[M] Quittner tér

Leírás Regisztráció Bejelentkezés Játékostárs-kereső (0) Könyvjelzők Régi üzenetek () Események (0)

4649 db hozzászólás van a témában. Jelenleg 0 személy tartózkodik a témában (utolsó 5 perc adata).

következő 20 hozzászólás

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4649 / 2024.01.29. 18:44:44
	[2023.04.] *Lepillant a mellette álló lányra, belezuhan a szemekbe, amikben a pupilla körüli arany cirmok olyanok, mint egy erdőzöldben felrobbanó teljes napfogyatkozás. A lány szavai véresre cincálnak benne valamit, de csak némán rázza a fejét, még a tagadás stációjában, de szavak nélkül, mert valahol mélyen tudja, hogy Idának igaza van - éppen csak elfogadhatatlannak tűnik ezt hangosan is beismerni. Magára kellene vállalnia a feladatot, de retteg tőle, hogy a drog a felszínre rántja a farkast, és a kontrollvesztésnél nincs rémületesebb gondolat. És megtapasztalja a saját önzőségét, mikor elfogadhatóbbnak tűnik Idát feláldozni, mint az a gondolat, hogy ő igya meg a bájitalt. És forrón gyűlöli magát, amikor engedi, hogy Ida az ártatlan kézfogással húzza őt a fiolák felé. Kiveszi az egyik adagot a ládából, és az ujjai között forgatja, de végül csak közelebb hajol a lányhoz, hogy halkan elsuttogja a kívánságát az átvertnek, mielőtt kihúzná a parafadugót az üvegcse szájából.* Ida, nekem is szükségem van rád. Ígérd meg, hogy visszajössz. *Onnan, ahová a synth taszítja majd a lányt. Végül a másik ajkához emeli a fiolát, és hálás, hogy Ida lehunyja a szemét, és nem nézi végig, ahogy a nyelvére önti a drogot és a saját önutálatát. Ahogy leengedi az üres üveget, a lány még visszapillant rá, mint aki mondani akarna valamit, és a kitágult pupilla mögött még ott parázslik a másik lényege, még ott van benne az, ami őt Idává teszi - aztán a lány az eksztázis arckifejezésével veti hátra a fejét, ő pedig próbál jól artikulálni, de a beszéd nem indul. Belefullad a látványba és valami keserűbe, ami felkúszik a torkán, de végül a lány élesedő, üres fókusszal figyel rá, miközben megnyalja az ajkait, mint aki az utolsó cseppeket is szeretné begyűjteni a drogból. Elsuttogja az utasításokat, gépiesen és csak reméli, hogy tényleg van kontrollja a megzabolázhatatlan vihar felett, ami sztatikus töltéssel remeg közöttük a levegőben.* Ida, ha bárki bejön azon az ajtón, tedd ártalmatlanná, de figyelj, hogy ne okozz túl nagy sérülést. Pusztítsd el az összes ládát és az összes fiolát. És utána gyere vissza hozzám. *Nem mer hozzáérni a másikhoz, csak Ákosék mellé térdel, és felhúzza az összes pajzsbűbájt, ami eszébe jut - és amikor a fémajtó döngve csapódik a padlónak, Idából néma kiáltással robban ki a nyers mágia. Néhány pillanat alatt vége van. Talán ettől még tragikusabb, hogy ekkora pusztítást végezhet el az az aprócska test csak néhány szívdobbanás alatt. A testével takarja be Cintiát és Ákost, de talán a lány még a teljes kontrollvesztésben is óvta őket, mert mikor végül megfordul a rájuk zuhanó csendben, porrá őrölt üveg csillog körülöttük a padlón egy koncentrikus körben, akár egy ősi rituálé martaléka - és nincs semmi más az egész helyiségben, csak az ajtó romjai mögött a földön fekvő testek, halvány pulzusok hajszál-remegése és Ida térdre eső alakja. Meg sem nézi, hogy Ákos és Cintia jól vannak-e, pánikban mozdul a lány felé, hogy elkapja őt. Kisimítja a haját az arcából, de Ida eszméletlen - és vörösre színezi a padlót a lány vére, mert ezek szerint a zsoldosok közül valamelyiknek volt egy századmásodperce a támadásra a védekezés helyett. A kiszökő vérfonalakat csak a kezével próbálja a másik oldalába zárni, mert a kijáraton felizzanak a jelek, ő pedig a maradék, halványan pislákoló vitae-t a belépőnek gyűjtögeti - vigyáznia kell mindenkire. Ezt az egyetlen, ősi ösztönt próbálja kiszolgálni, ha már semmi mást nem tehet, de kiengednek a feszesre húzott izmai, mikor előreszegezett pálcával ismerős arcok özönlenek be a helyiségbe. Ediék megérkeztek. A következő órák és napok egybefolynak, és utólag is csak néhány pillanat tűnik tisztának. Edi hallgat, mikor néhány kurta mondattal beszámol az előzményekről és azt mondja, mindhárom túszt vigyék a Főnixbe. Tompán hallja, hogy Edi koponyatörőket hív a helyszínre, hogy minél gyorsabban elkezdhessenek mindenkit behozni, aki csak gyanúba keveredik, és a barátja megszorítja a vállát, ahogy megerősíti, hogy minden rendben lesz. A következő kép az, ahogy a Főnixben magyarázza a szerpentáriusoknak, hogy Idánál vannak a jegyzetek a drog hatásainak visszafordítására - és miután ellátták a könyökét, némán ül a lány ágya mellett, de nem mer hozzáérni a másikhoz, csak a holdfehér, sápadt bőrt figyeli és a vékony ujjakat a kórházi takaró tetején. Tudja, hogy nem ismeri igazán a másikat, Ida bőrére ráadásul túl sok misztériumot rajzoltak. Egyszerre tűnik a másik megtűrtnek, és annak, aki csak megtűr másokat. Olyan, aki azt hiszi, senkinek sem kellett ezért neki sem kell senki. Ott lapul benne a reménykedő és az elkeseredett. Aki gyönyörű, és aki annyira szép lehetett volna. Talán némi hátsó szándék, vagy inkább ügyeskedés is - de mindenek fölött az a lány, akinek már minden, ez az egész tökmindegy. Akkor sem megy el, amikor megérkezik a koponyatörő, hogy Ida emlékeit is átnézze, és néma fenyegetéssel felügyeli a folyamatot, és csak akkor érzi a megkönnyebbülés egy halvány szikráját, mikor Edi bedugja a fejét a kórterembe, és közli, hogy Dantet letartóztatták. Vallomást tesz ő is, és az emlékeit is átadja az ügyésznek, amiből kiderül, hogy Ida végig próbálta hátráltatni a synth elkészülését. A lány nem tér magához, pedig a szerpentáriusok szerint sikerült visszafordítani a drog függőséget okozó hatását, még ha a manalöket okozta kimerülés miatt néhány napot igénybe fog venni a felépülés - és szenvtelenül ismertetik vele a korábbi kínzás hatását is a lány sejtszintű állapotára, amit szintén kezeltek. Végül a telihold szólítja el őt az apró szobából, és Domonkos nem kérdez semmit, amikor az átváltozás nyöszörgős fájdalma után valami megfoghatatlan kétségbeeséssel vonyít a holdra, amíg a testvérei csatlakoznak hozzá - aztán csak rohanni kezd, beleveszve az állat ösztöneibe, akinek talán kevésbé sajog a lelke. Másnap, amikor visszaveszi a nevét és a ruháit, egy SMS várja Editől, hogy Ida magához tért, ő pedig többet nem megy a Főnix közelébe, és azt is csak az üggyel kapcsolatos határozatokból tudja meg, hogy Ida szabadlábon maradhat az eljárás végéig, csak egy rúnázott lábbilincset kell viselnie, ami legalább annyira monitorozza az ő biztonságát, mint ahogy azt biztosítja, hogy a tárgyalások befejezéséig ne hagyhassa el az országot. Főként már csak a Hivatalból követi az ügyet, és néhány nappal később ő hallgatja ki az újonnan behozott, és előzetes letartóztatásba került Révai Kornélt - akit rengeteg ember nevezett meg, mint drogfutárt és terjesztőt, bár az Idától megszerzett emlékek árnyalták a képet. A fiú nem szól egy szót sem, amíg hosszú órák után megjelenik az egyik legtöbbet foglalkoztatott és legkíméletlenebb ügyvéd a kihallgatószobában. Pár hét után a fiú is hasonló kondíciókkal szabadul a börtönből, mint Ida, köszönhetően az emlékpecsétnek, amit az ügyésszel kötött alku keretében átadott a Hivatalnak, ami miatt Morvai Áron mellett még három másik, magas rangú hivatalnokot tartóztattak le a Védelmi Minisztériumból. Végül egyik nap egy új pozícióval gazdagabban megy haza munkából, az üres lakása ásító némaságába, és nem érez semmit, csak valami ólmos fáradtságot. Elveszett - most először vallja be magának, legalább a fejében, mert fogalma sincs, hogy mit keres. Bármiért is jött, abból már semmi nincsen itt a falak között, amíg szürkészöld színével a nyakába telepszik a silány idő, ebben az éjszaka és nappal között húzódó határmezsgye félhomályos kietlenségében. Végül győzedelmeskednek az évek alatt felépített szokások, a rutin ismerős akolmelege, és sikeresen elfordítja a tekintetét a kényes részekről.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4648 / 2024.01.29. 18:44:27
	[2023.04.] *Adrián és a bűntudata magányos társaság marad, mert Ida ignorálja a vallomást, ami összecseng azzal, amit odabent ő maga is gondolt. De valahogy ez a fiú folyton elvesz tőle meg ad is hozzá, szóval engedje meg a világ, hogy össze legyen zavarodva - és helyzetükre való tekintettel azt is, hogy ne ez legyen most a legfontosabb problémája. A sötétségben Adrián sokkal jobban navigál, mint ő. Mozgása végig magabiztos marad és fluid. Az elzárt vadállatok áramvonalas ízületei feszülnek úgy, ahogy a fiú vállai örökké mozgó ívben követik az elméje diktált útvonalat. Talán a szükségesnél több figyelmet fordít erre, ahelyett, hogy a környezetét monitorozná. Éppen csak nem sétál bele Adriánba, amikor megtorpan az egyik ugyanolyan grafitszürke zsákutcában, amiből az előbb már elhagytak három másikat. Nem kér bocsánatot, helyette szinte szóváltás nélkül vágnak hátraarcot és a nedvesen lélegző falak hűvöséhez lapulva vonulnak vissza, hogy megtalálják a megfelelő útvonalat. A Vegyész segítsége nélkül biztosan rengeteg időt eltöltenének ebben a labirintusban. Sőt, ha egyedül lenne, hasonló tudatlansággal keresgélné a túszokat, mert neki nem sikerült összerakni egy elmondásból a teljes mentál-térképet. A megfelelő átjáróba lépve, ő is érzi a rettegő légzéseket, és valahol örül, hogy Adrián a halványabb jelenlétet magára vállalja. Mert bár Ákos bizalmatlan rémülettel fixírozza a halovány fényben, ami a háta mögül hosszú árnyékát kikerülve vetül az apró fogdára; a mentál biztatására (talán életében először) megtalálja a megfelelő szavakat.* Szia, ne-ne félj tőlem. Marcell küldött minket. Kiviszünk magunkkal. Rendben? Vigyázunk rád. Tudsz sétálni? *Az életösztön még visszatartja a fiút a megkönnyebbüléstől. De talán a tény, hogy Ida nem a Vegyészként utal a túszul esett, túlságosan fiatal fiú apjára, vagy a maradék hite, amit az emberekbe próbál vetni, erőt vesz rajta és esetlenül, reszkető izületekkel, de magától tápászkodik fel a falba kapaszkodva. Ida, mintha egy cellába tuszkolt állatot próbálna kicsalogatni, eláll az ajtóból és elég helyet hagy Ákosnak, hogy a maga tempójában kivánszorogjon a folyosóra. Pedig nincs erre idejük. Ezt a csontjaiban érzi. Nem lehet ennyire egyszerű kinyitni a cellákat és elsétálni a túszokkal. Ha a labor bejáratát mágia-leleplező rúnák védték, a falakon pedig további körök védőhálói szövik a láhatatlan riasztó berendézsek rendszerét, akkor egyértelmű: ennél sokkal gyorsabbnak kellene lenniük. Hasonló éles érzékekkel kapja a fejét a gemmáriusra, amikor megjelenik a lánnyal. Már nyitná a száját - valamiért fontosnak érzi, hogy elmondja: őt kereste -, de nincs lehetőségük megörülni a sikernek. A torkába ugrik a szíve, amikor a mentállink is értelmét veszti, és kérdés nélkül kap Ákos csuklója után, hogy mozgásra bírja őt. Nincs kiút. A többi cella üressége nem tudná őket elrejteni, így a folyosóra ömlő élet-szagával keveredő doh fojtogatását kavarják fel, ahogy az ellentétes irányt veszik célul. Soha nem futott ilyen jó időt. De még az sem fordult elő vele korábban, hogy ismeretlen irány felé próbál szaladni, hátha valami Deus ex Machina manifesztálódik a folyosó végén. De a bakancsok egyre hangosabbak és alig mer a válla felett Adriánra pillantani. Tartja a tempót? Bírja? Nem hagyhatják egymást hátra. Azt most már nem lehet. Az egyre növekvő pánikban Ákos segít neki feltépni az ajtót, amin szinte egyszerre próbálják áttuszkolni magukat - csak annyi lélekjelenléte marad, hogy taszít egyet a fiún befelé, nehogy őt találja el az átok. Saját testi épségére pedig csupán az intuíciói vigyáznak, Adriánnak pedig talán elég jó karmája van ahhoz, hogy a terhével együtt megússza a tucatnyi süvítő mágia egyikét. A csuklójáig érzi az ajtó forróságát, de az adrenalin elvonja a figyelmét, így a bezáródó járat olvadása csak a fényjáték testvéreként regisztrálódik az agyában. Nincs abban az állapotban, hogy megfelelően felmérje a raktárt, de megpróbálja rávenni magát a proaktív tervgyártásra, anélkül, hogy kifújná magát. A szoba közepe felé fordul, háttal az elhaló, fehér szikrázásnak. Minden lélegzetvétele ozmium sűrűségű, és alig fér el a tüdejében. Regisztrálja Cintia nyújtózkodását és azt is, hogy Ákos gondoskodóan simít a lány homlokára - biztosan a közös sikolyok tették otthonossá az ismeretséget. Látás nélkül. A kapcsolódás, hogy a fájdalom ugyanaz. Persze mindez túlmutat rajta. Kornéllal még elhitték, hogy ketten elegendőek lesznek ennek az egésznek a megállítására. Ostoba naivitással bíztak abban, hogy a morális felébredésük elég lesz ahhoz, hogy megváltoztassák Dante tervének kimenetelét. De nem gondoltak a születettekre, akiket csapdába csalt a férfi. A családjaikra. Senki másra tulajdonképpen, magukon kívül. Csak és kizárólag a saját bőrüket árazták fel - és most a tények azt mutatják, hogy ez olcsó áldozat volt ahhoz képest, amit másoknak kellett kiálni. Vajon hány embert hagytak hátra a várakozással? Szinte megbabonázva figyeli az üvegcséket, amiknek a formuláját csak közvetetten nem adta a maffiafőnök kezébe. Neki eddig nem is volt igazán vesztenivalója. A halál egy távoli arc volt, a családját megkönnyebbülésben képzelte el, és mindenki másról megfeledkezett útközben. Ez volt a könnyebbik opció. De a felismerés most a valóságnál is élesebben üti meg. Beletörődve lép Adriánhoz, miközben a zsoldosok és a köztük álló ajtó már perceket sem tud ígérni nekik. Szótlanul bólogat a gemmárius gyors felmérésére, engedi: kapaszkodjon csak a kezébe. És igyekszik ehhez olyan arcot vágni, mint aki nem a tenger tetején lökdösött, korhadó palánknak érzi magát. Egy hosszú pillanatig kivár, hátha felismeri a fiú, hogy mi történik, hogy talán ki tudja olvasni a szeméből és akkor nem kell hangosan formát adnia az utolsó lehetőségnek. De ők csak nézik egymást, feloldozás nélkül. Sosem érezte még magát ennyire távol senkitől, és mégis elönti a meztelenség tudatos zavara.