+18 2017:
A három testvérem már a konyhaasztal körül ül – felderül az arcuk, mikor rájönnek, hogy én is hazajöttem a Martionból erre a hétvégére. Vera, a legidősebb nővérem még mindig hátrafonva hordja a haját, ugyanúgy, mint három évvel ezelőtt. Akkor költözött el tőlünk anyánk legutoljára – talán összesen ez lehetett a negyedik alkalom? Egyik este bevallotta, hogy úgy kell kinéznie, ahogy anyánk ismerte, és valószínűleg még mindig elképzeli, mert enélkül csalódást okozna neki. Kissé hisztérikusan elnevette magát, hogy olyannak próbál megfelelni, aki már nincs. Legalábbis nem itt és nem velünk van. A reggel ragacsos fényében palacsintákat halmoz az öcsénk, Máté és a húgunk, Anna tányérjára. Mindhárman az iskoláról kérdezgetnek: a két kisebb izgatott várakozással, mert valószínűleg a nyomomban járnak majd, úgyhogy őket szórakoztatom az ártatlan történetekkel. Vera józan hangja közbevág: Hogy megy a tanulás?. Megnyugtatom, hogy még mindig kitűnő vagyok és továbbra is fizetnek nekem a korrepetálásért – főleg, ha megírom helyettük az esszéket és a házidolgozatokat. Sokáig azt gondoltam, Vera szigora csak távolságtartás; így próbálja védeni magát, amiért ő suttának született. De kezdek rájönni, hogy tőlem várja a sorsfordító kiugrást, ami megváltoztatja majd a család életét: ha valaki ennyire okos, a siker számára elrendeltetett. Talán azt is szeretné, ha nem egyedül viselné mindannyiunk gondját – de az elvárások mázsás súlynak érződnek a vállaimon.

2018:
A nyári szünet fülledtségében, a panelházak árnyékában a kerti asztal felhólyagosodott tetejére dobja Vera a felszólítást, miszerint elfelejtettük befizetni az áram számlát. Már megint. Szótlanul apánkra nézünk, akinek az arcán csak szégyennel kevert zavarodottság látszik, pedig ő vitte el a csekket hetekkel ezelőtt. Valószínűleg a kopott Honda ülése alatt hánykolódik azóta is. Pontosan tudom, hogy tegnap vásárolt be, és még legalább három nap, amíg fizetést kap – addigra ránk terhelik a késedelmi kamatot. Kihívóan bámulom az öreget, és legszívesebben addig húznám a csöndet, amíg megtalálja a tökeit és végre felelősséget vállal és közben érzem, hogy ökölbe feszül a kézfejem. De az én vérző szívű nővérem megint megsajnálja a felnőttet az asztalnál, mikor Anna ijedt arcába néz, és kitúrja a tárcáját a zsebéből. A hétvégi borravalóm fedezni fogja. Az asztalra dobja a pénzt, amiért megdolgozott, és magára kéne költenie végre. Dühös vagyok apámra, aki csak megkönnyebbülten csókot nyom Anna fejére – velünk már nem próbálkozik, de tudjuk, hogy a hála gesztusát igazából Verának szánta. Marokra fogott lángként lobban az öngyújtó, ahogy az ajkam közé szorítom a cigarettát, a gyújtót pedig indulatosan vágom le az asztalra, de elszégyellem magam, mikor Anna összerezzen a hangos koppanásra. Ferenczi fizetni fog, ha megírom helyette a szakdolgozatát. Abból majd én is bele tudok adni a rezsibe. Ajánlom fel Verára nézve, hiszen mindketten áruba bocsájtjuk, amink van: a nővérem a kedves mosolyával operál egy lepukkant bisztró pincérnőjeként, én meg az eszemet kezdtem el drágán mérni. Az egész életünk seftelések és tranzakciók sora, és megtanultuk mindennek kiszabni az árát.



