Az én családom hangos volt. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Szerettük a mindennapokat, szerettük a sokat, a túlcsordulót. Talán kicsit túlságosan is szélsőséges vagyok így – ugyan, az vesse az első követ, aki nem válna ilyenné az én cipőmben túrázva!
Az édesanyám, Szökő Mária, családnevéhez hűen ragaszkodva, alig tizenkilenc évesen valóban elindult világot látni. Felsorolni is nehéz lenne: Argentína, Dánia, Fehéroroszország, Kolumbia, Zambia, Szingapúr, Líbia… Szóval ezt teszi a halandó, ha kötik a konvenciók, de rajong a térmágiák és a varázstárgyak világáért. Már pedig bizonyított, hogy az ember a különböző kultúrák ötvözésével tanulhat a leghatékonyabban, legyen szó szinte akármilyen területről.

Aztán két év kitartó utazgatása Spanyolországban ért véget, minthogy édesanyám is szerette a szépet, és bár nem álltak tőle távol a civilizálatlan népek, vagy a feldúlt határok, időnként megpihent. Tenerife is egy ilyen kis békecsücske volt két célpont között. Aztán Manolo Caronak, az édesapámnak hála, tizenhétévre nyúlt a párnaposra tervezett kitérő. Mert szerelemgyerek vagyok! Ami tudom, hogy az anyai gyökereimnél ez általában pejoratív, de nálunk pont, hogy a spontán lángoló szenvedélytől vált olyan gyönyörűvé. És könnyűvé! Annyira egyszerű volt szeretetben nevelkedni.

Még az iskolai évek alatt sem igazán ismertem a stressz fogalmát, pedig ha van mágusgyerek, akinek ugyan kitelne belőle, az biztosan az énfajtám! De ez is ment, mint minden más az életben: elfogadni a dolgok végét, érteni, hogy nem csak az út, hanem a végcél is lehet természetesen gyönyörködtető. A makacsságom mindig is részint előny, részint pedig hátrány lesz. Ez is egy, a sok olyan tulajdonságom közül, ami alapvetően nem túl kedves a szívemnek, ezért addig váltom a perspektívákat, amíg széppé nem válik.

Talán ezért viselem jobban apa hiányát. Az albumokat lapozgatva, az én arcomra mosolyt, édesanyám arcára pedig könnyeket csal a húszon-pár-éves apám képe. Míg hálát adok, hogy ennyit kapott, anyám pedig felsóhajt, hogy miért csak ennyi jutott? Úgyhogy a tanulmányi évem végén elhagytuk a kis szigetet, ami fájóan édes emlékeivel mindig is otthonom marad. Most jön a másik életem – ezt mondogatja anya. Megbocsátom neki a menekülést, mert tudom, hogy újrakezdésre fut majd ki.

2018. nyara eltelt a tanulással és a különbözeti vizsgáimmal. Nem volt egyszerű, annak ellenére sem, hogy kisgyerekkorom óta tanulom a nyelvet. Szerencsére a régi iskolám szellemisége azonosnak tetszett a Martionéval, úgyhogy tele pozitív energiával kezdtem neki a szeptembernek. És nem csalódtam! Rengeteg újdonság áll előttem. A gulyás- és a halászleves azonnali szerelmén kívül ezerféle szokás vár még rám, amik mind-mind beépülhetnek a perspektíváim közé. Lenyűgöznek a frázisok, a mondókák és a szükségtelenül erőszakosnak tűnő közmondások. Azt hiszem egyelőre a jó volna halálnak a kedvencem. Talán csak az élcelődés és a sírva vigadás hoz zavarba egyelőre.