Luca: Előtted más volt az élet. A betontenger terepén tanult gesztusok uralták minden mozdulatom. A sarki kocsmában már nyolcévesen névről ismertek, és már akkor próbáltam kifigyelni, hogy a nyerőgép milyen intervallumokban hajlamos a nagyobb kifizetésekre. Tizenévesen már a sörben kifizetett nyári munkák jelentették a kánaánt, meg ezek a lépcsőházak előtt elmondott mesék, amikből pont, hogy semmi nem volt igaz. A kisbolt előtt strázsáló alkoholista mindig előre köszönt, és neki mindig éppen sürgős dolga volt, amire mennie kellett, csak ezt még megissza. A rozsdás csöndet itt befalazták a levegőbe, és mindenki félrenéz egy felrepedt száj vagy a véres ujjpercek láttán. Feszes vonású arcok, mert ez a környék ilyenre tapossa az embereket: álmomból a buszon ébredve is egyetlen elkapott szóból vagy fejtartásból is megmondtam volna, hogy hazaértem. Téged ez sosem érdekelt.
Egymás életének perifériáján mozogtunk évek óta, de sokáig csak egy félgondolattal visszaigazolt facebook kapcsolat és az iskola folyosóin látott arc voltál – mindig a két barátnő alakjával kísérve, az eltéphetetlen hármas egyik alkotóeleme. Aztán egy este, néhány év után megláttalak azon az erkélyen, a sziluetted levendulaillatú füstbe bújtatva, és minden rejtőzködésed sem tudta eltagadni azt, hogy gyönyörű vagy. A szórakozott fájdalom és a beoltott bűntudat még aznap este megjelent közöttünk, a betonrepedések és utcalámpák fénygyűrűitől őrizve. A bizonytalanság, ami rám köszöntött ismerős volt, ahogy az egymás utáni napok hömpölygő üressége is a veszekedéseink árnyékában, meg a körönként egyre gyűlő hiány. Amikor a kezembe gyűrted a Morpheus árát, elfogadtam, hogy ez csak egy kitekintő epizód volt: dolgok, amik végül nem lettem soha. A néma önmegtartóztatás győzelmét elhazudtam annak, hogy éppen megmentelek valamitől. Magamtól. De az alkohollal megfestett éjszaka az eldugott tó partján mindent megváltoztatott. Az elérhetetlen utáni hajsza valahol, útközben megszelídült.
Az életemet uraló konstellációkat szép lassan elfelejtettem, ahogy megrajzoltunk magunknak egy saját csillagrendszert. A jelenléted visszafoghatatlan viharként robbant és fokozatosan eltörölte minden önbeteljesítő jóslatomat – az anomáliák őrült ámokfutásában sokáig azt hazudtam magamnak, hogy minden együtt töltött pillanattal barátok lettünk. Pedig igazából mindig, újra és újra szerelmes lettem beléd, a gyerekkorból örökölt farkaséhségem dübörgésével. Nem tudom, mikor lettünk egy család: mikor a kézfejem hegeit simogatva tanítottál nekem valamit a szelídségről, vagy mikor a konyhád hideg járólapján állva csak értem aggódtál, meginvitálva az önzetlenséget az életem díszleteibe. Az én hibám a te szemedben nem egy törés volt, csak a történetem része. A leomló hazugságaim és a kibontódó múltunk után már nem számított semmi. Tudtam, hogy vigyázni fogunk egymásra, életünk végéig, mert addigra már eltanultam tőled a lépten-nyomon előkerülő hűséged is.
Rettegtem, amikor azt éreztem, hogy elbújsz előlem a saját fejedben – árnyékos fél-valósággá redukálódott a szobád, amíg türelmesen vártam, hogy visszatalálsz-e hozzám és az égősorok örök fényéhez. Az embertelen széthullásban is egyenes háttal viselted el a fájdalmat, és a szekrényből kiszabadult démonok mohó éhségét, akiket már erősre hizlalt a bűntudat. De harcoltál, én pedig kimondhatatlanul csodáltalak érte. Persze haragudtam a világra, a sorsra, amiért mindezen keresztül kellett menned, de te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. Mindkettőnket ébren tartanak a rémálmok talán még éveken keresztül, de veled a legsötétebb részeket is megoszthatom. Szépen lassan ráébredek, hogy már sosem leszek egyedül az éjjeleken át tartó virrasztásban.
