Az én történetem nagyon egyszerű...en kezdődött. Az átlagosnál is átlagosabb talan családban nevelkedtem, és ez tökéletesen meg is felelt nekem eleinte. Azért csak eleinte, mert a kamaszkor rendesen beütött az én esetemben, magával hozva az összes nem kívánt mellékhatást. Egyetlen árva szó nélkül tűntem el otthonról napokra, aztán másnaposan, vagy még éppen aznaposan támolyogtam haza. Gondolhatjátok, hogy a szüleim mennyire odáig meg vissza voltak a boldogságtól. Egyke vagyok, szóval arra sem volt esélyem, hogy másra tudjanak addig koncentrálni.
Meggyőződésem, hogy csakis a szerencsémnek köszönhetem, hogy végül sikerült elvégeznem az általános után a gimnáziumot is. A tanárok nem szerettek túlzottan, de legalább mindannyian tisztában voltak vele, hogy az érzés kölcsönös. A legszebb ebben mégis az, hogy egyetlen tárgy kivételével mindenből bemákoltam az ötöst. Ítéljenek el érte, de sosem kötött le igazán a történelem. De nem is akkora baj ez a jelek szerint, mert a BKF felvételi bizottságát sem zavarta a dolog, mivel elfogadták a jelentkezésemet. Szóval perpillanat úgy tűnik mégis lesz belőlem valaki.
Ez persze túl szép, hogy igaz legyen, szóval előbb-utóbb várható volt, hogy be fog ütni a szar. Nem is kellett rá sokat várni, még meg se kaptam a felvételi eredményét, amikor megtörtént a baj. Sokszor mondták nekem, hogy nem egészséges dolog az éjszaka közepén a fővárosban sétálni, de ezek valahogy mindig csak üres szavaknak tűntek. Persze azt soha senki egy kurva szóval sem említette, hogy léteznek vérfarkasok. Mármint láttam filmet, ami róluk szólt, de mégis ki az a hülye, aki mindent elhisz, amit a moziban lát? Így utólag belegondolva... talán nem ártott volna hinni benne. Mint utólag kiderült, aznap este nem nagyon kellett volna teliholdnak lennie, de... most már végülis olyan mindegy - ha láttam volna, akkor sem gyanakodtam volna szerintem. De nem elég, hogy soha nem tapasztalt közelségben éreztem a halált, a bemarást követően még a nyakamba szakadt egy új, addig ismeretlen világ is. Ez aztán rohadtul hiányzott, de tényleg.
Egy darabig sírt a szám emiatt rendesen, idővel azonban megbékéltem a gondolattal. Olyannyira, hogy most már szabályosan élvezem is - ami persze egyesek szerint nem normális, de én magasról leszarom a véleményüket. Otthonról is megpattantam, még mielőtt a drága szüleim teljesen kikészítettek volna a nagy aggódásukkal. Mondjuk pénzem nem nagyon volt, úgyhogy az lehetőségeim eléggé rövid listán sorakoztak fel. A falka központja tűnt a legjobb választásnak, szóval fogtam is a cuccom és beköltöztem. És bár nagyon kényelmes mások jószándékát kihasználva kajához jutni, azt hiszem kénytelen leszek előbb-utóbb valami munkát vállalni. Ha csak belegondolok, már akkor is elfáradok.