* Ketten nem leszünk elegen, hogy leszereljük őket. *Bólint, és fel sem hozza a két túsz állapotát - őket nekik kellene védelmezniük. A nehézfém kongása a raktár pillanatnyi csendjében visszhangzik, mint egy szívverés.* De csak fel kell őket tartóztatnunk. Csak ennyit kell tennünk. *Túl gyorsan jelenik meg Adrián arcán a helyzet percepciója. Ida pedig még sürgetőbben folytatja a gondolatát, mielőtt bármelyikük túlságosan elmélyülne abban, miféle lemondással jár a terv.* Vigyáznod kell Ákosra és Cintiára. Ez az első, mind a ketten tudjuk. Rájuk lesz szükséged, hogy Dante örökre az Áristomba kerüljön. *Nem hajlandó nevet adni az érzelemnek, amivel Adrián rápillant. Még a végén a saját életét is fontosnak hinné.* De nekem is szükségem van rád. Tudod? Neked kell tartanod a kontrollt… csak amíg nem nyílik ki az ajtó. Megteszed, ugye? *Nem a félelemtől reszket. A felsírással együtt fogadta el a véget, mint mindenki más az életben. Sokkal inkább ez a csontszínű leplezetlenség fordítja ki sajátmagából. Megszorítja a fiú kezét és elvonja a szabadságukat jelentő ajtó elől, hogy az egyik raklapnyi, folyékony megoldáshoz vezesse magukat. Szívből gyűlöli a megadást, amit tanúsítania kell. Csukott szemmel is alig bírja elviselni, hogy nem a saját keze emeli az üvegcsét az ajkaihoz. De az ösztön szintű ellenérzéseit most a kisiskolások hisztériájára redukálja, amíg a hátrabiccentett fejjel tűri, hogy akadály nélkül csordogáljon a Synth nyelvéről a torkára. Egy ideig működik, hogy felsorolja magában a hatásokat. Minden fázist pontosan ismétel, míg a felszívódást gyorsító kémiai reakciók azonnal a véráramba sűrítik a drog hatóanyagait. Abban bízik, hogy a kontroll nem egyik pillanatról a másikra szívódik majd fel. De ahogy az utolsó cseppek hagynak kesernyés, sós ízt ajkain, tágra nyílt szemei utoljára érzékelik Adrián kétségekkel telt pillantását. Még azt sem tudja kimondani, hogy adjon neki utasítást. Kintről egyre magabiztosabban próbálják átfúrni magukat, és Ida kezéből kicsúszik az a gyeplő, amit azóta szorongat nyughatatlan dühvel, mióta megszilárdult a személyisége. Talán végül Adrián kimondja a varázsszavakat. Talán mentálban suttogja el a feladatát. Talán végigvezeti minden lépésen, és az összes döntést a gondolatai közé ülteti - ki tudja. A tudatossága egy vizespohárba ejtett pezsgőkorong dicstelenségével foszlik szét és átadja magát azoknak a belső parancsoknak, amiknek korábban soha. Ebben az állapotban nem létezik gyerekkor. Sem generációs minták. Elveszti a nevét, a korát, a kapcsolódásait, a félelmeit és a morális iránytűjét. Minden, ami a mágiája útját blokkolta, vagy kétségeket ébresztett benne korábban, elhal. A berobbanó ajtó mögül beözönlő katonák úgy kapnak levegő után, hogy sosem teszi kezét a torkukra. A tüzet vakmerően uralma alá hajtja az oxigénmolekulák manipulálásával. Ami a harcban őt éri, ki sem mozdítja. Egyszemélyben prezentálja azt, hogy miért nem kerülhet ki a drog soha innen, miközben a falra és a földre karmazsin betűkkel írja fel magát az utolsó nagy ellenállás ereje. A tombolásban pedig a salgópolcokat, a dobozokat és mindent, ami az útjába kerül a kirobbanó mágia martalékává tesz. Szilánkokban és szálkákban számolhatja el majd az utókor, hogy egy üveg Synth mekkora katasztrófát okozhat, mert a raktárból éppen csak a lecsiszolt falak és az ellenálló acél marad, más nem. Fém, gyógyszer, édeskés szag terjeng már csak, mint a beteg emberek otthonában, amikor Ida a visszanyert tudat arculcsapása helyett, térdre rogy és nem marad belőle sem több, sem kevesebb, mint egy lány emlékéből.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4647 / 2024.01.29. 18:44:08
	[2023.04.] *Ida maró megjegyzése a szerepeiről már csak valami fáradt, fásult árulásból fakadhat, mintha a lány már megszokta volna, hogy előbb-utóbb minden ember ráigazol az univerzális igazságra, hogy azért születtek a világra, hogy cserben hagyják őt. Nem mondja ki, hogy soha, semmi sem volt könnyű Idával kapcsolatban – mert a végkifejleten ez sem változtatna. Nem reagál arra, hogy Ida elkísérné őt a droghoz is – fejben már egy kategóriába tette a lányt a többi tússzal, akiket csak minél hamarabb kijuttatni szeretne erről a helyről. De először meg kell találniuk a túszokat. Valószínűleg a másik is valami hasonló következtetésre jut, mikor elkezd feltápászkodni, de a két kurta mondat tengerzúgást idéz a fejébe, miközben ő is feláll. Legszívesebben megragadná a lány arcát, és kikövetelné, hogy elmondja neki, mit jelent az a két betűs, mondatvégi „is”, ami a közömbös hangsúllyal együtt valami bódult hányingerbe rántja a zsigereit. De nincs hozzá joga, ahogy ahhoz sincs, hogy a lány homlokára csókoljon, mert a saját bűntudata mindent felülír, ahogy lepelként veszi magára a szégyent, hadd szúrja a bőrét, megkezdve a magára mért vezeklést. Végül megemelkedik az egyik keze, mint aki a lány arcához szeretne érni, de félúton meggondolja magát.* Akkor ezek szerint a nevünkön kívül más közös is van bennünk. *Állapítja meg csendesen és színtelen hangon, és az ajtó felé indul, Idával a nyomában. A következő percek feszült koncentrációval telnek, ahogy igyekeznek észrevétlenül navigálni az acélgerendás termekben a nyirkos kőfalak között, ahol érzésre örökké tart az éj. Egyszer vissza is kell fordulniuk, mikor elvétik a megfelelő ajtót – de végül eljutnak a boltíves, régi pincéket idéző, hosszúkás helyiségbe, aminek két oldalán vasajtók sorakoznak – eredetileg tárolóhelyiségek lehettek. Két ajtót kivéve mindegyik nyitva áll, bennük a pislákoló lámpafény felé nyújtózó árnyékokkal. A pulzáló szívverések közül az egyik gyenge és halvány, és a máskor zsibongóan áradó vitae csak valami gyenge parázs-izzáshoz hasonlít – Idát a másik ajtó felé inti a fejével. Szinte szinkronban húzzák el a nehéz hevedereket, és az ajtók mögött egy rettegő tinédzsert és egy roncsot találnak. A fiú, Ákos szeme láztól fénylik, a hideg és a nedves levegő megtette a hatását. Marcell vonásainak egy fiatalabb és ártatlanabb verziója köszön vissza, amiket eltorzít a félelem. Nem szól semmit, mint aki meg van róla győződve, hogy a saját hangját sem hallaná a szívében lakozó sikolyoktól. A fiú bizalmatlanul nézi Idát, és dacosan összepréseli a száját, hiába érzékeli, hogy a lány nem hasonlít egyik korábbi börtönőrére sem. Adrián közben a vékony, dohos matracon magzatpózban kuporgó lányt figyeli – a bőre viaszossárga, a haja elvékonyodott pókhálófonalakként tapad a koponyájára, a szeme alatt élesen kiugrik a csont és árokként húzódik a beesett, egykor talán csinos arc. Erőtlen szuszogás adja a katatón mozdulatlanság háttérzenéjét. Idára pillant.* ~Magyarázd el a fiúnak, hogy mi a terv és vedd rá, hogy velünk jöjjön.~ *Küldi el a mentált a lánynak, mielőtt belépne a helyiségbe, aminek a fanyar, ammóniás bűze eltelíti az érzékeit. Szelíd hangon suttog a tönkretett életmágusnak üres ígéreteket, de nem érkezik semmiféle reakció – még a rémület sem, mikor óvatosan megérinti a csontos vállat a koszos textilen keresztül. Ezért végül csak óvatosan megfogja a lány karját, a saját nyaka köré fonva, amíg átkarolja a vékony hátat. A másik kezével a túsz térdhajlata alá nyúl, és megemeli a másikat. Sokkal könnyebb a tehetetlen test, mint amire számított. Megvárja, amíg Ida is megjelenik, nyomában Ákossal, aki a zsákmányállatok nyughatatlanságával figyeli a hosszú folyosó-szerű pince neszeit. Ida szemében valamiféle halvány felismerés villan a karjaiban tartott alak láttán.* Vigyük ki őket a… *Elharapja a mondatot, ahogy hirtelen a vitae-érzékelése perifériájára robban négy ember, akik gyorsan és céltudatosan közelednek feléjük, abból az irányból, ahonnan ők is jöttek. Az összevegyülő mágiájuk olyan, akár a tomboló vihar, ami minden bizonytalanságát elsöpri azzal kapcsolatban, hogy végtelen hátrányban vannak.* Tudják, hogy itt vagyunk. Futás! A folyosó végén van egy ajtó! *Nem bajlódik a mentállal, csak Ida és Ákos után iramodik, karjaiban a magatehetetlen, néha halkan nyöszörgő vitae lánnyal, akinek még a nevét sem tudja. A hátuk mögül a gyorsuló, bakacsos léptek egyre erősödnek, ahogy Ida feltépi az ajtót, és mindannyian szinte átzuhannak a küszöbön egy újabb folyosóra – nem elég gyorsak a legyengült Ákossal, a kínzás utóhatásaival birkozó Idával és vele, akinek a farkas okozta fizikai fölénye szép lassan feloldódik az ízületi fájdalomban, ami a teliholdas átalakulás néma elő-ígérete. Némi szerencse és a gyors reflexek mentik meg őket: Ida macskás ügyeséggel húzza le a fejét egy átok elől, és a menekülés miatt már pánikban csapják be maguk után egy raktár ajtaját, ami éppen megállítja a lángokat, amiket valaki nekik szánt – a fémajtó felizzik, a zsanérok és a tok pedig szinte összeolvadnak, ahogy a védőrúnák fehér, égő magnéziumra hasonlító fénnyel ragyognak. Talán ez jelent nekik néhány perc előnyt. A raktár közepén raklapok sorakoznak, rajtuk beszögelt faládák – kivéve egyet, aminek a teteje még csak a padlón hever, a furnérlemez oldalának támasztva. A ládában fiolák sorakoznak, amikben gyöngyházfényű derengéssel kavarog a bájital – ez a droglerakat. Semmi más nincs a teremben, a fal mellett sorakozó salgópolcok üresek, a két ajtó közül pedig az egyik az üldözőiket rejti, a másik egy gyors vizsgálat után pedig hamarosan kiderül, hogy a reményeik végét jelenti. A kijárat felé vezető, nagy, kétszárnyú ajtón rúnák fénylenek – mikor Ákos a kilincsért nyúl, már a puszta közelségre felvillan valamiféle elektromos kisülés, amitől elrántja a kezét egy fájdalmas kiáltással. Az összeolvadt ajtó mögül tompán behallatszik a katonák hangja, Adrián pedig a fal tövébe teszi le a számára névtelen lányt, aki nyöszörögve nyújtja a kezét a ládák és a drog felé, a függők egyfókuszú összpontosításával. Ákos Cintia mellé térdel, a lány homlokát simogatva, valami furcsa beletörődéssel, mint aki már el is fogadta a vereséget. Adrián a kijárat rúnaképét nézi mereven, mint aki próbálja kitalálni, mi lehet a nyitja ennek az egésznek, mikor megérzi maga mellett Ida ismerős testmelegét. A tenyere önkéntelenül keresi meg a lány kezét.* Csak a másik oldalról lehet kinyitni. Amikor megérkezik az, aki elszállítaná a drogot… csak ő fogja kinyitni ezt a rohadt ajtót. *Suttogja a lány felé, és hosszú idő után most először fordul Ida felé, hogy a szemébe nézzen. Fogalma sincs, mit kellene mondania – sajnálom? Ne haragudj? Némán megszorítja a lány kezét, és tudja, hogy ő lesz az első akadály, ha a katonák betörik az ajtót, amiben valami maradék mágia még pislákol, és valószínűleg azt próbálják visszafejteni. De ez, vagy bármi amit tenni tud sem jelent majd semmit.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4646 / 2024.01.29. 18:43:48