Már kisfiúként is rólad álmodtam, pedig még hosszú évekig nem tudtam felismerni sem, hogy ki vagy mi tesz boldoggá. De miattad ma már szeretnék jobb lenni. Kajla kamaszból, aki a markában csak rossz döntéseket és azt a régi haragot szorongatja felnőni egy olyan férfivé, aki boldoggá tud tenni téged életed végéig.

Ádám: Ádámmal a négyemeletes, épülő társasház legfelső emeletén ültünk, a csupasz betonalap szélén, egy félig felrakott, nyers téglafal fél-árnyékában. A kopott, fehér porral szennyezett cipőink alatt ott volt a tátongó mélység, mi mégis úgy támaszkodtunk meg a könyökünkön, mint akik a francia riviéra luxushotelében napoznak. Maszler lába persze hiperaktív módon folyton kalimpált, és a testénél már csak a gondolatait lehet nehezebb lelassítani – a fiú egy furcsa frekvencián él, én pedig ekkor már irigyeltem őt egy ideje. Rosszabbnál rosszabb viccekkel próbálta eloszlatni az aggodalmaimat, amíg türelmesen hallgatta az agonizálásomat a lányokkal kapcsolatban. A poros, fülledt, betonnal szegett nyár és a közös munka volt az, ami eltörölte a Morrison’s neonfényei alatt kirobbanó erőszakot – suta bocsánatkérések árnyékában és sittes zsákokat hurcolva lettünk haverokból barátok. Nem mintha hittem volna ezekben a különböző kategóriákban, de ahogy egyre jobban a része lettem ennek a társaságnak, szükség lett egy új szóra, amivel körülírhatom ezt az eddig ismeretlen nexust - mert Dávid emlékét azóta már megkeserítették a veszélyekkel tűzdelt éjszakák.
Fogalmam sincs, Ádám hol tanulta, hogy az egész életét optimizmussal és jókedvűen szemlélje, mikor olyan borzalmas leosztást kapott a sorstól. Talán az elején ezért volt otthonos a társasága: mert mindketten hallottuk, hogy létezik vereség és győzelem, csak ezeket nem nekünk találták ki. A gyerekkorunk egy éhes naprendszer kallódó bolygóján játszódott. Mindketten megtanultuk az ügyeskedést, a túlélést és az óvatosságot, mintha egy másik világban élnénk, ahol csak lassú omlás lakik. Tizenévesen talán már mindketten kerítések tetején és háztetőkön ültünk cigizve, az elfeledettek közszereplőiként. Néha, mikor a szemébe néztem, azt gondoltam, neki nem lenne idegen az, mikor verik, és elönti az a fajta szégyen, ami inkább büszkeség. Én ebből élek. De irigylem őt azért a bátorságért, amiért mindezek ellenére is képes az őszinteségre. Nyers boldogságra az óvatos hátranézések helyett. Ez lehet a hatása azoknak az embereknek, akiket ő anyának és apának szólít? Vagy éppen a kerítéssel határolt, szomszédban lakó otthonos boldogság fertőzte meg észrevétlenül az évek során? Igazából nem számít, a nap végén csak hálás vagyok, hogy bármi is derül ki rólam, ő sosem kezel másként.

