Furcsa dolog már gyerekként szembesülni a magány érzésével. Az otthon árnyai között rejtőző neheztelés rémálmokként kelt életre a szemhéjam mögött minden egyedül töltött este. Biztonságban kellett volna éreznem magam, de sosem voltál ott. Pedig talán együtt feldolgozhattuk volna azt a tragédiát, hogy valahol, a világban van egy apám, de apukám sosem lesz. Mindketten az elhagyatottság és a szeretetlenség érzésével küzdöttünk – miért nem találtunk soha egymásban menedéket? Persze később már láttam, hogy a szeretetet az anyagi biztonságban akartad megadni nekem – de jobb lett volna, ha a te kezed simít a lázas homlokomra, nem pedig a barátnőm anyukája ápol, mert neked dolgoznod kell. Persze akkor még nem láttam, hogy erődet megfeszítve próbálod összetartani saját magadat is, hiszen elhagytak, magadra maradtál egy védtelen csecsemővel… Tudod, éppen ezért sosem kérdeztelek apámról. Elég volt az a néhány szó, amit elmeséltél róla. Talán már kicsinek is megéreztem, milyen hatalmas fájdalom rejtőzik a távolság mögött, amit kettőnk közé ékeltél. Ha bármi jót kellene találnom azokból az évekből, talán az önállóságom emelném ki. Megtanítottál, hogy csak magamra számíthatok, és sokáig ez a törvény uralta minden társas interakcióm.


Arra egyikünk sem számított, hogy a vonásokon kívül mást is örököltem ettől a titokzatos férfitől, aki mindig is egy arctalan, elképzelt valaki volt a nem létező emlékekben. Tizenkét évesen épp elég szörnyű volt egyedül maradni az üres falak között, miközben a vihar a fák ágait tépte. A visszatérő álom képei a koponyám falára festették a rémületet. Újra és újra elhagytak engem minden éjszaka az álomképek díszletei között, de ezen az estén nem hiába szólítottam a távolodó alakot – a gyerekkori vágy célt adott az először felszínre bukó vadmágiának, és a nedves földből előszólított valamit, bármit, ami társaságot adhatna. Felébredni a rémületből, az éjszakába kiáltani a nyelvemen ülő félelmeket már megszokott volt – viszont a körömkopogás a hajópadló lécein már elég volt ahhoz, hogy remegve bújjak a paplan alá. Valami dohos, édeskés rothadás szagú test alatt süppedt meg a takaróm, és a kezemhez bújt a földes bunda. Órákig feküdtünk így egymás mellett – a kutya a síron túli hűség szükségletektől mentes nyugalmával, én pedig a bénító rémület fojtogató szorításában. Sosem felejtem el, mikor végre hazaértél reggel, és a nekem hozott kakaó bögréjével együtt a gyermeki ártatlanság is szilánkosra tört a padlón.