	[2023.04.] *Nem maradtak menekülő útvonalak. A szoba szűkös tere mintha minden kontrollált lélegzetvételével szűkülne. A falak pedig csak dőlnek és dőlnek, egyre ijesztőbb szögben, amíg egészen attól kezd rettegni, hogy az egyetlen jól védhető tér is ellenük fordul végül. A teljes pániknak egyetlen ellenszere létezik jelenleg: Adrián. Nem a dicséret és nem is az ígéret - ezek nem jelentenek semmit. De ahogy a szavakat formálja, amilyen tónusban beszél hozzá, az az emberi közös tudat legmélyebbről ismert húrjait pendíti meg, ahogy a gyerek is tudja, ha jóindulattal szólnak hozzá. A holdig nyújtózkodó félelmei és tanult normái persze próbálnak ellenszegülni, de az ismeretlen természet hamar a bőre alá férkőzik. Nem akar bízni Adriánban, de a választásai egy ideje igen megbízhatatlanok.* Nem lett volna muszáj meghallgatnod a tervem. Nem volt kötelességed megvédeni a robbanáskor. Nem volt muszáj beleegyezned a Vegyész kérésébe. Mind a ketten szerepen kívül vagyunk most már. *Emlékezteti a fiút, hogy a saját, kiismerhetetlen indokait még egy kicsit megőrizhesse. Ha ő most egy kartoték, akkor csak a leírható állományhoz fért hozzá a másik. Hozzá nem. Még nem. Legalábbis az elmondásból ez derül ki, amit passzívan hallgat, miközben kezüket figyeli. Nem igazán kapaszkodnak egymásba. Mind a ketten áttetszőek, a ruhák ujjai alatt kék színű erek bújnak el, és úgy pihen egymáson bőr és bőr, mint a halott madarak.* Értem. *Biccent az idővonalra, amit most már hasonló szkepticizmussal fogad be, mint ahogy az elejétől kezdve kellett volna. Mint ahogy mindenki mást kizárt korábban. Ahogy erre a tényre gondol, megmosolyogtatja saját idiotizmusa.* Milyen könnyen hozod a szerepeid. *Dünnyögi, csak azért, hogy a saját védekező mechanizmusait életben tartsa. Hogy el lehessen tagadni a szükséget, amivel próbál az Adriánból áradó forróságra koncentrálni a fal kegyetlen érdessége helyett. Gyereknek érzi magát. És ahogy kisebb korában, úgy most sem talál vigaszt semmiben és senkiben. Sosem bújhatott anyukája szoknyája mögé. Magáért kellett kiállnia, mert a világ mindig magára hagyta. Persze az önsajnálatnak sem ideje, sem helye nincs, úgyhogy inkább grimaszolva hallgatja a fiú tervét. Próbálja megkeresni az erdőszínű pillantást, de ahogy ő sem hajlandó viszonozni a szemkontaktust, Adrián sem igyekszik teljesíteni azt. Ismét csak vizsgálódnak egymás arcán, ha a távolság engedi.* Nem úgy nézel ki, mint aki egyedül vissza tud jönni a bájitalokhoz. Szerintem keverjük le gyorsan a szuperhős-mesét és lássuk be, hogy ketten legalább kiteszünk egyet. *Ehhez éppen érzéketlennek sem kell lennie, és még csak nem is örökös ellenállása érvényesül - ez csonthideg logika. Abba pedig bele sem gondol, hogy ma este egyedül ő jut ki élve ebből a silányan kiásott, útvesztő-koporsóból.* Kivisszük a túszokat ÉS a drogot is elintézzük. *Nyomja meg, szinte erőszakosan, pedig előre tudja, hogy Adrián nem fog igent mondani. Nem férfiúi ingerületből, hanem mert gemmárius. Ő pedig egy nyakig sáros civil, akinek a profit előrejelzése addig tart, amíg nem ér ide az erősítés - utána pedig várhatóan a vallatószobában várják majd tőle a legközelebbi kamatot. Kár ezen szépíteni, úgysem hitt soha a tündérmesékben. Felhúzza térdeit, majdnem egészen mellkasig. A falakban zümmögő energia és csattogó csövek tompa hangját folyton rohanó bakancsok kakofóniájának hiszi. A készenlétben tartott testének megvannak a határai, a paranoia pedig véges ideig tartja életben az embert. Tovább menne, de már régen nem ő szövi a terveket.* Csinálhatunk még nagyobb káoszt. *Ajánlja fel, vállát vonogatva. Úgy tesz, mintha nem venné észre az arcára fókuszált figyelmet. Nem akar tudomást venni arról a konstans melankóliáról, ami csak úgy árad Adrián pórusaiból. Még akkor is tragédiát lehelt a bőrére, amikor ajkai a vágy formáit követték a combját borító vékony szöveten. Ismerős, űzött vad a férfi. Nem másokból, saját magából. De vajon mennyit ér, ha hasonló sérüléseket talál magukon?* Adrián sokat bántott. A szavaival is. *Feltolja magát állásba, kezébe veszi az eddig kabátja rejtett zsebében tartott pálcát és az esélytelenek elszántságával néz vissza a másikra.* Mondd, hogy merre tovább.

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4645 / 2024.01.29. 18:36:05
	[2023.04.] *A halálra a legtöbb ember úgy gondol, mint egy filmes jelenetre, vagy az idő lassú, kitartó pusztítására az emberi szervezetben. Sohasem az erőszak kirobbanására asszociálnak, vagy a vér lövellésére egy feltépett torokból. Ida pillantása pont azt a kiüresedő, űzött felismerést hordozza, mint mindenkié, amikor először találkozik testközelből egy csatatérrel. A lány fegyelmezetten elkerüli a tekintetével a figyelmen kívül hagyhatatlan jeleket: a padlón heverő testeket, a vér terjedő koncentrikus köreit. Saját magára emlékezteti, mikor gyerekként magára húzta a takarót és azt gondolta, ha nem látja a szörnyeteget, akkor az eltűnik a lakás árnyékos sarkaiból. Persze sosem ment sehová. Ilyenkor nem kell erővel emlékeztetnie magát arra, hogy Ida még csak 21 éves. Az üvegcsörömpölésre összerezzen, de talán az őrangyalaik újra munkába álltak, mert nem leselkedik rájuk veszély, és időben elkerülik az újabb felfedezést is. Az apró labor csendje körülbéleli a légzésük neszeit, és az átmeneti eseménytelenséget könnyű elhazudni békének. A guggolást feladva a fal tövébe ül le, a szürkés vakolatnak döntve a hátát és Ida testmelege szétterül a vállán, ahogy összeér a karjuk. Amikor a másik keze után nyúl, Ida csak valami kimozdíthatatlan érdektelenséggel engedi meg a kontaktust - talán ez az igény is önző indokból született meg benne, mert láthatóan a lány nem igényli, hogy megpróbálja őt összetartani, és a széthullása is csak feltételezetten és tünetmentesen zajlik.* Tudom. Nem gondolták volna, hogy te is fenyegetést jelenthetsz. Nem lett volna muszáj megtenned… *Megvédeni őt. Kiiktatni azt a másik két katonát, akik Idát bekísérték volna éppen oda, ahova a lány menni akar. Talán ez a védelem még Várhegyi Adriánnak szólt - annak az egész alakos hazugságnak, amit magára húzott a nyomozásért. De azt is tudja, hogy most valahogy meg kell szereznie a lány bizalmának legalább a halvány körvonalait, mert egyelőre csak ketten vannak és csak egymásra számíthatnak. Reméli, hogy minden eltelt perccel Ediék csak közelebb érnek hozzájuk és ahhoz, hogy segítsenek nekik. Ezért nem foglalkozik egyelőre a rájuk váró feladatokkal, csak a lánnyal, aki kifejezéstelenségbe burkolja azt, amit érez, neki pedig csak a farkas súg arról, hogy talán az arc hajszálrepedései mögött dúl egyfajta vihar.* Eredetileg csak azt tudtam, hogy ott voltál a Quittneren azokon a helyszíneken, ahol egy eddig ismeretlen drogot fogyasztottak a jelenlévők, és mindannyian állították, hogy nem tudatosan. Ezért gondoltam csak felteszek neked néhány kérdést azon az első estén. Nem tudtam, hogy mi fog történni… hogy miattad fogok ott maradni éjszaka, nem pedig valami világmegváltásért. Miután nálam voltál, utána kaptam meg az aktád. *És akkor redukálódott le a lány megfoghatatlan, misztikus jelenléte néhány adat halmazára és egy diagnózisra. A vallomása olyan, mint a vákuum, ami magába szív minden elmesélhetetlen pillanatot, ami történt köztük és átalakítja a váratlan vonzódást egy éles körvonalú számítás színjátékára.* És értem, hogy nem bízol bennem. De kérlek, hidd el, hogy azt szeretném, ha nem esne semmi bajod. Vigyázni fogok rád, amennyire csak tudok. Elmegyünk a túszokért, és utána elviszlek titeket a kijáratig - te kijuttatod őket, biztonságban leszel és megkeresed a gemmáriusokat. Addig én visszajövök a drog miatt. Rendben? *Visszabújik abba a szerepbe, ami még sosem hagyta cserben: a gemmárius hidegfejű tervezése elrejti, hogy igazából aggódik. Főként Idáért, aki bármilyen bűnöket is követett el, akkor is csak egy fiatal lány. Akiről ráadásul tudja, hogy nem a fekete-fehér árnyalatok egyszerű gonosza. És nem is neki kell ítélnie felette - annyit kell tudnia, hogy a másik megmentette őt, és a céljaik is azonosak. A személyes érzelmei nem számítanak, és kényszeresen tuszkolja vissza őket abba a dobozba, amire újra és újra rácsapja a fedelet - éppen csak még mindig a lány vékony ujjaira kulcsolja a sajátjait. A lány mosolya száraz és cinikus, és számára idegen: rájön, hogy eddig valami jobbik oldalát látta a másiknak. Talán csak azért, mert egy régi, már elmúlt boldogságot próbált újraélni vele lány, pusztán azért, mert egy elhunyt férj nevén osztozik ő is.* Ha időt nyerünk, az csak jó. A káoszban ők sem tudnak hatékonyan szervezni, és Ediék is közelebb juthatnak hozzánk. *Ez megmagyarázza, miért nem siet annyira az indulással. Hogy miért dönti oldalra a fejét, Ida profilját figyelve, mint aki ezt a vakuemléket szeretné bevésni az agyába, ha már elképzelhető, hogy a mai nap díszpáholyt kapott az élő történelem alakulására. A szeplők csillag-szóródása a halvány bőrön, a szemek macskás külső sarkai, a hosszú szempillák, a húsos ajkak kontúros vonala - ezeket a vonásokat látta már egy erdő csendje előtt, a rájuk szakadó ezeréves csillagfény alatt is. Bánat és menekülés, és csont és bőr vágyakozás festi meg az emlékképeket, meg a soha ki nem alvó avartüzek fénye, amiket igyekezett letagadni és nem vett róluk tudomást. Most meg itt ül, a végkimerültség határán, az elszalasztott lehetőségek szürkészöld gyászával a nyakában. A lány úgy néz ki, mint aki éppen üresnek érzi magát - talán azért sodródott bele ebbe az egész veszélyes maffiatörténetbe, mert nincs semmije, ami bárhová kötné őt. Elnémítja azt a naiv, szentimentalista részét, ami erre a felismerésre csak Ida semmije szeretne lenni.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4644 / 2024.01.29. 18:35:35
	[2023.04.] *Különböző részleteket nagyít és zsugorít az elméje, ahogy a káosz utáni nyughatatlanságban próbálja a normalitás pergő homokját ujjai közé zárni. Adrián gyógyulása hatalmasnak tetszik, míg a szavai egy éjjeli állat rejtő csendjét idézik. Nem jelent semmit a dicséret. Nem arról van szó, hogy Ida jó ember lenne. Hogy ne adagolta volna a próba-mérgeit a Quittneren várakozó ajkak közé - ó, nem. De full kontaktban sosem támadt még emberre. Csak a saját, kiserkenő vére fölött kellett eddig felelősséget vállalnia. Megrázza a gyengesége, de attól is megrémülne, ha most sem érezne semmit. Akkor az valami igazolás lenne, nem? Arra, hogy léteznek emberek lélek nélkül. Vagy legalábbis bizonyos mennyiségű kegyetlenség le tudja faragni az emberséget az olyanokról, mint ő. Az egyik fényes, tiszta üvegcsére fókuszál, amíg átgázolnak az erőszak mintáin. Semmi sem tűnik biztonságosnak, hiába ellenőrizte már a testeket a gemmárius. Megrezzen, amikor a beszűkült látótér miatt félig leveszi vállal az egyik kikandikáló dobozt, Adrián pedig úgy fordul hátra, mint aki készen áll átkot szórni a slendriánul felpakolt karton tárolóra. A jelenlegi konstellációban ez persze nem tűnik paranoiának. Megpróbál valamiféle útvonalat Ida is készíteni, leginkább a visszajutás érdekében, de az irányítás a fiúnál marad. Hálás, amiért neki a jelenlegi feladatai kimerülnek a lélegzésben és a sétában. Még az sem jut eszébe, hogy valami izgalmas komponenst vadásszon a későbbiekre - bár attól a pillanattól kezdve, hogy Kornélnak megírta az üzenetét, minden kósza optimizmusból épített jövőképe szertefoszlott. Furcsa mód elkeseríti, ha arra gondol, hogy a szellőzőrendszerrel mesterségesen forgatott levegő lesz az utolsó, amit beszívhat. Messze áll tőle a vadon szeretete, de a hegységek lábánál megülő ködöt, a viharok előtti nehéz légtömeget, meg a harmattal átitatott reggeli kék-órát mindig is misztikus barátként definiálta. Talán valahol a legvárosibb ember is megérez valamit a lét gyökereiből, amikor a beton repedései közt átfurakodó életet vizsgálja. Nem pillant fel, amikor az ismerős kamrák előtti folyosón járnak. A lába elé figyel, még akkor is, amikor a mozgásérzékelő lámpák készségesen felvillannak a közeledtükre. A kaméleon bűbájt úgy tűnik meg sem próbálják már - lehet felesleges is lenne. Amúgy sem tudná megmondani, hogy a felfedésre szolgáló ellen-rúnák búrát húztak köréjük, vagy csak egy határvonal mentén működtek, a laborok előtt. Nem túl mély, de legalább a funkcionalitást elősegítő gondolatai közül a hirtelen irányváltás mozdítja ki. Elfelejt ellenkezni és nagyszájúskodni, csak a szemöldökei közé ékelődő két, függőleges ránc árulkodik zsigeri nem-tetszéséről. Ezzel az arckifejezéssel hallgatja végig ő is a kapkodó utasításokat, csak mert gyakran, ha nem tudja mit kellene reagálnia, egyszerűbb dühösnek tettetnie magát. Csak akkor nyugszik meg kicsit, amikor elhalnak a visszhangzó falak között dübögő bakancsok szívritmusra emlékeztető zajai.