jóisten.
Aztán folyton Chopin és Mozart fog szólni a szokásos hupikék törpikék és pokémon helyett. Azt sem tudod kimondani, hogy ’mama’, de a Für Elise már pavlovi reflexként vonja maga után a fejrázást, a Kodály-módszer pedig ismerősebben cseng, mint egy bicikli dudája. (Biciklizni ráadásul amúgy sem mehetnél, mert úristeneleseleltörikkezedlábadháthogyfogsztudnizongorázni.) Jönnek a játékzongorák, mert eldöntötték, zongora lesz, nem lehet más: „láttad drágám hogy megcsillant a szeme a Nocturne első taktusára?”

Ez persze most nagyon rosszul hangzik, igaz? Holott annyira nem vészes, hála istennek szorult belém annyi tehetség és muzikalitás, hogy a szüleim elégedettek legyenek velem. Tulajdonképpen egyáltalán nem rossz, hogy a törekvéseidhez ilyen lelkes – még ha sokszor szigorú – támogatást kapsz.
Korán jelentkezett a vadmágiám is, így törvényszerű, hogy a Mirarx után felvételt nyertem a Martion Mágustanoda falai közé, ahol a Lelkek Tükre a Karpena ösvényére osztott. Most ötödik éve taposom az iskola folyosóit, megtalálsz a zeneteremben vagy a társalgóban, ha korrepetálás kéne rúnaismeretből esetleg mágiatörténetből.