Bálint: Akkor figyeltem fel először a szőke, hallgatag fiúra, mikor a Karpena társalgóban megkérdezte tőlem egy lány, hogy testvérek vagyunk-e – mintha az azonos színskála instant vérségi köteléket jelentene. Vagy talán a hallgatása és a dacos tekintet volt a rokona az enyémnek? A hasonlóság elég volt ahhoz, hogy párszor beszélgetést kezdeményezzek, később pedig az olcsó, egyetemi campusok közelében frekventáltan előforduló romkocsmákban is beültünk egy-egy sörre. Felszínes témák között lavíroztunk, egyetemi órákról, pénzről (és annak hiányáról) és nőkről anekdotázva. Sokáig nem értettem, mi szüksége van a társaságomra, ha egyszer neki sosem kellett a segítségem vagy a jegyzeteim. Üzleti alapok és ráutaltság nélkül mégis milyen szabályrendszerhez kellene alkalmazkodnom? Szerencsére az éles megjegyzések és a cinizmus közös és ismerős nyelvnek bizonyultak – a dinamika otthonos módon Verára emlékeztetett. Talán minden beszólás csak egy kísérlet volt részemről, hogy kimozdítom-e a látszólag kimozdíthatatlant? Provokáltam, de úgy tűnt, Bálintot lehetetlen elérni – én nehezebben palástoltam a sértettségem, mikor elfogytak a replikák és csak egy indulatosabb baszódj meg-re futotta, amíg Bálint nyugodtan figyelt a pohár pereme fölött. Pedig nem kegyetlen típus, de nem ismertük még egymás fájó pontjait, amiket később már igyekeztünk tiszteletben tartani.
Nem voltunk annyira közeli barátok, hogy feltűnjön a pár hetes hiány, ami mögött egy sokkal súlyosabb eltűnés rejtőzött – elvégre a római jog könyvek is képesek voltak hosszabb időszakokra szüneteltetni bármilyen szociális interakciót közöttünk. Mikor végül Bálint egy elmesélhetetlen történettel a zsebében került elő, sokáig vártam, hogy mikor jön el a forráspont – mikor szakad ki belőle a kétségbeesés vagy a trauma. Talán akkor már görcsösen szerettem volna, ha ebben is hasonlítanánk egymásra. De úgy tűnt, a hely, ami másokat összeroppantott, Bálintnak csak egy új nézőpontot adott. Jobban otthon volt a saját világában, mikor végre hazaért, és ez a pórázra kötött, megbékített harag már nem érződött annyira veszélyesnek, ezért észrevétlenül én is elkezdtem őszinte lenni.
Azóta megtanultam, hogy Bálint mindig nekem próbál kedvezni – tanácsokkal, vagy éppen éles megjegyzésekkel, amik letisztázzák a saját, rosszul huzalozott berögződéseim. Rájöttem, hogy ő nem lepődik meg azon, hogy az emberek bonyolultak. Még mindig nem értem, mit tudok neki visszaadni, de úgy tűnik, a felszínes ismeretség barátsággá szilárdult, és a megbeszélt találkozókat már nem szokásunk elfelejteni.

Ida: Az éhes éjszakák voltak a mi terepünk, a félhomályos utcák, amik egymás után nyelték el a lámpákat. Ismeretlen, kiégett és mohó arcok között szlalomoztunk a világvége előtti napokban, bennünk a hömpölygő üresség és a törvénytelen cselekedetek láncolata. Hamar kiismertem a mozdulatot, ahogy a vékony és sápadt csuklóját tartja, mielőtt az arcomba fújná a dohányfüst szenvtelen konstellációit. Fogalmam sincs, miért követett engem akkor éjszaka. De azt tudom, hogy azért engedtem, hogy belesodródjon, mert már túlságosan féltem egyedül. És néha utáltam magam azért, mert hálás voltam, hogy nyakig belehajszoltuk egymást ebbe a mérgező mocsárba. Mélyen haragudtunk a másokat elnyomókra, a gátlástalanokra, az érzéketlenekre. Nem értettem, hogy a privilegizált életéből miért tűnt ez jó ötletnek. Először csak lázadásnak gondoltam. Mintha azzal, hogy a saját testében kárt tesz valami közös, családi organizmusban tenne kárt. Vagy talán nem is a családján, hanem az egész emberiségen akart bosszút állni? Mit tett a világ egy ilyen fiatal lánnyal, amitől ilyen nehéz lett a vendetta és ilyen sok a harag?