* Nem esett semmi bajom. Eszükbe se jutott, hogy egy csapat vagyunk. *Egy józan ember hozzá tenné, hogy mindez persze a tökéletes álcáját dicséri, de Ida már nem akar felmentést keresni abban, hogy kettős ügynököt játszott egy játékban, aminek a szabály felolvasásánál nem figyelt oda. Dühíti, hogy igen nagy eséllyel semmit sem jelentett a belső bomlasztás, amit Kornéllal véghez vittek - sőt! Talán minden csak rosszabb lett, miattuk. Az időnyerés nem igazi győzelem.* És mit tudtál? *Meg sem említi a fiú vitae-lelepleződését. Még annyi önérzet maradt benne, hogy kínosnak érezné felemlegetni a kivillanó csípőcsont vonalát. Arra viszont már nem futja, hogy a kéz-fogdosást kikérje magának. Nem kell folyton határokat húznia, ha a hangja érdektelensége saját magától elárulja: teljesen levált érzelmileg a másikról. Kivéve persze, ha be kell ugrania néhány zsoldos meg a gemmárius közé…* Nem mintha lenne időnk trécselni. *Elmosolyodik. Nem magukon és még csak nem is enyhítőn. Egyszerűen csak szórakoztatónak találja, mennyire bagatell dolog értékes perceket feláldozni azért, hogy a sötétben térdepelve váltsanak pár szót. És a cinizmus legalább elrejti, hogy mennyire szüksége van erre, mielőtt visszahelyezkednek a helyrehozó-csapat toprongyos szerepébe. Reszkess világ! Ez a két ember próbál megmenteni téged.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4643 / 2024.01.29. 18:35:17
	[2023.04.] *Valamiféle légmentes tengerbe esik, ahova zakatoló dadogással ereszkedik le a fájdalom az adrenalin ködén keresztül is, és a szíve csak még jobban meglódul, mikor Ida elé és az ellenség közé lép - a vitae háborogva küzdi magát a felszínre, mert védeni akarja a lányt, de néhány másodperc múlva rájön, hogy nincs rá szükség. Piros eső áztatja a falakat és a követ, és Ida olyan feszesen szorítja ökölbe a kezeit, mint aki nem tudja eldönteni, hogy meg tudja-e állni a további rombolást, vagy inkább csak az ellen az ösztönös, ártatlan mozdulat ellen küzd, amivel átkarolná saját magát, elfehéredő ujjakkal kapaszkodva az emberségbe a primitív erőszak torkában. Pedig ezen a sötétségen mindenki osztozik. A lány megfordul, az arcán valamiféle szilánkos arckifejezéssel, a gyógyítást firtató szavakra pedig csak röviden, darabosan bólint.* Megoldom. *Csak néhány pillanat, ami ebben a helyzetben luxusnak tűnik és az életmágia ösztönszerűen próbálja visszahúzni a csontszilánkokat a helyükre és összeforrasztani őket, izommemóriából és testtudatból dolgozva, ami a megfelelő, aprólékos anatómiai ismeretek hiányában olyan, mintha egy törött porcelánt próbálna ragasztószalaggal megjavítani. A tompa sajgás és az ízület kattogása megmarad, de így már képes használni a karját: ez is egy győzelem, és ezzel a gondolattal veszi újra kézbe a pálcáját. Nem tudja, meddig égetheti két végén a gyertyát - mert a saját gyógyítása éppen ilyen érzés. Ida megvárta őt, ezért a lány mellé lépve egyetlen pillanatra szorítja meg a másik karját.* Gyere, menjünk. Jól csináltad, Ida. Minden rendben lesz. *Üres biztatás, mert nem tud semmit sem ígérni, és egyelőre a felismeréseket is elnapolja, amíg ellenőrzi a három katonát - mind mozgásképtelenek és eszméletlenek, de életben vannak. Ez velük szemben is kegyesebb sors, mint amire ő és Ida számíthatna fordított helyzetben. Ha nem kellene ennyire óvatosan bánnia a manával, kitörölné az emlékeiket is - de talán szerencséjük lesz, és nem találnak rájuk olyan gyorsan a társaik. Maga mögé tolja Idát, és áthaladnak a vörössel pettyezett padlórészen, a üvegvitrinekkel és dobozokkal telezsúfolt szobába, ahol kellékek, üvegcsék, fiolák és mérőedények sorakoznak a polcokon, és különböző komponenseket is itt tárolnak. Hosszú, helyiségek és folyosók bonyolult láncolata van előttük, egy komplett pincerendszer amit mágusok vájtak ki még a második világháború alatt óvóhelyiségként. A mentális térkép, amit Marcell szavai alapján skiccelt fel a fejében, megbízhatóan vezeti őt tovább, egy újabb hosszú folyosóra. Laborhelyiségek a főzéshez, felrúnázott, a születettek teszteléséhez használt kamrák nyílnak innen, és a közlekedő vége felé, bal oldalon ott a bejárat ahhoz az épületrészhez, ahol az idősebb férfi szerint a cellaszerű, apró szobákban tartják a két túszt - és egy másik oldalajtón keresztül pedig elérhetik a fő raktárhelyiséget, a felhalmozott droggal amit az átadásra készítettek. A folyosón lépkedve a kiterjesztett, monitorozásra használt vitae hamarabb súg a közeledő katonákról mint bármelyik érzékszerve, ezért Ida keze után nyúlva behúzza a lányt az egyik főzőhelyiségbe, ahol a munkaasztal takarásába húzódnak a padlón térdelve, a lányt a fal mellé tolva, hogy az ajtó és Ida közé helyezkedhessen. A folyosóról hamarosan gyors léptek zaja hallatszik, és beszűrődnek hozzájuk a határozott utasítások is.* Gyerünk már! A kibaszott Vegyész elárult minket. Most jelentették, hogy az összes papírt el akarta pusztítani és megölte 4 emberünket. Ketten menjetek a B raktár felől, ketten pedig a klubrészről biztosítsátok a folyosót. És innentől csak a mentálcsatornát használja mindenki. Nem akarok több kurva meglepetést! *Amikor a katonák minden zaja eltávolodik tőlük, ő is kifújja az eddig benntartott levegőt. Tehát Marcell végül döntött: időt nyert nekik és elterelte róluk és arról a három testről a gyanút… és a kezükbe adta a fia épségét is. Szentimentalista és veszélyes. De mégsem tudja hibáztatni az idős férfit. Most… most van pár ajándékba kapott percük, amíg értelmezhetik az előző pillanatok összemosódó káoszát. Elteszi a pálcáját, és Ida felé fordul. Fogalma sincs, mit engedhet meg magának és mit nem, ezért csak a macskaszemek pillantását keresi, amíg rekedtesen szólal meg, egy férfi reménykedő hangján, de egy fiú kétségbeesésével.* Te jól vagy, ugye? *Óvatosan nyúl a lány keze után, a hideg filigrán ujjakért, hogy valahogy visszacsalogassa magához a másikat, aki a lelepleződése óta csak a bizalmatlanságtól vicsorogva villogtatta a fogait felé - érthető módon.* Nem tudtam, hogy született vagy. *Kezdjék innen - a magas szintű mágiától, amit Ida pálca nélkül hajtott végre, azért, hogy mindkettejüket mentse. Az ő agya falakkal őrzi a normalitást, hogy majd csak sokkal később vegye elő a történtek képfonalát, és egy sebész kíméletlenségével boncolja fel a múltját.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4642 / 2024.01.29. 18:34:58
	[2023.04.] *Fejben megfosztja Adriánt minden korábban feltételezett szerepétől. Ettől pedig az emlékei meghasonulnak és a túlélésért cserébe kegyetlenül két külön emberré hasogatja a férfit. A csípőjét fogságba ejtő tenyér fantom karokba fut át, a nevét sóhajtó hangot egy szellemmé szelektálja a védekezőmechanizmus. Csak így képes elviselni a foton-áteresztő bűbájjal fedett jelenlétet a háta mögött. Nem hadakozhat benne néhány kósza találkozás lenyomata egy fedett könyv lapjai közé préselt száraz falevél meglepetésével. Éppen ezért a nyers stílusát sem fél előrántani - bár ő nem gemmárius, egy puccskísérletre készülő maffiózó főnökkel igencsak gyorsan el kellett sajátítania a fókuszálás mesterségét. Metsző hideg tekintete, az erei mélyén futó vulkanikus láva-dühvel kombinálva elég erős érvnek bizonyul ahhoz, hogy megadják magukat a kétbites katonák. A varázslat a szemük előtt omlik le. A rájuk ásító fémbetétes ajtók lehetnek csak hűvösebbek érintésre annál a “kösz” szócskánál, amit a Stan és Pan párosnak vet lába elé. Persze a megjátszott szerep mögött azt próbálja kisakkozni, hogyan tudná megúszni a harmadik zavaró tényező megjelenését - talán ezért nem veszi észre, hogy az ajtó előtt mágia-feloldó tér húzódik. Pontosan egy esetleges váratlan vendég, vagy szándék felfedésére tervezve. Az első, rongybábuként eleső test egyáltalán nem úgy néz ki, mint a filmeken. Még kamaszkorában látott néhány lefejezést és fejbelövést a szülői tekintet biztonsága nélkül hagyott internetes keresései között. Ezek a képek most egyszerre, egymásra égve jelennek meg lelkiszemei előtt és be kell vallania, hogy a kínzások, amiket átélt, vagy csak végignézett, Disney-mesék voltak a valósághoz képest. Csak annyival lemaradva lép mögötte a gemmárius a következő támadásra készen, hogy az átok csak őt éri. Az elszánt pálcamozdulat a reccsenés hangja után sem vetül rá, mert a duó életrevalóbb tagja, érthetően nem regisztrálja becsempészési terveit. Az egyben maradó bőr tompítása alatt is eltéveszthetetlen, szétmorzsolódó csontok zaja felfordítja a pyromágus ámokfutásától gyengélkedő zsigereit. Az erőszak, ami két ellentétes oldalán történik, azonnal lecsupaszítja Idát a tettek ösztön halmazáig. A lépés előnye tiszavirág életű - ezt tudja csak regisztrálni. Úgyhogy nem túl előrelátóan, de meglepetést okozva, Adrián és az ellenség közé pozícionál. Azt mondta a fiú, hogy nem hagyhatnak maguk mögött elvarratlan szálakat. Ezért aztán a vadmágiától nem sok választja el azt az elemi választ, amit a pengékké élezett légárammal generál. Egyetlen nagy lökésbe egymillió torok kiáltása feszül, ami karmokként szaggatja át a megerősített egyenruhát a vele szemben álló és az éppen belépő zsoldos testén is. A repedező falak egyhangúságát és az előbb feltárult fehér színű teret is ezer pettyben szórja be a frissen távozó élet színe. Vörös - több idekint, mint ami odabent maradt. De a nyöszörgés azt jelenti, hogy nem tett pontot egyetlen élettörténet végére sem. A sejtjei között a viszolygás üti fel a fejét, de még a hatalmas erőkifejtéstől összeszorított fogait próbálja valahogy lazításra rávenni. Egyszerre egy probléma. A támadástól merev testét úgy kell rozsdás mozgásra bírnia, hogy ránézhessen a sérült férfira.* Meg… rendbe tudod hozni? Magadat? *Milyen különös, hogy a túlélésért cserébe, titkait annyi sok réteg alá rejtette mindig, mintha Matrjoska babákkal játszana. Most pedig semmi nincs már belőle, amit a sötétségben tarthatna. Gyűlöli Adriánt ezért. Félti őt. Nem is ismeri - de idelent már csak ő maradt neki. Azon a parton áll, ahol korábban soha: minden lapja kiesett az ingujja alól és még nem tudja, milyen árat kell a lelepleződésért fizetnie.* Mennünk kellene. *Szólal meg belőle az előre leprogramozott hangfájlok egyike. Ez most éppen türelmetlen, némi frusztráltsággal elrejtett félelemmel. Noha nem akar átlépni a testeken és alászállni sem a labor bemocskolt tiszta terébe. De ugyan mennyi idő, mire a három öntudatlan szolgát keresni kezdik? Egy esetleges őrváltás? A paranoia futásra biztatja - ám a ki tudja milyen erő helyben tartja, amíg Adrián könyökétől hirtelen gyógyulást remél.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4641 / 2024.01.29. 18:34:33
