A Családot mindenki ismerheti a varázslóvilágban. Azok az igazi régi varázsló családok melyek sose engedtek talanokat maguk közé, és egymás között házasodtak. Megvannak a nagy nevek, amelyeket ismernek az emberek. A családnevünk is közéjük tartozik, a Szentferenczy. Mint oly sok mágus mi is Maróton élünk, itt van egy igazán szép házunk.

Édesanyám a Daróczy családból származik, ő büszkén mondhatjuk, eltartott. Elég szép hozománya volt, illetve nincs is szüksége munkára. Férje és egyben édesapám Szentferenczy Ágoston gemmárius, vezető pozícióban dolgozik. Erősen hajt arra, hogy egy nap a fő szóvivő lehessen. De ez még talán odébb van.

Bátyám, Kálmán rubint gemmárius. Ő a család szeme fénye, ő az aki tovább fogja vinni a család minden dicsfényét majd. Mindig azt hallgathattam, hogy figyeljek rá, és nézzem, mit csinál. Hogy legyek olyan, mint ő. Aztán később azok a mondatok követték, hogy mért nem vagyok olyan, mint ő. Bár sose voltam vele jóban. Tőlem jó pár évvel idősebb, és nem is foglalkozott velem soha egy percet sem. De nem csak a bátyám, hanem a szüleim se szoktak velem foglalkozni. Persze gondolnátok, hogy szüleim biztos szeretnek, csak túlzok . De előbb hagy mutatkozzak be nektek. Szentferenczy Alexander vagyok, a nagynevű család legfiatalabb tagja, és sutta.

Na de ne rohanjunk ennyire előre. Kezdjük a születésemnél, ami kilencvenhárom decemberére tehető. Nagy öröm voltam ám az elején. A bátyámat édesanyám fiatalon szülte, és már nagyon vágytak egy másik gyerekre. Szinte mindent megkaptam kicsinek. Saját dajka, menő óvoda, illetve martionhoz igazi iskola előkészítő. Minden, amin keresztül mehet egy normális Családba született gyerek. Csakhogy velem volt egy apró probléma. Nem csak egyszerűen túl sokáig szunnyadt a mágiám, egyszerűen nem volt. Mágia nélkül születtem egy varázslóvilágba. Ennek felismerése volt az a pont, amikor a szüleim jószerivel elfordultak tőlem. Az anyám és az apám már nem tekintet rám édes fiúkként. És a bátyám, aki addig csak-csak eljátszotta, hogy a testvérem, többé nem foglalkozott velem. A Család találkozásai alkalmával persze megvolt a mosolygás, a kötelező beszélgetések. De tudva, hogy sutta vagyok, már inkább teher volt ez a zsámukra.

A jó kis előkészítő iskolából majdnem egyszerű talan suli lett. A szülők mindenhova elcipeltek, kipróbáltak mindent, remélve hogy csak nagyon kevés a varázserőm, vagy csak szunnyad. De lassan felfogták, hogy tényleg egy talan gyermeknek adtak életet. Kitaszított lettem, mintha valami törvénytelen gyerek lennék. De ennyi idősen mégse adhatták már ki az utamat, az sokkal szégyenteljesebb lett volna. Próbálták ezt a problémát valahogy a külvilág felé teljesen elfogadni. Próbálták úgy előadni, hogy én továbbra is varázslónak illő neveltetést kapjak, és ezért bár egy év késéssel de minden kapcsolatukat és szívességüket bevetették, hogy az igazgató úr engedélyezze nekem a Martionban való tanulást. Mivel ez az iskola a családhoz illő, illetve ez van a legközelebb Maróti házunkhoz. Végül olyan kompromisszum született, miszerint a Martionban tanulhatom az egyszerű talan tárgyakat. De nem kerülök be egyik ösvényre sem, ezáltal nem bentlakásos számomra az iskola, hanem Maróton otthon lakok. Ennek fényében az iskola minden évben igazán szép adományokat kap a családomtól. Persze ez csak a történet, hogy kerülök oda, ahol éppen vagyok. De arról nem esik szó, hogy nekem milyen érzés az egész. Őszintén szólva még most se mindig tudom pontosan mit is érzek. Sokáig nem tudtam hibáztatni a szüleimet, magamat tartottam hibásnak. Hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég ügyes és ez az egész az miattam van. De lassan rájöttem, hogy ez nem igaz. A valóság az, hogy ők emiatt eldobtak szinte maguktól, és már csak a külvilág miatt vagyok csak a fiúk. Legszívesebben talán egy árvaházba adtak volna, vagy hasonló. Ehelyett csak tettetik a jó családot, mert a látszatnál nincs is fontosabb. A bátyám is remek példa erre, a menyasszonyát dobta, mikor szegény lány elkapta a likantrópiát.

Mára már tudom, hogy a családom az, aki elhagyott, habár minden hónapban kapok valamennyi költőpénzt, igazából nem foglalkoznak velem. Egyedül vagyok és magamra kell vigyáznom, és meg is tanultam ezt. Ahogy azt is, hogy a család az, akiket én tekintek annak, és ezek számomra a barátaim, akik boldoggá tesznek és elfogadnak.


//Játékot belső üzenetben kérhetsz :D //