A kamaszkoromat Győr díszletei uralták – csúfolódó osztálytársak, néhány igaz barát, a macskaköves Baross út, a régi városrész szórakozóhelyei. Alkoholban feloldódó gátlások, a hold tükröződő sarlója a folyók vizén, ahogy a hídon egymásba kapaszkodva nevettünk az ég felé. Fiatalok voltunk és féktelenek. Éles ellentétként néha Mór fái között ültem, gyógynövényillatú füstben, idősekkel körülvéve, akik a saját útjukra próbáltak rávezetni. Sámánok uralták a mágiához kapcsolódó minden élményem, mert te olyan könnyen adtad meg magad egy gyermeki hisztinek, hogy csak a Martionba ne kelljen mennem – talán így egyszerűbb volt úgy tenni, hogy minden normális, nem? Mikor először pillantottam meg a szürke bundás farkast, elbűvölve néztem a fiú áthullámzó alakját – azt gondoltam, társra találtam ebben a bonyolult világban, és ő is úgy nézett vissza rám, mintha az ég is neki szánt volna. Hamar megtanultam, hogy a szép emberek nem feltétlenül jók is – minden szava lemorzsolt rólam valamit, minden új kísérlete elég volt ahhoz, hogy egyre szorosabb béklyóval nyomjam el magamban a mágiámat, jó mélyre, mert csupa szörnyűség és iszonyat kapcsolódik hozzá. Persze az élet sajátossága, hogy a nagy tragédiák közé jó pillanatokat is ékel – egyszer fent, egyszer lent. Vannak szép emlékeim is, ahogy farkasalakban fekszik mellettem a virágillattól fülledt tavaszi réten, a kezem az oldalára simul, de még ilyenkor is azt kívántam, bár kevesebb számítás lenne azokban a végtelenül intelligens borostyán szemekben. Voltak kedves és gondoskodó érintések, anyai figurák, akik gyógynövényekről tanítottak és virágkoszorút fontak a hajamba. Végül elég volt egyetlen, vérrel festett éjszaka, hogy mindennek hátat fordítsak és elrohanjak a csillagok közti sötétség elől. Emlékszem, mennyire mérges voltál, hogy az út széléről kellett felvenned hajnalban, mint egy csavargót, már jóval a városhatáron túl. Korholtál, amiért nincs elég kitartásom ehhez sem, én pedig a szavak miatt néhány hónapig még vissza-visszajártam, de a fiú minden győzködése ellenére egyszer csak nem mentem többé. Egy darabig még visszafojtott lélegzettel vártad egy újabb hibámat, bármi normálistól eltérőt, de végül te is megnyugodtál, hogy az életünk visszatérhet a régi kerékvágásba. Észre sem vetted, hogy közben engem darabokra szedtek, és már csak a bőröm és a csontjaim tartják egyben a lelkemet. Újabb leckét kaptam, én pedig a jó diák alaposságával véstem fel ezt is a szívem falára: aki megnyílik mások előtt, az sebezhetőbb, aki leleplezi magát, annak vége.


Szépen lassan megszülettek a tervek a jövőmre vonatkozóan, szinte túlkompenzálva a korábbi évek szürreális és mágiával terhes pillanatait, a lehető leghétköznapibb álmokat vázoltam fel magamnak. Közgazdász leszek a Széchenyi István Egyetemen és elhelyezkedem a vendéglátásban. Egyetlen tulajdonságom, a csillapíthatatlan kíváncsiság maradt érintetlen a gyerekkor viharjaiban, és ezt szívesen fordítottam más emberek felé. Lenyűgözött a sokszínűség, az a rengeteg gondolat és történet ami az arcok és szemek mögött rejtőzik. Testhezállónak tűnt egy olyan szakma, ahol rengeteg embert sodor elém a nap, és mindegyiket megfigyelhetem és megismerhetem egy kicsit. Te is elégedett voltál, mert ezek végre olyan választások voltak, amiket nem kellett többet szégyellni a kolleganők előtt. Idővel elfogadtam azt, hogy a kapcsolatunkat lehetetlen helyrehozni, és az óvatos távolságtartás örökre köztünk marad – még akkor is, ha felnőttként már sokkal több hálát éreztem irántad, mert már látom, hogy nem vagy rossz ember. Csak rossz anya. Mindenesetre a költözés egyikünket sem viselte meg, én pedig mélyen hallgattam az életem azon pontjairól, amiket tudom, hogy nehezen fogadnál el. Nem meséltem el, hogy az új munkahelyem egy kizárólag mágusok előtt nyitva álló klub, az új főnököm egy vámpír, a frissen megismert barátnőm szerint pedig a megfelelő közös program egy sárkányrezervátum meglátogatása. Egyre kevesebbet tudsz rólam, de nincs ezzel semmi baj, mert vannak fontos dolgok, amiket viszont őszintén el tudok mondani neked: hogy úgy érzem, szépen lassan megtalálom a helyem a világban. Hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre számíthatok és akik a legnagyobb nehézségek között is mellettem maradnak. Hogy egyre kevesebb az olyan éjszaka, amikor éberen bámulom az óra világító számjegyeit, az időt üldözve, arra várva, hogy lelassuljanak a gondolataim. Hogy lassan visszarendezem az összetört darabokat és értelmet találok a széthullásokban is, mert végre nem vagyok egyedül.

DW

Kapcsolatok