	[2023.04.] *Most először érzi magát imposztornak ebben a szerepben, ahogy Ida vékony, íves hátát figyeli, aki hátrahúzott vállakkal és dacosan felvetett fejjel vallja be, hogy mit tervezett. A gyanúi és megérzései egyszerre voltak igazak és vezették őt félre. Legszívesebben a lány keze után nyúlna, hogy úgy húzza magához, mint azon az estén - de nincs értelme elindulni a “mi lett volna, ha…” őrjítő spirálján. Nem számít, mi történt volna, ha lett volna idejük ahhoz, hogy őszinte legyen és segítséget ajánljon a lánynak. Ha nem lepődik meg azon, hogy az emberek bonyolultak és az egyszerű bűnözőnél többet lát a másikban. Ha nem vakítja el ez a megmagyarázhatatlan gravitációs erő, ami miatt a legszívesebben rajzolna maguknak egy saját galaxist. Ida egyébként sem fogadna el semmiféle közelséget, ha az előző térdelésből indul ki, úgyhogy talán jobb is, ha elengedi ezeket a fantáziákat. Bólint egyet Marcellnek köszönetképp és megértéssel egyszerre, mielőtt Idával hátrahagyják őt a raktárban. Próbál nem foglalkozni a konstans side eye nézéssel Ida részéről, aki érzésre egy spontán öngyulladásért veri őt szemmel éppen. Az ajtó előtt visszanyeli a kérdéseit és nem követeli ki Ida ötletének a részleteit, csak szó nélkül leveszi a lányról a bűbájt - hogy aztán sietősen surranjon be mögötte a tágas helyiségbe, mielőtt még Ida bosszúból az orrára csukja az ajtót. Egyetlen meztelen, a huzatban lágyan himbálózó villanykörte ad imbolygó fénykört a plafonról lógva - bűbáj ide vagy oda igyekszik a falak árnyékosabb tövében araszolni, amíg a figyelme a két férfira szűkül. Már a negyedik, elhangzott szó környékén meglepődik, mert abban a kevés tapasztalatban, amit a lánnyal kapcsolatban fel tud mutatni, nem volt ennyi metsző, nyers és szókimondó cinizmus. De a két katona meg sem rezzen a stíluson, sőt, a lány utolsó mondataira gyanakvás helyett végre bizonytalanul néznek össze.* Nekem kurvára nem hiányzik, hogy megint a faszomra lépjenek, mert valami éppen a finisben megy félre. *Ingatja a fejét a magasabb, mire a társa biccent aztán Idához fordul.* Oké, akkor szólok a Kopasznak, hogy jöjjön eléd és kísérjen téged, de bemehetsz. *Hozza meg a döntést a rangidős, tagbaszakadtabb tag, és a kezükben tartott fókuszezközökkel mindketten a fal felé fordulnak. Szinkronban kezdik felrajzolni a levegőbe az éppen aktuális rúnakombinációt, és a jelek aranyszín fénnyel izzanak fel, mielőtt a földre zuhannának - és az illúzió is hasonlóan omlik le a rejtett ajtó elől, akár egy szélben fodrozódó lepedő. A helyet, ahol eddig téglafalat láttak, most egy nagy, kétszárnyú vasajtó foglalja el. Az alacsonyabb férfi oldalra lép, amíg a társa elhúzza a reteszt, és kinyitja a nehéz ajtószárnyat Idának - mögötte egy újabb helyiség rendezett, fehér falai látszódnak, a fertőtlenítő szúrós szaga lebben feléjük és nyikorgós linóleum látszik egy vékony csíkban. Az ajtó nyitva. Adrián araszolni kezd Ida és a bejárat felé, mikor ostorcsapás-szerű érzéssel észleli, ahogy a kaméleon bűbájjal interferál valamiféle védő rúnakör, hiába igyekezett Ida nyomában haladni - úgy látszik, a mágikus mezőt az ehhez hasonló megtévesztő varázslatok aktiválják, és a magára húzott láthatatlanság pislákolva, de eltűnik, akár egy programhiba. A két katona reflexei hibátlanok, és egyértelműen őt detektálják veszélyforrásnak - nincs idejük átgondolni, hogy Ida hol állhat ebben az egyenletben. A magasabb srác összecsuklik, mikor Adrián egy elnagyolt kézmozdulata nyomán a vitae megtalálja a gerincvelőt, és a C5-ös csigolyánál kompressziót okoz - a légzés még fenntartható, de a bénulás azonnali. Az adrenalinnak hála most nem érzi azt a kellemetlen rándulást a gyomra tájékán, ami ilyenkor hányingerrel és undorral kíséri az életmágia ehhez hasonló felhasználást, mert csak a kiképzése diktálja minden cselekedetét: minél hamarabb harcképtelenné tenni a két férfit. Éppen csak ezeken a napokon még a tradíciója is lustábban mozdul a gondolatai nyomán, ezért a második férfi pálcája hamarabb villan, minthogy újra az uralma alá hajlítaná a saját elemét. Bemozdul, de az átok még így is eltalálja a karját - a farkas a tompa nyögéssel együtt nyüszít valahol legbelül, ahogy a jobb könyöke szilánkosra törik, a pálcája pedig haszontalanul gurul a földön. Ráadásul a nyitott ajtó felől is bakancsos léptek nehéz, sietős hangjai hallatszanak.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4640 / 2024.01.29. 18:34:15
	[2023.04.] Cintia. *Szúrja közbe, amire megakad egy pillanatra Marcell és két férfi tekintetét érzi magán.* Ez volt az alaptervem. Hogy kihozom őt és beviszem a hivatalba. Ezt… találtam ki, hogy leleplezzem Dantét. *Fejezi be, most már csak azt a tényt mismásolva el, hogy nem egyedül volt. Ez a minimum, amit megtehet. Ha Kornél érti az üzenetet, összepakol és lelép, így mire Adrián a koponyatörők elé toloncolja, már elég messze lesz ahhoz, hogy a jogi herce-hurca meg a kiadatási kérvények ne érjék el. Az idősebb férfi rekedtesen folytatja a kérését, amire Adrián lesz csak elég figyelmes, hogy visszakérdezzen. Az új információkra komoran biccent Marcellnek, a szeme körül megfeszül a bőr és arra gondol, hogy ő nem elég jó ehhez. A megmentő szerepet nem szabták rá. Most mégis, ahogy a bús-barna szemek az övébe kapaszkodnak, meggondolatlanul szakad fel belőle az empátia.* Tudom milyen, ha zsarolnak. Kihozzuk Ákost. *Még a hála előtt vág hátraarcot, hogy kimért egyezetést tartson Adriánnal, aki úgy tűnik percek alatt vedlik át a hivatali formába és úgy nyújtja a megfigyelő eszközt felé, mintha a hirtelen szerzett hasznosságával felül is írhatná az árulást szolgáló funkcióit.* Úgy tűnik mindenkinek megvoltak a tervei. *Jegyzi meg epésen, mielőtt elmarná az eszközt és az ajánlatnak megfelelően elrejtené aurába azt. Nem kovácsolnak lépésről lépésre tervet, de az alapok tiszták. A folyosót ő is ellenőrzi, de egyelőre engedi Adriánnak, hogy terelgesse. Az ominózus estén rájött, hogy vitae a férfi. Aztán a csókok között megkereste rajta az eleme szignóját is. Neki könnyebb dolga volt, mert Adriánon nincsenek tetoválások, így sokkal feltűnőbb is rajta emiatt a jel.* Nem annyira kultiválom az azonnali felbukkanást. *Hümmögi, de maga is tudja, hogy a laborba mindenféle ellenőrzéssel lehet bejutni. Sejtése szerint ezeken ő jelenleg megbukna. De ha a két őr bevinné…* Van egy ötletem. Próbáljuk meg. *Biccent, így róla végül mégis lekerül a bűbáj - és már nyitja is az ajtót a két tagra, akik azonnal ráemelik a pálcájukat.* Milyen szívélyes üdvözlet! *Dörren a két alakra, akiket egyébként is ismer, legalábbis látásból. Nem holmi taggbaszakadt gengszterek őrzik a laborfelszerelést, hanem Dante képzett, privát katonái. És ó, volt velük dolga. Néha kértek tőle segítséget. A colosabb srác például azt az ajzószert kérte tőle, amin Kornél hüledezett még egy pár hónapja. Micsoda problémák ilyen fiatalon....* Tegyétek el a pálcátokat, mielőtt megvakítalak titeket. *Vicsorogja, amire tanácstalanul összenéz a két férfi. Végül ugyancsak a föld felé irányítják a fókuszeszközeik hegyét, de el nem teszik azt.* Mit keresel itt, Ida? Dantehoz kellene menned. Keresett téged. *Foghegyről veti felé az információt a másik fazon. Erre úgy kezdi legyezni a levegőt maga előtt, mint aki hallani sem kívánja ezt az ostobaságot. De legalább az már biztos, hogy a halála nem volt elég izgalmas infó, hogy Dante kör-mentálban értesítse a talpnyalóit. Ma este másodjára bizonyosodik be, hogy a pökhendiség óriási hiba.* Jajaja, tudom. A nagy Vegyész. Pff. Éppen kurvára átveri Dantét, és még én vagyok a fekete bárány. Én! Be kell mennem a laborba, mielőtt idiótát csinál magából a Főnök meg belőlünk is. *Ismét összenéz a kettős: gyanakodva.* Megkérdezzük Dantét, várj. *Intenek neki, amire bár izzadni kezd a tenyere, a tőle nem túl szokatlan fanyar cinizmussal nevet fel.* Remek ötlet! Hugyozás előtt is engedélyt szoktatok kérni? Persze, keressétek csak meg, beszélgessetek vele. Most úgyis annyira ráér. Biztos nem köt fel titeket a heréteknél fogva, ha kiderül, hogy miattatok sültünk be, csak mert túl hülyék vagytok ahhoz, hogy felfogjátok, mennyire fontos a munkám. *Előrántja az aurájából Marcell jegyzeteit és úgy nyomja a két őr arcába, hogy azok kénytelenek egyet hátrébb lépni előle.* Scanneljétek be a hülye agyatokba, hogy nálam van a megoldás. Legalább ennyi haszna lesz a mentálotoknak, amikor Dante kicsinál titeket. *Mielőtt kivehetnék a kezéből, visszarejti az aurájába a papírokat, majd várakozó pozícióban ledobja magát az egyik doboz tetejére. Tényleg vár. Arra, hogy a két izomagy hogyan dönt.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4639 / 2024.01.29. 18:33:30
	[2023.04.] *Marcell nagyot sóhajt, mikor Ida visszakérdez, és zavartan, szinte kényszeresen igazgatja maga előtt a papírkupacokat.* Ha minden igaz, már csak ők ketten vannak itt. Az egyikük egy vitae lány, de már nagyon rossz állapotban van. Rajta tesztelték az újabb és újabb változatokat, mert rájöttek, hogy az életmágusok többet bírnak, mint a többi született. De őket sem lehet a végtelenségig kizsákmányolni, és azt hiszem, benne már nem látnak több hasznot. *Nem kell kimondania, milyen sorsot jelent az ezen a helyen, ha már nem tudja valaki ellátni a feladatát.* A másik pedig egy tizenhat év körüli fiú. *Megakad a hangja, csak egyetlen, apró, magasabbra csúszó szótag, és Adrián fürkésző pillantással kérdezi meg, hogy „ki a fiú?”* A fiam, Ákos. Őt csak motivációnak tartották. *Ida tekintetét keresi, mint aki feloldozást vár.* Nem volt választásom azzal kapcsolatban, hogy befejezem-e, amit elkezdtél. De most szeretném, ha ő biztonságban lenne. Úgyhogy kérlek, vigyázz rá és vidd ki innen őket. *Adriánnak káromkodni lenne kedve. Hol vannak az egyszerű, fekete-fehér szabályok? Nem kezdhet el empatizálni azokkal, akik törvényt szegnek, mert különben beleőrül ebbe a munkába. Mindig van másik megoldás, és sem Ida, sem Marcell nem hoztak jó döntést – éppen csak nagyon nehéz hibáztatni úgy a kedves, szórakozott professzor kinézetű férfit, hogy közben a benne élő farkas territoriális védelmező ösztönét igyekszik visszanyelni a gyomrába, mielőtt felázik a szemébe a nyugtalan ragadozó. A kiélezett figyelem segít, ahogy a férfitől kapott információkat igyekszik rendszerezni és elraktározni. Ida nem ellenkezik arra, hogy össze kell dolgozniuk, csak a megszokott gyakorlatias hűvösséggel veszi számba a táskája tartalmát.* Te végig erre készültél. *Jegyzi meg szinte feleslegesen, ahogy a lány filigrán ujjai üvegcsékre záródnak rá, amiket átszámol és rendszerez valamiféle logika mentén.* Várj egy kicsit. *Óvatosan húzza el a lány csuklóját, hogy a megcsillanó fém érméért nyúljon a táska aljában, és Ida kezébe adja.* Ezt tedd el inkább valami biztosabb helyre, akár aurába. Ha bármi miatt szétválnánk akkor ezzel megint meg tudlak találni. *Nem kér bocsánatot, amiért követte a lányt – már rég felvette azt a szerepet, ami a legkomfortosabb neki: a gemmáriusét. A tanult viselkedés is bekapcsolt már, elkezdte leválasztani magát az érzelmekről, és csak a logika mozgatja a tagjait a kigondolt stratégia mentén. Végül már nincs más út, csak az előre, ezért Idával az ajtó felé indulnak.* Minél tovább észrevétlenek vagyunk, annál jobb. Viszont ha összetalálkozunk másokkal, és van rá lehetőségünk, ki kell őket venni a képből – minél kevesebben tudnak utánunk jönni, ha előbb-utóbb mégis lebuknánk, annál jobb. *Biccent a lánynak, és két pálcamozdulattal elvégzi a kaméleon bűbájt magára és Idára is – jobb napjain fókuszeszköz nélkül is elboldogul, főleg tradícióból dolgozva, de most ügyesen kell beosztania a kiszámíthatatlanabb és sekélyebbnek érződő manatartalékait. Nem kell lehunynia a szemét ahhoz, hogy tudja, a folyosón épp nincs senki, ezért itt még előre engedi Idát azzal, hogy mutassa meg hol a kérdéses ajtó, amit Marcell említett. A lány magabiztosan vezeti őket, az ajtó előtt állva viszont már maga mögé inti Idát. A berendezési tárgyaktól teljesen üres helyiségben két ember ütemesen pulzáló jelenlétét érzi, az ajtó pedig nyitva van – belül a nedves téglafalak és az íves mennyezet olyan, mint egy régi pincehelyiség. Minden fal- és padlófelületet rúnák borítanak, aktiválásra várva. A rejtett bejárat a laborban Marcell szerint a szemközti falon van, de azt nem tudta megmondani neki, hogyan nyílik pontosan. A lány füléhez hajol, mert a távolság miatt kizárt, hogy meghallják őket, ezért a mentált későbbre halasztja.* Van bent két ember, és feltételezem, valamelyikük biztos tudja, hogy nyílik a rejtett bejárat. Ha leveszem rólad a bűbájt, tudsz valami olyat hazudni, amivel beengednek téged hátra? Ha bármi félrecsúszik, hamarabb kábítjuk őket, és majd valahogy bejutunk… de normál esetben amíg nem látjuk, mi van a laborokban, addig jól jöhetnek. Vagy van más ötleted?

