Lehet, hogy naplót kell írnom, hogy mindent és mindenkit észben tudjak tartani, aki megfordul a ködben. Sokszor nem emlékszem, hogy mi történt egy hete, egy napja, pár perce. Nem azért mert ostoba vagyok, egyszerűen csak nem tudok odafigyelni a fordulatokra, az emberekre, arra, hogy ebédeltem-e vagy úgy általánosságban... ettem-e valamit -bármit- az elmúlt napokban.
Nem érzem magam depressziósnak, egyszerűen csak nem érdekel igazán semmi. Nem köt le a munka, nem szórakoztat a közösség, nem szeretek már szórakozni menni és untat az otthonlét.
Csendes, magányos órák masszája, elsuhanó farkas testek között.
Nem akarom már a hibáimra fogni a katatón állapotot, mert nem kívánom többször hallani a "tovább kell lépned!" monológot a világon senkitől. Nem vágyom olyan emberek közé, akik ismernek és tudják milyen gyarló vagyok de új ismerősöket sem kívánok, akiket beleránthatok a törődő aggodalomba.
Ez az az állapot, amiben most komfortosan érzem magam. Mindig van, aki megvigasztal ha mégis erre vágynék és mindig van olyan is, akivel csendes egyetértésben ülhetek, hogy csak bámuljak a fenyőfák gallyai közti ürességbe.
Nem akarom többé kimondani azt sem, hogy "Jól vagyok!". Nincs már kinek bizonygatnom, mert aki ismer és mellettem maradt, tudja az igazságot; hogy egyetlen személy van, aki számít és akitől minden függ és akitől én is függök azóta is. De ő messze van már.