Esős időszakban járunk. Ilyenkor nem engednek ki minket. Leülök rajzolni a többiekkel, de képtelen vagyok rendesen koncentrálni. Éva néni folyton visszapakolja a kezem a lapra, amikor újra és újra a hasam felé kapok. Nem érdekli a miértje. Vagy pontosan tudja az okát és ezért ignorál. Úgy emlékszem itt hatéves vagyok. Dávidék egy doboz cigivel leptek meg a nagy évfordulóra. Megpróbáltuk elszívni, de a gyerektüdő nem ilyesmire van kitalálva. Azért berejtem a tisztaságicsomagokkal töltött szekrény törött falapjának üregébe. Paranoiásan, mintha mindenki éhező tekintete az én titkos kis csomagom körül forogna. Körülményes, szálkás rejtekhely. Ilyenekre van szükségem. Felnőttfejjel felismerem, hogy a szívemen is tátong egy ilyen ravasz kis rés. Én vájtam ki. Ide rejtem az embereket, akiket megszeretek. Néha ott is felejtem őket. Akkor idővel menni akarnak és azt borzasztó rosszul viselem.

Akkora a szobám a debreceni lakásban, hogy szorongok tőle. Gyűlölök egyedül lenni benne. Rémálmaim vannak a múlttól és a jövőtől is. Minden héten kétszer egy nagyon puha székhez visznek. Először magamban vagyok, utána meg már Maszlerékkel. Maszler Ádám. Most már ez a nevem. Telnek a hetek, hónapok, évek. Úgy tűnik maradok most már ezzel a névvel. Ádámnak mondjuk mindig is Ádám voltam. De családnevet úgy kaptam, ahogy a menhelyi kutyák: kis falkánk az ABC-ben következő betűvel kezdődő, hétköznapi névvel élt tovább. Így voltam először csak Ádám, egy inkubátor baba, majd lettem Balogh Ádám (ezt vittem tovább a gyermekotthonba is), aztán Maszler Ádám. És akkor most a legtöbben Maszlernak hívnak, egy-néhányan Ádámnak és akik nagyon szeretnek meg Ádinak. Minden névvel úgy érzem kicsit más vagyok. Mindegyik egy személyiség-hajtás, akárcsak a fák ágai. Néha el is felejtem, hogy ki vagyok akkor én tulajdonképpen. Hol tartok most?

Grilleznek a szomszédok. Jófejek, mert nem jönnek át megnézni maguknak, mint mások itt, a Halközben. A hátsókertjük egy háromszögét meg az emeleti ablakokat látom a szobámból. „Grillezés” – nem tudom pontosan mi az, bár hallottam már örökbefogadó szüleimtől ezt a szót, amikor meséltek nekem a fiatalabb éveikről. Valami sütésféle, ezt összeraktam. De mi lehet pontosan? A kíváncsiságom nyer és a nappaliban olvasó Nórához sietek, hogy kikéredzkedjek a ház elé labdázni. Július derekán járunk, még sokáig világos van. Hangosan csattan a flaszteren a gumi és folyton a másik ház kerítésének csapódik a bőr. Végül kedves mosolyú nő jelenik meg. Megkérdezi hol lakom, én pedig mutatom.
„Ó, akkor te vagy Ádám! Örülök, hogy megismertelek. Én Manka vagyok.”
Azonnal kedvelem. Elárulom, hogy a grill miatt toporzékolok a portájuk előtt. Könnyű ezzel a nővel őszintének lenni. Felajánlja, hogy átsétál velem, hogy meghívjuk a szüleim. Akkor mind együtt lehetünk. Kicsit gondolkodok, de rábólintok végül. Így az első grillezésem a hatalmas Váradi családdal töltöm. Velem szemben a Dóriként és Daniként bemutatott, velem egykorúnak tűnő gyerekek marakodnak. Az idősebbek a tűz körül téblábolnak. Én pedig arra gondolok, hogy milyen csoda lehet, ha az embernek testvére van.

//Folyamatban.//