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4638 / 2024.01.29. 18:33:08
	[2023.04.] *Összevonja karjait a mellkasa előtt és minden arcizmára hűvös mozdulatlanságot parancsol, nehogy kiderüljön, mennyire felzaklatja Marcell hétköznapi önbevallása. Kikeverte a tökéletes formulát. Keserűség ül az ajkain, amiket összeprésel, nehogy valami meggondolatlanságot mondjon. Mi jogon vetne követ valakire, aki bevégezte azt, amit ő elkezdett? Őt is csak az választja el a teljes morális csődtől, hogy megismerte Kornélt. Miatta kicsit kevésbé kívánja lángba borulva látni a világot. A bokáját nyomja a kés nyele, ahogy közelebb merészkedik a férfihoz. A háta mögött Adrián hangtalanul mozog – csak a tarkóján felálló pihék jelzik a közelségét. Késve bólint, ahogy megdörzsöli az érzékeny bőrt a nyakszirtjén. Ha a Vegyész nem is vesz gyakran tudomást a gemmárius jelenlétéről, vagy a sikeres tervkésleltetéséről, Ida érzi minden porcikájában őt. Elég volt néhány pillanat, amíg a falhoz szorította, és ismét olyan dolgok történnek a sejtjei mélyén meg az elme kémiájában, amiket nem tud kontrollálni. A kezébe nyomott papírokat nézi, és egyáltalán nem érzi magában ezt a szuperhős jelenséget, amivel a bájitalmester beszél hozzá. Hiszen ácsi! Az ő fejében, azaz alap elgondolás, hogy bármikor elpatkolhat! Az nem szokott opció lenni, hogy életben kell maradnia! Belelapoz a jegyzetekbe, de a betűk most lázadozva ugrálnak szét mindenféle zagyvasággá. Frusztráltan fújtat, és újra és újra elönti a fantomfájdalom a tagjait.* Én nem… *Kezdené halkan, mintha nem akarná, hogy Adrián meghallja, de már folytatja is Marcell, hogy neki is van kérése, erről ne felejtkezzen el a háborúskodás közben.* Te jó ég. *Szusszan megint, mielőtt nem is a táskájába, hanem egyenesen az aurájába rejti a papírokat.* Honnan fogom felismerni, hogy kikről van szó? *Kérdezi végül dacosan, mint akinek szorgalmi házifeladatot kell végeznie és ahhoz éppen pont semmi kedve sincs. Ehhez képest Adrián sokkal gyakorlatiasabb és hasznosabb kérdéseket tesz fel. Korábban Ida is járt a laborokban, de nincs jelenállapotában információja a helyiségekről. Némi helyismeret csupán – így Marcell minden információmorzsája az életüket mentheti meg később. Reméli jó agya van a fiúnak, aki ezek szerint vele fog tartani. Nem beszélik meg. Egyszerűen így alakul. És hogy mit érez ezzel kapcsolatban, valószínűleg teljesen mindegy. Egy feladat erejéig valami látszat bizalmat kell kicsiholnia a neuronjai közül és akkor talán (talán!) nem csak egymás útjában lesznek, hanem képesek lesznek csapatként funkcionálni. Bár az önérzetét még a holdról is látni, neki épp szénné égették néhány sejtjét, úgyhogy szüksége lesz a támogatásra. Bár még a gyér látásiviszonyok között is egyértelmű, hogy a sápadt Adrián sincs a toppon. De miért?* Rendben. Nem mintha bármelyikünknek lenne választása. Ez nem az a helyzet, ahol félúton hátra arcot tud vágni az ember.* Válaszolja hűvösen, és akkor jobb híján együtt nézik át a bájital tartalékait, mielőtt Marcell visszatér a papírhalom mímelt rendezgetéséhez. Az ajtóhoz nyomulnak – csak hogy ismét megtorpanjon.* Ezt a láthatatlan bűbájt kettőre is tudod alkalmazni? Azt hiszem nekem igencsak alulról kellene már szagolnom az ibolyát. Szóval vagy át kell mennem tankba, ami nem a stílusom, vagy valahogy el kell lopakodnunk a laborokig. Utóbbira szavazok.

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4637 / 2024.01.29. 18:32:44
	[2023.04.] *Nem lehet azt mondani, hogy Idát megtörte volna a kínzás, mert csak az utolsó pillanatban sikerül elkapnia a lány térdét, mielőtt még a földre küldené őt is. Nagyjából ezen a ponton lépne egyébként is vissza, de a hátuk mögül érkező hang hamarabb hozza el az átmeneti fegyverszünetet. Valóban leengedi a pálcát fogó kezét, ahogy Ida kéri, amíg próbálja kiérezni a férfi őszinteségét: de csak a félelem fanyar, kesernyés szaga ül a bőre felett. A lány belefog a magyarázatba, és minden kirakósdarab kezd a helyére kerülni, még akkor is, ha a pontos hatásmechanizmust nem érti teljesen, de Ida olyan magabiztosan emleget neurológiát és behaviorizmust, mintha ez lenne minden péntek esti témája egy pohár bor mellett. Az ártalmatlannak kinéző férfi komoran biccent.* Sajnos igen, ez volt a megoldás. Nekem kicsit több kísérletre volt szükségem hozzá, de az anyag most már stabilan működik. A születettek elfogyasztják, a függőség általában 2-3 alkalom után már visszafordíthatatlanul kialakul. Az imprintinghez hasonlóan annak engedelmeskednek, akitől kapták a drogot. *A férfi megdörzsöli a borostás arcát, amíg Idát közelebb inti magához – a folyosóról beszédfoszlányok szűrődnek be, valószínűleg néhányan megérkeztek, hogy megvizsgálják a robbanás helyszínét. Adrián egyelőre csendben figyel, és próbál Ida közelében maradni* Nincs sok időnk, bár egy darabig itt még békén fognak hagyni minket. Épp a jegyzeteimet kellene összeraknom a megrendelőnek. *Int néhány papírdoboz felé a sarokban.* A folyosó másik oldalán van az a raktárhelyiség, amit Dante felrúnáztatott? Ott kísérletezett a születettek vadmágiájával. *Marcell megvárja Ida biccentését, hogy tudja-e, melyik ajtóról lehet szó.* Az ajtóval szemben lévő falon van egy levédett bejárat, onnan indul a labor, és az egyéb… létesítmények. *A férfi most először vesz tudomást Adriánról, és az ajtókeret mellett beszállingózott por felé int.* Feltételezem ez a te műved volt? A rakpart felé vezető bejáratot zártad le? *A bólintásra elégedetten elmosolyodik.* Még a végén szerencsénk lesz, mert arra tervezték kivinni a Synth-et – ezzel el lesznek foglalva, hogy hogyan biztosítsák a metróalagút felőli átjárót. *Az óvatos optimizmus inkább illene egy osztálykiránduláshoz, mint ahhoz a helyzethez, amiben most vannak, de Adrián nem mer panaszkodni. A férfi továbbra is úgy néz Idára, mint akiben egy nagy hatalommal rendelkező, legyőzhetetlen megmentőt lát.* Még nincs az anyagból sehol máshol. Nem jutott ki ebből az épületből, minden létező korábbi minta és a végső formula is most egy helyen van, ezekben a titkos helyiségekben. Ha megsemmisíted az összeset, akkor talán el tud veszni ez a tudás… ha pedig mégsem, akkor ezekkel talán ki tudsz dolgozni egy ellenanyagot, mielőtt Dante újrakezdené. *Apróbetűs, kézzel írt jegyzeteket nyom Ida kezébe – nagyjából 10 oldal A4-es papír, többrét hajtva.* Mondtam, hogy kérni fogok én is valamit, emlékszel? A labor mögötti pincerészben két ember is van. Őket meg kell keresned és ki kell vinned magaddal. Ha nem is sikerül megtalálnod, hol gyűjtötték össze a Synthet vagy a mintákat, szabadítsd ki azt a két embert és tűnj el innen. *Adrián most először vág közbe a megbeszélésben: kérdezgetni kezdi Marcellt, hogy tudnak bejutni a laborba, pontosan hogy néz ki a helyiségek láncolata. Meddig járt bennük a férfi, hány őrt látott – bármilyen információ fontos lehet. A végén Adrián Idához fordul.* Szóltam egy kollégámnak, mielőtt bejöttem utánad, de ő még a beomlott ajtó helyét tudja. Idő lesz, mire megtalálják a másik bejáratot. Ida… *Most kellene bocsánatot kérnie, ugye? Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Ha lenne idejük, biztos megkísérelné, de nincs. Ezért végül csak megfeszül az állkapcsa, és megrázza a fejét, mintha azzal megszabadulhatna minden, nem kívánt gondolattól.* Szóval most egy darabig ketten vagyunk erre az egész szarviharra. *Nem opcionális, hogy ne dolgozzanak együtt, legalábbis az ő fejében. És azt is megfogadja, ha valahogy túlélik ezt az egészet (mert Marcell aggasztóan sok katona-forma férfit emlegetett), akkor mindent megpróbál megtenni azért, hogy Ida ne gyanúsítottként, hanem tanúként szerepeljen az eljárásban.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4636 / 2024.01.29. 18:30:13
	[2023.04.] *Elindul a falmentén tartva tenyerét, reménykedve benne, hogy az üzenet célba ért. Lehet ez volt az utolsó hasznos döntése. Szeretné, hogy számítson. És ha a saját életétől nem is búcsúzott el, azért Kornélnak azt kívánja innen a mélyéről, hogy élje meg a normális életet helyette is. Használja ki kétszeresen az esélyt. És ha megtudja, hogy még mindig drogokkal futárkodik, esküszik, hogy vissza fog térni kísérteni. Mielőtt nagyon elérzékenyülhetne, a csuklójára szorosan egy kéz záródik, és ijedtében nem csak megugrik, hanem a pálcáját is megpróbálja rögtön készenlétbe helyezni – ekkor Adrián formát kap és máris megpróbálja megnyugtatni, ami a régi szólást idézve, halottnak a csók. Az árulás tényétől csalódottság és harag önti el az izmait, ami így fehérre színezi a pálcája markolatára szoruló ujjperceit.* Hát már csak te hiányoztál! *Csattan fel szinte vicsorogva. Sajnos nem viszi rá a lélek, hogy használja is a pálcáját (még ha úgyis néz ki, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne leátkozni a srácot), így nincs igazán ellenállása arra, hogy bezsúfolja őt egy újabb üres szobába a másik. Nagyjából így érezhetik magukat a kaffogó csivavák, mint most ő. A falhoz szögezi őt a férfitest, amiből még vajmi keveset ismert meg – és nem is most fog, mert még a tagjaiban érzi a kínzás emlékét. Sajnos a mágikus hatások nem múlnak egyhamar. De valójában semmit sincs igazán ideje feldolgozni, vagy átégetni, mert aztán robbanás rázza meg az épületet és ösztönszerűen megkapaszkodik a férfiban, aki ezek szerint a testével próbálja őt megvédeni. Pálcával együtt kapaszkodik a tavaszi kabátba két oldalt, mert most tényleg lenne erő, ami kiseperhetné őket. A levegőben halovány szellemként úsznak a szétrombolt falak részecskéi, ő pedig még mindig szorosan a falnak feszül, míg a talpraesettebb és valószínűleg az ilyen izgalmaknak és félelmeknek gyakrabban kitett, gemmárius, ismét gondoskodó lágysággal próbál meggyőződni az épségéről. Péterfy Adriánt nem ismeri – de Várhegyi Adrián biztosan nem osztogatja ezt a fajta figyelmet a potenciális börtöntöltelékeknek. Kár, hogy Idának eszében sincs ezt a törődést reciprokálni. A gemmárius oldaláról hamar a mellkasára csúsztatja tenyerét és azonnal félbe is szakítja.* Te utolsó, te… te szemét, te… *Sziszegi, miközben küszködve próbál erősebb lenni a majd kétméteres fiúnál.* Baszódj meg. Nem kell, nem kell tőled semmi! *Hepciáskodik, még akkor is, amikor a csuklója megint ideiglenesen rabul esik a másik markának.* Ne, ne, ne, ne fogj le! Elég! Mennem kell, hát te teljesen hülye vagy?! Nem érted, hogy nekem ezt meg kell tennem?! *Akkor Merlinre is, de felhúzza a lábát, készen arra, hogy akkor valami lágyrészbe fog beletérdelni – a pálcát és a mágiáját még mindig képtelen a fiú ellen fordítani, pedig minden marakodással töltött pillanatban egyre csábítóbb a lehetőség. Aztán lehet egész este itt lennének, ha nem jelenne meg a könyvtáros nagybácsi kinézetű fazon. Adrián végre elengedi, most éppen egy öreg civilt kezd el vegzálni ezek szerint, Ida pedig karba font kézzel, egyáltalán nem lenyűgözve, hogy újra a fiú mögött kéne tartózkodnia, kilép az árnyékból, hogy megnézze magának az öreget. A kérdés amúgyis hozzá érkezik.* Igen. *Feleli az egyértelműt, nulla félelemérzettel. Vagy csak szokás szerint megint jól előadja magát.