Nem: Férfi
Életkor: 17 (születésnap: augusztus 23.)
Testalkat: Magasságra megvan már a százhetvenhat, de előreláthatóan a serdülés majd kioszt még pár centit az évek során. Meg kilót. Remélhetőleg valamikor megszállja az ihlet, hogy kitesizze magát, addig viszont marad langaléta és ellensúlyozza a személyiségével.
Vonások: Valódi arisztokrata vonások az övéi. Porcelán bőr, íves szemöldök, telt ajkak. Ha lehet hinni a kezdetleges formáknak, akkor a későbbiekben talán megkapó állvonallal büszkélkedhet majd. Akkor aztán hiába a feminim beütés, a csajok majd tuti bomlanak utána!
Szem: Kedvesbarna szempár. Mindig figyelmes, általában mosolygós. Sokszor kialvatlanságtól püffedt.
Haj: Sötétbarna, hosszra változó. Odafigyel, hogy mindig jól álljon, de fodrászhoz ritkán jut el. Néha az anyukája levágja, a nővérének viszont nincs az az isten, hogy még egyszer megengedje.
Általános öltözet
Az a korosztály, aki már bőven kapja az ingereket a netről. Tiktok, instagram, pinterest - így már nem olyan nehéz az embernek épkézláb stílust magára operálni. Meg hát az anyukája fiatalos és szereti öltöztetni. Kifejezetten kedveli a mintákat: nyáron növények, télen pedig kötött télapók és szarvasok dekorálják a felsőit.
Első benyomás, kisugárzás
Az a fajta kedves idegen, akivel szívesen beszédbe elegyedsz azután, hogy megkérdezte tőled a boltban, hogy hol találja a zöldségeket. A nénik gyengéje a barátságos arcával és a figyelmes kiskutya szemeivel, így gyakran esik áldozatul a kéretlen élettörténeteknek vagy párkapcsolati ajánlatoknak - minden öreglánynak van egy eladó kisunokája?! Szóval könnyen ismerkedik és egyszerűen köt barátságokat.
Kevés olyan téma van, amivel zavarba hozhatod, ezek pedig főleg olyasmik, amik a minimálisnál több műveltséget igényelnek. Politika? Történelem? Versek, regények? Távol áll az érdeklődésétől. De az aktuálisan futó filmek, sorozatok és videójáték trendek kapcsán kikérheted a véleményét, mert biztos lesz neki.


(12)

*Elfújom a tortán a hat gyertyát. A nagyszüleim és édesanyám vidáman tapsolva éneklik nekem, hogy “Boldog, boldog, boldog születésnapot!”, ettől pedig valódi boldog mosoly kerekedik az arcomra -képek bizonyítják- attól függetlenül is, hogy a nővérem éppen mellettem gyűlöl minden olyan pillanatot, ami nem róla szól -képek bizonyítják-. Nincs hiányérzetem, ahogy végignézek a családom tagjain, akik összekapaszkodva biztatnak, hogy kívánjak végre valamit. Gondolkodnom kell, mert az élet ott és akkor épp teljesnek tűnik - szóval végül csak azt kívánom, hogy legyen mindig elég az, amim éppen van. A szülinap illatú füst pedig megerősít abban, hogy koromat meghaladó szintű bölcsesség lappanghat a testemben. Nyilvánvalóan!*

*Eltelik pár év viszont a szokás nem változik. Ugyanazon a széken ülök, ugyanazzal a bárgyú, elégedett mosollyal csak épp már a hónom alá húzva a nővérem fejét, akinek esélye sincs ellenkezni.Ezek a képek sokkal jobban sikerülnek mint a korábbiak. Az idő megszelídítette kettőnk kapcsolatát és már nem érzem azt, hogy odafent a hatalmasok elcseszték a szereposztást a filmnél, amiben ő játssza a főhőst. Valahogy beszuszakoltunk engem is a keretbe, lehetek én a szórakoztató és szeretnivaló mellék karakter, aki a pletykákkal ellentétben most nem viszi el a sztorit a hátán. Ő jobban kezeli a figyelmet, az ő arca nem torzul zavarbaesett vigyorba, ahányszor ráirányul a reflektor.
A nagymamáméktól borítékot kapok, benne egy nagylelkű összeggel és olyan képeslapokkal, amiket végtaghiánnyal élő emberek festettek szentekről. Van ezeknek már egy dobozom otthon azutánra, miután a ropogós bankjegyeket a pénztárcámba gyűrtem.
Anyukám pedig új holmikat vesz nekem a következő tanévre: egy nagyobb talárt, mert a tavalyit kinőttem. Új, türkizkék színű markolatot a pálcámhoz és kapok még egy pennát is, ami megbűvölt: leír mindent, amit diktálok. Persze órákon nem használhatom majd, de leckeírásnál hasznos lesz, mert legalább nem a macskakaparásomon kell kiigazodnom később. Atom menő cucc! A mama odaszúr egy megjegyzést: ez egy vagyonba kerülhetett! - hangos suttogással, hogy mind jól halljuk. Anyukám csak megvonja a vállát, de látom, hogy a mosoly megremeg az arcán mielőtt válaszolna: egyszer van egy évben szülinapja, anyu.
Mi ketten csak összepillantunk csendben a tesómmal, ő pedig csak később hozza fel, amikor már a közös szobánk sötétjében egyikünk sem tud aludni: Nagyon kell rá vigyáznod. Nem adhatod oda az idióta haverjaidnak a suliban, oké? Anyu szomorú lenne. Inkább… ne is hozd magaddal majd. Hagyd itthon!
Sokáig vacillálok fölötte, aztán végül bedobom a táskámba. Nagyjából egy hétig húzza nálam a penna - én pedig aztán a tanév fennmaradó részében azon igyekszem, hogy megtanuljam leutánozni a betűtípusát, hátha akkor nem kell megvallanom, hogy mi történt. De legalább a rendszeres leckeírás segített a teszteken. Igaz, zseni azért így sem vagyok, azt meghagyom a tesómnak.*