Az ő életét amnéziás szentek uralják és a káosz félholdja a nihilszürke égen. Hétköznapi cirkusz és rögtönzött hadműveletek tartják mozgásban, mert a megállás és az unalom maga lenne a halál. Sokszor azt gondoltam, csak eljátszik érzéseket, de minden metsző megjegyzése ellenére is láttam őt önzetlennek. Segített, mikor nem hagyott hátra, segített, mikor beteg voltam, vagy éppen a zúzódott csontok fájdalma kísértett. Rájöttem, hogy a hallgatásaiban talán jeleket keres a lelke pislákoló neonjában, hogy még maradt valami, amiért érdemes időt nyerni. Már jó előre megtagadott mindent, mert őt is megtagadta mindenki és magára maradt a romokkal.
Most már vége az iszonynak, amiből eddig táplálkoztunk, és már nem csak az éjszakákban érintődünk egymásnak, mint a fényszórók sugarában elfogott prédaállatok. A napok vége már könnyebben levedli a rémületek visszhangjait. Néha még látom rajta, hogy gyanakszik: hogy tényleg ennyi volt? Megúsztuk? De még itt vagyunk. A ködsűrű kísérteteket is túléljük, és újra meg újra elmondom neki egy széles vigyorral, hogy barátok vagyunk. Valószínűleg ezt örökké tagadni fogja.

Bogi: Mindig is akkor éreztem jól magam, ha valahogy fölényben vagyok, engem nem zavart a cinkelt játszma, vagy ha bármit is a javamra fordíthatok. A lány a pult mögött kedves volt, és édesen könnyű volt zavarba hozni. Mögötte a polcok és vitrinek káosza olyan volt, mint a mesebeli kincses barlangok, könyvek és varázstárgyak szinte felfoghatatlan sokasága, amikből tapinthatóan áradt a mágia hümmögése. Kíváncsi voltam rájuk, de éppen csóró is – a megszokott alaphelyzet. De mikor a lány orra alá dugtam a lopott, erősen leharcolt pálcát, először kétkedve nézegette, de feltűnt, hogy ha kedves vagyok vele, akkor próbál a kedvemben járni, és végül sikerült becserélnem egy felújított darabra, hogy Anna saját fókuszeszközzel mehessen a Martionba. Könnyű volt figyelmen kívül hagyni a kényelmetlen rándulást a zsigereimben, amíg a kihasználás fogalmát a gyerekkorban tanult törvény írta felül: csak azt lehet átverni, aki hagyja. Ezért szándékosan ködösen fogalmazva hívtam el a lányt egy bulira, magamban azzal sakkozva, hogy talán ha elég kedves és figyelmes vagyok, akkor hozzájutok még némi plusz pénzhez. A saját szükségleteim mindig sürgetőbbnek tűntek, mint az, hogy mások érzéseivel foglalkozzak.
Persze Bogi hamar felrúgta a magamban nagyvonalakban eltervezett forgatókönyvet. Nem hiszem, hogy korábban találkoztam bárkivel is, aki ennyire ösztönösen jóindulatú és ártatlan lett volna. Ráadásul észrevétlenül, két lépés között a szmogos, tavasz eleji utcákon elkezdtem élvezni a lány társaságát. Mert őszinte volt, maníroktól mentes, mintha a testvéreimhez ugrottam volna haza. Nevetett a hibáin, velem pedig annyira elnéző volt, mikor két olcsó sörrel koccintottunk a Margit-sziget fái fölött a víztoronyban és beszélgetni kezdtünk. A buli folytatásában persze megjelent Ida, és néhány jól irányzott, kétértelmű mondattal és egy kecses vállvonással szétszórta a káoszt maga körül, elűzve az unalmat és azt a hamis képet, amit Bogi látott rólam – a veszélyes reputáció árnyalakként ült a vállam fölött. A lány bizalmatlan pillantására és arra a fél lépésre, amivel eltávolodott tőlem elfogott a megszállottság, ami olyankor szokott, mikor az éjszakában belekötök valakibe. Ami a tehetetlenségből fakad, és a levezethetetlen feszültségek elviselhetetlenné váló sokaságából lesz, és akkor kikaptam a kezéből a poharat, hogy lehajtsam az italát. Ez tűnt az egyetlen lehetséges bizonyítéknak. Utána pedig megmutattam neki azt az indulatot, amitől mindenki megtanul távolságot tartani tőlem, és végül sikerült őt is elüldöznöm.