* És maga pedig? *Mielőtt megkapná a bemutatkozást, végre egy kis szakmai elismerést is hallhat. Hát igen. A böszme Dante nem érthette, hogy miféle precizitás volt részéről a formula késleltetése. Ez volt a lényeg. Higgyék csak, hogy egy végtelen bonyolult képlettel szórakozik ennyi hónapon át. Nem annyira nyűgözi le, hogy még ő segítsen valakinek, aki vélhetően romba döntötte a világukat, de se baj, a pofonért már ne siessenek, nem?* Tedd el a pálcád. Ha ki akar ütni valamivel, már megtette volna. *Szól rá Adriánra, és meg is várja, hogy a támadóállást felfüggessze a másik, mielőtt válaszolna neki.* Ez egy… ez egy drog. Ugyanúgy függőséget okoz, mint bármelyik szintetikus anyag. Ami érdekesebb, hogy a függőséggel járó „megteszek mindent a cuccért” elhatározás már eleve egy viselkedést felülíró behódolással indult. Legalábbis én innen láttam. Ahol már Dante csettintésére reagált a függő. Születetteken kísérletezett, mert egyrészt ők nyilván mindig előnyben vannak, másrészt egy drogtól elhomályosodott tudat gondos varázslására nem lehetetett apellálni. De a berzerker típusú, szabadjára engedett mana a legtisztább harcieszköz. Nem hiába vadmágiázik mindenki. *Rápillant a Vegyészre, aki olyan komfortos nyugalommal várakozik, mintha nem épp egy robbanás közepén érkezett volna a jelenetbe.* A lényeg az, hogy az anyagtól saját magukat emésztették fel a használók. Én ebbe érkeztem meg. És az elején tényleg… lenyűgözött a kísérlet. De elég hamar kiderült, hogy ez nem egy túljáratott partidrog lesz, hanem konkrétan fegyver. Úgyhogy elkezdtem ellen-dolgozni. Valójában a harmadik kísérletnél már megoldottam a problémát. Igazából csak ki kell kapcsolni a frontálislebeny „szükségtelen” funkcióit, mert az evolúciós fejlődésünk kialakította a természetes ellenállást a behódolás ellen. A paraziták miatt. Szóval ahogy megadta magát a függő, leomlott minden védőfal, puff a mágia közbelépett. Hogy megóvja a testet. De tudod mi hat ránk? A macskák. Mármint ők terjesztenek olyan élősködőket, amivel rávesznek minket, hogy gondoskodjunk róluk. Innen tudtam, hogy ki lehet játszani a rendszert. Szóval ez csak neurológia és egy kis behaviorizmus vizsgálat volt részemről. Ha kikapcsolod az organikus ellenállást ÉS elhiteted az aggyal, hogy a környezeti tényezők rendben vannak, akkor stabil marad a megadás. Ennyi. Kész van a született hadsereg. *Kicsit megáll, még ízlelgeti magában, hogy a nagy bájitalmester egy kötött pulcsis fószer, akit Marcellnek hívnak.* Ez történt, igaz? Ez az új formula. Hogyan… hogyan tudnánk bármit is tenni? *Most mellőzi a felkérdezést, hogy miért nem volt kicsit tökösebb az úriember és hiúsította meg a tervet, ahogy ő maga is tette. Nem mindenki hajlandó eldobálni az életét, csak azért, mert reggel egy 2010-es tumblr lány lelkivilágával ébredt.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4635 / 2024.01.29. 18:29:57
	[2023.04.] *A vakolaton támaszkodik, egy, az Idát rejtő szobához közelebbi, homályosabb falrészlet előtt kaméleon bűbájjal a bőrén és a ruháin, csak remélve, hogy ha bárki a folyosóra tévedne, az nem venné őt észre. Próbálja fenntartani a koncentrációt a szobában maradt katona szervezetére, amíg csak lehet és gondolatban Idát biztatja. De el kell engednie az ismeretlen férfit, mikor érzi a bensőjében megmozdulni a farkast. Túl közel van a telihold, és a máskor végtelennek tűnő, készségesen az ujja hegyén táncoló mana kútja szokatlanul sekélynek érződik ezeken a napokon. Egy őrjöngő likantróp pedig nem segítene senkin. Kell néhány mély levegő - sebezhetőnek érzi magát, amíg nem a környezetére figyel, hanem arra, hogy visszaszerezze a kontroll illékony határait. Mire végre képes elindulni, tudja, hogy már nincs sok idő a detonációig - a folyosón szerencsére nincs senki, csak Ida alakja, aki bizonytalanul igyekszik az egyik ajtó felé, ami a legközelebb lenne a robbanáshoz. Csak az utolsó pillanatban oldja fel a rejtőzködését biztosító varázslatot, és elkapja a lány csuklóját, akinek a kezében egy üvegcse rejtőzik, mielőtt földhöz vágná azt, de érzi, hogy a másik összerezzen a hirtelen pániktól.* Ida, én vagyok. Jól vagy? *Nem úgy tűnik, mintha ez az információ megnyugtatná a lányt, de erre most nincs idejük: szó nélkül ragadja meg Idát a derekánál, és két ajtóval odébb cipeli: gyorsan beles a helyiségbe, de csak egy újabb raktár, ami üresnek tűnik - még épp van ideje egy polcsorral beljebb menni, és a falhoz nyomni Idát és óvon betakarni a testével, mikor eléri őket a lökéshullám, a folyosóról beszűrődő robaj hangja és a levegő fehéres-szürke porral telik fel. Fogalma sincs, mit akar csinálni, mert egyszerre fogná szíve szerint a lány arcát a két tenyere közé, hogy meggyőződjön róla, hogy a sikolyok ellenére sértetlen - és egy racionális része azt suttogja, hogy Ida egy bűnöző, ezért ideje lenne a pálcáját az álla alá nyomni. De a lány szemében még ott a fájdalom emléke, és a robbanás utózöngéiben is mintha összehúzná magát. Ezért végül óvatosan tűri hátra a lány haját a szeméből, és az ujjai végigsimítják a járomcsontokat, aztán a nyakán keresztül a vállaira csúsznak.* Hé, minden… *Nagyjából itt érzi meg először a lány tenyerét a mellkasán, aki megpróbálja ellökni magától, miközben közli vele, hogy elmehet a picsába.* Nyugodj már meg. *Sziszegi, amíg próbálja elkapni a másik csuklóját, de Ida verbálisan elég egyértelmű álláspontot képvisel: rohadtul ideje lenne, ha elengedné, mert dolga van.* Milyen dolgod van még? Ugye nem gondolod komolyan, hogy miután megpróbált megöletni téged, te még mindig… *Egy torokköszörülés szakítja félbe a falnál játszódó jelenetet, aminek a hallatán előreszegezett pálcával fordul meg. Egy ötvenes, vékony és magas férfi áll mögöttük, ártatlanul feltartott kezekkel. Barna hajába már ezüstös szálakat font a múló idő, és a keret nélküli, szögletes szemüveglencsék mögül melegbarna szemek néznek főként Idára.* Te vagy a másik bájitalmester, ugye? *Kérdezi kedvesen, akár egy elhivatott tanár. A ruhája is ezt idézi: kötött pulcsi és kordbársony nadrág - ami szinte szürreálisnak tűnik ezen a helyen.* Zseniálisan késleltetted a formula elkészülését. Minden, a múltban leadott mintádat megvizsgáltam, mikor idekerültem, mire rájöttem, hogy ez csak szándékos lehetett. Ahogy mindig csak egyetlen komponenst változtattál a hatásmechanizmuson - ha egy hibát kijavítottál, valami mást is módosítottál, amivel előidéztél egy újabb mellékhatást. Öröm lett volna, ha ilyen tehetséges diákom van. *A férfi hangja elégikusan szomorú, és nem foglalkozik a ráfogott pálcával vagy Adrián magas alakjával.* Még mindig le akarod állítani? Mert akkor ügyesnek kell lennünk, de talán segíthetek neked. Kárpótlásul, amiért nekem nem volt bátorságom ahhoz, amit te csináltál. Rosszul érzem magam, de a segítségemért cserébe kérnem kell tőled valamit. Ó, ne haragudj, fogalmad sincs róla, ki vagyok. Simon Marcell, de valószínűleg neked úgy emlegettek, hogy a Vegyész. *Adrián csak az évek rutinjának köszönheti, hogy képes processzálni az információkat, de a szíve dübörögni kezd, mikor felfogja a szavak jelentését: hogy Ida igazából végig lázadni próbált.* El kell magyaráznod, mit csinál pontosan a formula *Fordul a lányhoz rekedtesen, mikor végre rájön, hogy tulajdonképpen furcsamód egy csapatban vannak.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4634 / 2024.01.29. 18:28:48
	[2023.04.] Uhum. Sikerült jó sokat kivennem ebből a projektből. Emlékeztess, kérlek, hogy mit is? *Mint aki nem érzi, hogy a tűzzel játszik (haha!), tovább ráncigálja Dante bajszát. Pedig sürgetően izzadni kezd a tenyere, ahogy a teste mélyéből születő forróságot, próbálja természetes módon megregulázni a szervezete. Minél inkább elveszíti a kontrollt, annál jobban hasonlít a sarokba szorított vadállatokra. A félelem és a harag kéz a kézben jár, és egy nevet visel benne.* Nem ismerek semmilyen Péterfyt. *Csak az igazságra szorítkozik és a képességeit szétmorzsoló megjegyzést minden mással együtt ignorál. Remél némi… érdeklődést Dante részéről, de a férfi úgy tűnik talált magának egy sikeresebb bájitalkeverőt, és így nem csak Ida haszna foszlik szerte - hanem valószínűleg az élete is. Először azt hiszi, hogy a hőség, ami elönti az arca mögötti izmokat, abból fakad, hogy a halál ténye előbb süllyed sejtjei közé, mint a tudatába - de hamar kiderül, hogy ez csak a pyromágus készülődése. A csontjai üregéig fúrják magukat a szavak, amiket Dante olyan könnyen formál. Ez lehet a tökéletes időpont. Amikor a tanalok így is rettegve próbálnak fegyverengedélyt szerezni és titokban varázstárgyakat vásárolnak, amiknek sem a használata, sem az utántöltése nem tiszta a számukra – akkor jön a synth és a hatása alávont születettek, akik a zűrzavart káosszá emelhetik egy puccskísérlettel. És akkor a háború egy esetleges rossz lehetőségből instant a jövőjükké válhat. Így kell meghalnia? Ezzel a tudással? Nem mintha sok hite lenne még az emberekben, vagy abban, hogy miféle világot fognak teremteni maguknak, de az azonnali esély megvonás lehetőségét még az ő radikális beállítottságával sem sikerül validálni. Ahogy Dante hátat fordít neki, azonnal felpattan.* Várj, ez…! *Őrület? Magyarázza meg? Nem derül ki a folytatás, mert a szegycsontjára tenyerel a pyromágus és durván visszalöki a székbe, tehetetlenül csapdába ejtve a légbuborékot a mellkasában. Megpróbál köhögni, de ezt megelőzi némi reszkető mélylégzés, amitől csak még erősebb a szorító érzés. Sajnos a test önmagában elég gyenge váz. Könnyű sebeket okozni rajta. És amikor egy pillanat alatt macska-egér játékot utánozva forráspontig hevíti a sejtköziállományát a szembenálló férfi, majd visszahűti, hogy a sokk ne csak fizikai, hanem mentális fájdalmat is okozzon, akkor megérti, hogy hogyan vallanak be emberek halálos bűnöket ártatlanul. Meg sem tudná mondani, hogy mennyi ideig tart ez testi-lelki kín. A fájdalom nagyon hamar kioltja az időérzékét. Még akkor sem tér magához a sokkból azonnal, amikor az újabb hullámnyi, sejtjei közé csorgatott láva nem próbálja meg lassan, belülről elpusztítani. Összeszorított szemhéjai alól sűrű légcserélés közben próbál meg kilesni óvatosan, attól tartva, hogy ez csak egy hosszabb szünet, mielőtt ismét végig ömlik rajta a pyromágia, mint a genny. Ám a férfi kétrét görnyed előtte és görcsbe ránduló ujjaival a mellkasához kap, idétlenül kapargatva a mellénye zsebét. Elsőre azt hiszi, hogy talán egy synth-zombival van dolga és valamelyik mellékhatás épp most csap le a gyanútlan függőre – a második pedig az, hogy tök mindegy mi ez, ki kell használnia. Ahogy ide-oda kapkodja a tekintetét, folyton elhomályosodik a látása. Összefolynak a színek és a formák, alig találja meg így a táskáját, amit ostoba módon nem vitt magával senki sem. Valószínűleg az életben maradásával egy fikarcnyit sem kalkuláltak. Most hasonlóan ügyetlenül, ahogy a férfi próbálja lélekjenlétét visszaszerezni a titokzatos rosszullétből, Ida is megpróbál a megbízhatatlan kezeivel kutakodni. Mindeközben pont úgy csörög, mint egy alkoholista, aki még egy jó tüskét ledobna a black out előtt. Ahogy hajladoznak és lihegnek, akár egy vicces angol-humorral készített jelenetnek is elmehetnének. De nem azok. És amikor Ida a földre vágja az egyik üveget, éppen csak fel tud rántani egy levegőbuborékot az arca elé, mielőtt az oxidálódó anyag sűrű, rózsaszín köddel lepné el a plafonig a raktárt, csupán a másodperc tört része alatt. Hasonló gyorsasággal fog padlót a megkínzója is, meg valószínűleg mindenki, aki majd kimeri nyitni ezt az ajtót. Igen rosszul szellőző szobának tűnik ez itt. Nagy nehezen kibotladozik a folyosóra, azzal a választással maga előtt, hogy kifelé igyekezzen, vagy még mélyebbre, hogy az átadást valahogy megállítsa. Talán küldenie kellene egy mentált Kornélnak. Na nem azért, hogy veszélybe sodorja, pont ellenkezőleg. De innen nincs mentálvonal, ez teljesen nyilvánvaló. Valószínűleg az épület minden sarka le van árnyékolva. Még mindig reszketve túrja elő a telefonját. A szűkös kontaktlistát pörgetve kétszer is túl megy Kornél számán, mire nehezen leírja neki, hogy elkészült a synth – úgyhogy töröljön ki mindent, ami összeköthetné őket és meneküljön. Az üres folyosón kétszer akkora hangerővel visszhangzik, ahogy a földre csapott telefont a bakancsával ripityára töri, miután az üzenet elküldött státuszba kerül. Azzal a tudattal, hogy a merrejársz sem fog itt az emberen, beljebb merészkedik az irodák felé.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4633 / 2024.01.29. 18:28:32