2020:
A bezárt, őrizetlen ipartelep egyik üres raktárába viszem a lányt. Velem ilyenek a randevúk: a kopott, hulladékgyűjtésből zsákmányolt kanapén kuporogva megvallom neki a Biblia lapjaiba tekert füves cigiket, ő pedig elégedett azzal, hogy lesz egy veszélyes története, amit elmesélhet a barátnőinek – a durvább részeknél majd csak elfordítja a fejét. Hamarosan megérkeznek a többiek is, összekoccannak az üvegek, ahogy az alkohol megoldja a nyelvünket, és a kezem a vékony derékra simul, miközben ködös aggyal magyarázom neki, hogy olyan egzotikusak a vonásai. Neki tetszik, minden tetszik, ami a figyelemről szól, én pedig szívesen adózom neki. Mikor órákkal később beesek a szobánkba, Máté kikászálódik az ágyából, és mindketten az ablakpárkányra ülünk, hogy rágyújtsunk. Lassan már magasabb nálam, gemmáriusnak készül és arról beszél, hogy nem kéne ilyen senkikre pazarolnom az időmet. Edina egy vakvágány. Csak azért tetszik, mert a nyakáig érnek a lábai és jók a mellei. Nevetve ütögetem meg a hátát, mert persze igaza van – Edina csak arra használ, hogy szögesdróttal körbetekerjük a jövőt, amit a szülei szántak neki, és a csomagtartóba zárva szembe köpjük. De ez is csak egy csereüzlet, mert én a lány vállára dobott karral mutatom meg a világnak, hogy még a szakadt tornacipő és a kopott ruhák sem vehetik el azt, hogy mindenre rácáfoljak, amit mások gondolnak rólam.

2021:
Hé, Révai! Megtorpanok a járdán, amikor utánam szólnak. Hátrafordulok, és három srác közeledik felém, akik halványan ismerősek a Kormon termeiből. Csak pár saroknyira van a kollégium, de az arckifejezésük óvatossá tesz. Az öcséd miatt sír a húgom. De őt nem találjuk sehol, úgyhogy csak te maradtál. Elmosolyodom, mert ez végre valami ismerős, ez a kopott bérházak, véres ujjpercek és a betontenger terepe, ahol minden arról szólt, ki áldozat és ki bántalmazó. A Kormon mindent megváltoztatott – korábban még különlegesnek gondoltam magam, itt csak egy vagyok az átlagból. Többé nem elég fél óra, elsietett tanulás a tesztekre, meg kell dolgoznom azért, hogy ne lógjak ki. Kijózanító. A srácok fenyegetően lépnek közelebb, és valószínűleg az lenne a jó döntés, ha elfutnék. De ehelyett inkább kinyitom a szám, mert pontosan tudom, mit kell mondanom, hogy megkapjam, amit akarok. A húgodat már a fél város megdugta és otthagyta. A fájdalom éles robbanás az államban, de a vér fémes ízére és az erőszak ígéretére már vigyorra húzódik a szám, ahogy én is lendítem a karomat – de hárman vannak és nincsenek nagy csodák, ezért hamarosan az aszfalthoz szorítom az arcom, a bordáimat fogva, ahogy továbbállnak. Legalább nem átkokkal operáltak. Baszd meg Máté! Suttogom magam elé, ahogy feltolom magam ülő helyzetbe, a hátamat egy épület falának döntve, és remegő kezekkel gyújtok rá. Egy pár edzőcipő úszik be a látóterembe. Hé haver, minden oké? Felnézek, és nem zavar, hogy a kiszolgáltatott pillanatomnak tanúja van, mert nem látok ítélkezést a barna szemekben. Inkább valami ismerős óvatosság bámul vissza rám, mintha egyikünk sem számítana túl sok jóra a világtól. Persze, kösz. Csak napozok. Tél van, az acélszürke ég felhős és lüktet az arcomon az alakuló zúzódás, a srác viszont csak elmosolyodik, és itt ugrik be, hogy tulajdonképpen én ismerem ezt a gyereket. Maszler, szarul nézel ki! Hazudom, miközben úgy néz vissza rám, mint aki komolyan kételkedik az épelméjűségemben. De talán ő is rájön, hogy a Martion és a Kormon folyosóin is eleget láttuk egymást ahhoz, hogy tudja, nem fogom kizsebelni, ezért csak a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, és közölje, meghívhatom a sörre, ha már láthatóan nálam minden faszán rendben van.