Ez az elhatározás sem tartott ki olyan sokáig, és a beszélgetéseink hátteréül szolgáló bolt, majd a Balaton part lángos- és vattacukor illatát felváltották Luca lakásának ismerős kontúrjai, és a különböző kocsmák díszletei. De ragaszkodni kezdtünk mindketten és bennem hasonló ösztönöket pendít meg a mogyoróbarna szempár, mint amit a húgomnál már megszoktam. Legszívesebben távol tartanám tőle az összes fiút, akiknek a meggondolatlan szavai sajgón marnak bele a lélekbe, és nem látják, hogy milyen tiszta szívű ez a lány. Nekem ő mutatta meg, hogy a kilátástalan életem felett érzett szomorúságomban nem muszáj megmérgeznem magam körül mindent.
Van, ami változott, és van, ami állandó. Most már néha fújtatva ad utasításokat, vagy éppen suttogós-kiabálással adja a tudtomra, hogy szerinte valami hatalmas hülyeséget csinálok éppen. Már nem gondolja meg többször is, hogy kimondjon-e valamit előttem. De még mindig elnéző velem, mert valahol, valamikor egy csapatba kerültünk, és ez a barátság azt jelenti, hogy egymás vakfoltjában vagyunk, ahol nem számít, mi derül ki rólunk, mi vigyázni fogunk egymásra.

Gréti: Többet hallottam róla másokról, mint amennyit mi beszéltünk egymással. Először Bálinttól, mikor már mindketten eláztunk kissé – ő volt az a lány, aki megmozdított valamit abban, aki kifejezéstelenségbe dermedve élte az életét. Nem értettem. Látásból már ismertük egymást, de őszintén nem vettem észre ezt az allűrt – csak a halvány emlékeimben keresgéltem a szőke lány után, akit először akkor láttam meg úgy igazán, mikor az iskolai színdarab puha vonású, álomszép főszereplőjét játszotta. Az oversized ruhákba rejtett gördeszkás lány elúszott mellettem a Martion folyosóin – róla is már csak elmesélésből hallottam, vagy Luca falán láttam viszont megfakult fényképarcokon. Az egyetemi bulikban néha azonos társaságba gravitáltunk amíg a friss levegőn nyeltük a füstöt, én pedig megfigyeltem ezernyi arcát, éppen csak azt a valódit nem tudtam összerakni a kaleidoszkóp fénytörésében. Láttam a játékosan flörtölőt; a megfoghatatlan témákról, gin-toniccal a kezében filozófiai kérdéseket fejtegetőt; azt a lányt, akinek a szavait teljes társaságok figyelik visszafojtott lélegzettel, hogy a csattanó hallatán együtt nevessenek fel vele. De minden előadása alatt is annyit megállapítottam, hogy ez a lány figyelmes és jószívű, és édes parfümként lengi körül őt a melankólia ha a csillagfénnyel keretezett kék szemekbe néz valaki – de nem értettem, mitől ennyire különleges a haveromnak.