	[2023.04.] *Ismeretlen számára a terep, és hiába sürgeti minden sejtje, hogy valahogy visszaszerezze a kontrollt a szituáció felett, próbál halk és észrevétlen maradni, ez pedig óvatoskodással jár. Küld egy tömör mentált Edinek - egy koordináta és az üzenet, hogy ha 30 percen belül nem jelentkezik, akkor jelentse be a hivatalnál, hogy küldjenek ki gemmáriusokat a helyszínre - aztán pedig elindul a csigalépcsőn lefelé az ismeretlenbe. Az ujjai között talizmánként szorítja az érmét, de már nem dübörög a szíve a hallottak miatt - megtanulta, hogyan vonja ki magát ezekből a szituációkból, és már csak megoldandó feladatokban és a terv végrehajtásában tud létezni. *Dante összefonja a kezeit a háta mögött.* Igen, valóban mindig itt voltál. Szokatlanul engedelmesen és kezes módon, ami így utólag már finoman szólva is furcsa. Elvégre olyan könnyen adtad a szolgálataidat, pont, mint akinek van valami mögöttes célja is. *A flegma “beszéljünk” válasz hallatán bólint egyet az Ida mellett szobrozó, arctalan férfinek - és a lány testhőmérséklete szépen lassan emelkedni kezd. A pyro szelíden szítja a sejtjei között a lázat, egyelőre még csak egy influenza vacogós, égő szemekkel járó diszkomfortját idézve, amitől a lány homloka gyöngyözni kezd, de a most még simogatásnak érződő manalöketben ott van a későbbi fájdalom ígérete. Dante fókuszált figyelemmel követi a lány arcának minden rezdülését, de nem lehet eldönteni, hogy hisz Idának, vagy csak egy kiemelkedően jó színésznőnek tartja.* Hadd segítsek, hátha sikerül felszínre hozni néhány emléket. Szerencsére a barátaim a Kormányban készségesek voltak, mint mindig. Te, Ida, néhány nappal korábban Péterfy Adriánnal találkoztál, aki smaragd gemmárius… tehát egy nyomozóval léptél meg az emberem elől. Egyébként is rossz befektetésnek bizonyultál, akinek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ennyi idő, ennyi elpocsékolt erőforrás, és semmiféle használható eredmény. Csak ez a letörhetetlen szemtelenség. *Csalódottan csettint egyet a nyelvével, amíg újra bólint egyet a pyro felé, mint aki a megfelelő állapotban szeretné látni a közönségét a nagy fináléhoz.* Szerencsére a Vegyész sikeresebbnek bizonyult nálad. Ezért ma azért dolgozunk itt ennyien, ilyen diszkréten és zárt ajtók mögött, hogy felkészüljünk az átadásra. Innentől az a néhány szerencsés, kiválasztott született csak hozzánk tartozik majd. Elvégre hány függőt kötöttünk ugyanígy az évek során ilyen vagy olyan anyaghoz. Sajnos te csak egy elvarratlan szál lennél. *Odalép Ida elé, és az ujjai vasmarokként szorulnak a lány állára, hogy megemelje az arcát.* Kár érted, Ida. De remélem megérted. *Elengedi a lányt, és az ajtó felé indul - a másik férfi követi őt. A válla fölött hátranéz a hátramaradó pyrora.* Nem szeretem a kígyókat - tegyél róla, hogy ne legyen gyors. *Ida kettesben marad az árnyékokból dolgozó különleges osztag tagjával, éppen akkor, mikor Adrián végez a rúnakép felrajzolásával a vasrács előtti sziklafal oldalára. Nem sokat ért a jelekhez, de néhány kész kombinációt mindannyiukkal bemagoltattak a Königen - ez éppenséggel berobbantja majd a folyosót annyira, hogy ezt a kijáratot ne használhassák. Hazárdjáték ez is - Idával is nehezebb dolguk lesz, de végre megértett minden implikációt. Edi eltűnt családja, ahol a férfi és a gyerekek is született mágusok, az a sok, látszólag összefüggéstelen keresett személy, a kísérletek a Quittneren… a fekete egyenruhás férfi Dante mellett, akit egy homályos beugróból, észrevétlenül figyelt: felismerte a felvarrót az egyenruhán, egy magáncég kötelékében dolgozó különleges osztag, akikkel az Árnyékkormány végezteti el a piszkos munkákat évek óta. Bármit is jelent az átadás, nem történhet meg. Ezért tovább hezitálás nélkül tölti fel a rúnaképet, és élesen mar a csontjaiba a fájdalom a közelgő telihold előfutáraként. A picsába, ennél rosszabb időpontban nem is lehetne szar formában. Néhány perce van Idát minél messzebbre cipelni magával a detonáció előtt - és ekkor hallja meg a lány első, tompa sikolyát a zárt ajtó mögül. A vitae pánikban keresi azt a másik pulzust, azét a férfiét, akit legszívesebben puszta kézzel ölne meg, de most csak annyit tud tenni, hogy valamennyire legyengíti, mert a saját szervezete is a megborulás határán áll - hátha ez ad Idának egy esélyt a harcra.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4632 / 2024.01.29. 18:27:56
	[2023.04.] Hát persze. *Mordul fel elégedetlenül, de hát ugye ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor majd fordítva. Sajnos a jó dolgokat nem szokta tudni így előrántani a semmiből, bár azt mondják a Sátánt is csak emlegetni kell… Kihúzza magát a két gorilla meg a főnöke előtt, a srác nagyjából belesimul a falba, ahogy kioldalog, de Ida, ha fél is, pont olyan szenvtelen arcot vág, mint bármikor. A fejük felett pislákolnak kicsit a fények, de nem tudná megmondani hasraütés szerűen, hogy mitől ingadozik a hely áramellátása. Lehet ide se ártana némi mágia.* Én mindig itt voltam. *Tárja szét a karját azzal a fajta nyugalommal, ami a tavak víztükrére jellemző. Ha odalent fel is kavarodik a víz, a felszínre már csak ritmikus, igéző rezgések jutnak.* Beszéljünk. *Feleli slendriánul, de ekkor már le is húzzák róla a táskát és úgy nyomják a székre, mintha máris kivégzésre váró rab lenne. Mert tulajdonképpen az. Mióta Kornéllal belevágtak ebbe a történetbe, nincs kontroll az élete felett. És ha ezt a madár nélküli kalitkát elveszik majd tőle, akkor még lehet, hogy hálával kellene gondolnia erre az őrültségbe fulladó elhatározásra.* Nem ismerek semmilyen gemmáriust. *Válaszolja azonnal, mielőtt az agya összerakná ezt a két nagyon egyszerű információt. Akkor elnyílnak egy pillanatra az ajkai és kiül rá a zavarodottság. Ez az este első rossz válasza. Ahogy elélép a szigorú tekintetű őr, már tudja, hogy nem fogja zsebre tenni, amit kap. Nem mintha bármi, amit most a testével tehetnének, rosszabb lenne, mint ami a fejében történik. Elönti a száját a saját nyála és némi fémes íz - ó, ezt ismeri. Nagyot kell nyelnie, mire ismét Dante arca jelenik meg előtte.* Pontosítok. Nem tudok arról, hogy bármilyen gemmáriust ismernék. *Ismét pislákolni kezdenek a fények, és csak remélni meri, hogy Dante nem túl babonás, mert a végén még ezt is hazugságnak fogja regisztrálni. Mert Ida úgy érzi ez most az ő lelkének kivetülése. Ahogy az árulás megpendítése máris összemocskol minden dédelgetett szentimentalizmust benne. Meg akarta védeni a fiút. Kidobta, hogy ne essen baja. És most a világ szennye Dante vágja az arcába, hogy ostoba volt, amiért megpróbált hinni megint.* De ha van valami listád arról, hogy kikkel ne barátkozzak, akkor dobd csak át az e-mailemre. Szívesen kinyomtatom magamnak emlékeztetőül. *Természetesen még most is akkora a szája, mint a bécsi kapu. Ez tetszett meg a férfinak először belőle. És lehet ma este ez lesz az utolsó szög a koporsója fedelén.*

Aktuális	Péterfy Adrián, Smaragd gemmárius	#4631 / 2024.01.29. 18:27:45
	[2023.04.] *Csak elképzelni tudja a jelenetet, ami halkan, sztatikus szennyezéssel terhelve jut el hozzá. Ida csapongónak tűnik, mint egy ketrecbe zárt vadállat, az ismeretlen férfihang pedig magas és vékony, pánikkal megfestett értetlenkedés.* Nem tudom, engem csak hátra küldtek pakolni. *Adrián fejben már elkezdi lehasítani magát: nincs többé Ida, csak egy gyanúsított - de még nem hibamentes a folyamat, mert a következő fejleményekre szitkozódni kezd, és ökölbe szorul a keze. Az Ida mögötti ajtó kinyílik, és két, egyenruhába öltözött, különleges osztagokat idéző ember lép be a helyiségbe - mögöttük pedig harmadikként Dante.* A tékozló gyermek visszatért. Drága Ida, engedd el kérlek szegény Pétert, hadd tegye a dolgát. Neked és nekem megint akad egy kis megbeszélnivalónk. *A hangsúly kedélyes, mintha csak egy jószándékú főnök lenne, aki eligazítja a beosztottjait. De az egyik maszkos férfi céltudatosan mozgásba lendül - csikorogva húz végig a padlón egy széket a műanyag italosládák mögül, aztán ellentmondást nem tűrően fogja meg Ida felkarját, hogy odarángassa és lenyomja őt a kényelmetlen ülőalkalmatosságba. Péter közben a rágcsálók surranását idéző mozgással szivárog el a helyiségből. Dante csalódott fejcsóválással kezd járkálni fel-alá a lány előtt.* Sajnos nem hagyott nyugodni az az éjszaka, amikor olyan különösen viselkedtél. Átnéztem a mentálképeket az éjjelről. És azt szeretném tudni, hogy mégis mit kerestél egy gemmáriussal kettesben? *Dante megáll, és minden maníros megjátszás eltűnik a hangjából - csak a vészjósló hidegség marad, mint aki kész leírni egy veszteségesnek bizonyuló gyenge láncszemet, éppen csak előtte szeretné megérteni az árulása mértékét. Adrián szíve odakint felgyorsul, ahogy adrenalint pumpál a vére, és gondolkodás nélkül lendül az ajtó felé, hogy a lány után menjen.*

Aktuális	Gazdag Ida, a Kormon Lehel Tehetséggondozó hallgatója	#4630 / 2024.01.29. 18:27:14
	[2023.04.] *Becsukott szemmel is eltalál Dante bármelyik bárjába. Mindegyiket gyomor-mélységig ismerte meg az elmúlt másfél évben, úgyhogy bár a férfi születési nevével lehet gondjai lennének, de azzal, hogy hogyan építi fel a bűnbarlangjait, nem. Így a lidércfényeket még éppen csak megszokva, de azonnal szemet szúr neki a szellemváros érzet és az első gyenge láncszembe bele is karol, hogy az egyik teljesen hétköznapi raktárba tuszkolja. A legtávolabbiba Dante irodájából. A srác bár egy fejjel magasabb nála, vékony és láthatóan a legkisebb hal. Az a beáldozható fajta.* Mi van, hm? Nem nyitott ki ez a koszos kóceráj, vagy mindenki korai nyaralásra ment? Hm? *A srác úgy néz vissza rá, mint egy autólámpa elé dermedt őz. Ettől mindig türelmetlenné válik.* Tessék? *Kérdez vissza a fiú, amire majdnem azaz első reakciója Idának, hogy felpofozza. Majdnem. De azért megkapaszkodik az ing gallérjában.* Mi van, süket vagy? Hol van Dante? Hol vannak az emberei? Csak tudsz valamit! *Csattan fel - már amennyire egy valószínűleg lehallgatott maffia épületben megmeri azt tenni az ember.*

következő 20 hozzászólás

Vissza a Martion főoldalra