*A folyosón ücsörgök, a színes üvegmozaikokból kirakott ablak alatt, ahol mindig várni szoktam rá órák után is. Azt beszéltük meg, hogy délután hatkor itt lesz ő is, de már elmúlt hét én pedig kezdem furcsán érezni magam, mert sosem szokott késni. Aztán, még mielőtt az őszi fények egész sötétre váltanának meglátom lent az udvarban. A mozaiktól rózsaszín lesz a bőre, a fiúé pedig aki a kezét markolássza, sárga. Én egészen biztos lehangolt kék árnyalatot öltök vagy talán egyszerűen transzparenssé válok a csalódottságban. Ez a szakításunk.
Másnap már nem néz rám, amikor a nagyteremben leülök a közös asztalunkhoz, csak elsétál a hátsó sorokhoz, ahol ők ülnek. Nem akarom követni a tekintetemmel, mert félek, hogy gunyoros mosolyokba ütköznék. Később, amikor behúzom a beugróba, ahol először csókolóztunk a BIT és irodalom közötti szünetben és számon kérem csak annyit mond nekem: Nőj már fel!
Gyerekesen dobom rá vissza, hogy Nőj fel te! - és most nekem van igazam. Végre.*

*Télire már elmúlik a szívfájdalom és a megalázottság érzés. A hófehér hónapok a kedvenceim, a társalgóban lobogó kandallóval, a mágiával melengetett szőnyegekkel, a sok fénnyel a fenyőfákon. Otthon vagyunk a szünetben mind a hárman, mert most még anyunak is jutott szabadság az ünnepekre. Persze huszonnegyedike kapkodás, mert a hatfogásos lakoma nem készíti el önmagát. Ajándékokat csomagolunk, amiket aztán sietősen ki is bontunk még mielőtt leülnénk az asztal köré. Régen azért, mert anya így akart lekötni minket arra az időre, amíg ő mindennel elkészül a konyhában. Most már csak a megszokás hozza magával.
Apróságokat ajándékozunk: csecsebecséket, könyveket és édességet. Amire épp futotta még a zsebpénzünkből. Anyu viszont új ruhákat vesz nekünk, parfümöt meg olyasmit, amire nem is gondoltunk holott tényleg szükségünk van rájuk.
Aztán este degeszre zabáljuk magunkat. Általában alig tudom begombolni a nadrágom, de melegítőben nem indulhatunk el otthonról. A templom felé vezető úton mélyeket lélegzünk a télszagból: hó, fagy, füstölgő kémények és tömjén - az már csak a templom előtt. Már csak az utolsó sorban van állóhelyünk, nem is látunk semmit, zavar is a tömeg és végig panaszkodjuk a misét, de ettől lesz teljes az ünnep. Másnap pedig hajnalban kelünk és elindulunk a nagyszülőkhöz, sietősen, hogy még azelőtt érkezzünk, hogy a mama mindent befejezett volna. Így elmondhatjuk, hogy segítettünk, bár ettől függetlenül is meghallgatjuk, hogy mennyire elfáradt mire mindent egyedül megfőzött. Papa pedig csak bőszen bólogat, a fa alatt fürkészve az ajándékok formáját, remélve, hogy van közte valami üvegszerű.*

*Anyád kibaszottul szexi, tudsz róla? Megütközök a haverom megjegyzésén, még mielőtt belépnénk a szobámba. Mit mondtál? Aztán a többi srác is egyetértően csatlakozik be a megállapítás mögé, én pedig kínosan állok félre, hogy befurakodhassanak a félszobába, ahol nincs ablak, mert az a másik oldalon maradt, a nővéremnek.
Tisztában vagyok vele, hogy anyu fiatalos -mert igazából tényleg fiatal- mégis rosszul érzem magam attól, ahogy a haverok kitárgyalják, mialatt én csak az ölembe vett tálból tömöm a chipset a pofámba és azon fohászkodok, hogy ne kopogtasson be ezek közé a barmok közé azzal, hogy hoz még egy kis nasit vagy ilyesmi.
Megfogadom, hogy ezután hétszentség az, hogy nem hívom át ezeket az idiótákat magunkhoz! Azzal megbirkózom, hogy a nővéremre csorog a nyáluk, de azért az anyámra?! Az mégiscsak túlzás.*