Mikor beszéltünk, először, úgy igazán, teljes természetességgel hívott meg egy lakásavatóra. A budai díszleteket és Viktor sztoikus arcát látva akár feszenghettem is volna – de Gréti mosolyogva invitált minket a drága albérlet falai közé, és minden viccelődés és kedves gesztus lerombolta a prekoncepcióimat. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna belekényszeríteni őt a gazdagságra áhítozó, buta szőke szerepébe. De Gréti okos és figyel másokra. Ő volt az első, aki megmutatta, hogy a mintákat és a motivációkat ne csak másokban keressem, hanem a belső világom is összefüggések és ok-okozati viszonyok bonyolult pókhálója. Megkaptam tőle a kulcsot magamhoz, hogy miért zuhanok egyik életközepi válságból a másikba már most, a koravén lelkem cipelve, és segített tisztábban látni a mindent meghatározó kapcsolódásaimat. Minél többet beszéltem vele, annál inkább értettem Bálint és Luca ragaszkodását.
Végül Gréti valahogy mindig a horizont peremén maradt számomra. A Balaton parton kérdés nélkül toltam elé a tzatzikit az apró, műanyag dobozban, mert tudom, hogy ez a kedvence, de hetek telnek el anélkül, hogy beszélnénk vagy találkoznánk. Most már Luca mesél róla nekem, az egyetemi campuson a kávék fölött elcsípett apróságokat. Nem mondhatnám, hogy igazán ismerem, talán én is csak azzal a szerepével találkoztam, akire éppen szükségem volt azokban a pillanatokban. Mert az az érzésem, Gréti valahogy mindig másokat helyez előtérbe. Nem tudom, mekkora szív vagy lélek bír el ennyi önzetlenséget. De azt tudom, hogy a misztérium víztükre alatt bármi is van, kedvelni fogom – talán egyszer majd nem érzi úgy, hogy rejtőzködnie kell előttem.

Dóri: Volt egy időszak, amikor még vele képzeltem el. Mikor hangosan nevettünk a paintball szimuláció közben, vagy cinkosan összevigyorogtunk, mielőtt kibiztosított volna egy kézigránátot. Ez a kalandéhség volt a közös titkunk, meg persze az a spontán ötletből született kamukapcsolat. Mindketten megszoktuk, hogy osztozkodnunk kell, és azoknak a gyerekeknek a megbecsülésével néztük a tárgyakat vagy háláltuk meg a kapott figyelmet, akiknek sosem volt túl sok mindene.
Valahol, útközben félrecsúszott valami. Talán mindketten elárultuk egymás bizalmát másokért. Elmentünk egymás mellett és a végén még a száműzetés feloldása sem hozta magával a katarzist. Már nem beszélek – néha úgy érzem, vitatkozik magával helyettem is. Azt hiszi, büntetni akarom, pedig nem erről van szó: miatta egy régi fájdalom és elhagyás emlékét szenvedtem el újra, de ezt már őszintén megbocsátottam neki, hiszen nem tudhatta.
De megijeszt az, amivé mellette válok. Mintha a legrosszabb tulajdonságaimra erősítene rá, és a veszekedéseinkben a kíméletlenül egymásra dobált szavak savasan kiégették körülöttünk a környezetet. Aztán ketten állunk a pusztítás epicentrumában, mindig egy kicsit magányosabban. Talán az a baj, hogy néha kevesebbnek éreztem magam, és a semmit mindig is erőszakkal próbáltam megtölteni. Vagy csak mentségeket keresek magamnak a megbocsáthatatlanra, mert én léptem át először azt a határt, ami talán egy zúzódás nyomát hagyta a karján. Sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem, volt-e nyoma annak a mozdulatnak. De a távolság mindkettőnk érdekének tűnik, még akkor is, ha néha hiányzik az a barát, aki egy öngyújtó felett értem kívánt. Sokáig nem volt semmi vesztenivalóm, de most már óvatosabb vagyok, ezért csak a távolból figyelem az ismerős sziluettet, mint a biztonsági kamerák szemcsés felvételeit – de azért amíg látom, addig vigyázok a lépteire, és őszintén remélem, hogy egyszer biztonságban hazaér.